Gyűlölöm a karácsonyt… Ez talán furcsán hangzik az én számból, hiszen általában mindenki úgy ismer, mint aki szereti a szépet, a harmóniát, a szeretet minden megnyilvánulását, hogy a családról és az együttlétről ne is beszéljek. Igen, ezek valóban közel állnak hozzám, és elvben a karácsonyhoz is – de a gyakorlat évek óta felülírja ezt a szép elméletet: tömeg, embertelenség, pénz… és hosszan sorolhatnám a kötelező és protokolláris dolgok tömkelegét, amelyek ezt igazolják.

Hát én nem kérek belőle! – gondoltam, és megteremtettem a családom saját hagyományait. Meghittség és ajándék egyszerre volt benne jelen, és működött is volna, de a hiba bennem lehet: nekem ez nem volt elég! Többet akartam: a ráhangolódást!

Minden évben megküzdöttem, és minden évben elvesztettem a harcot – pedig csak annyit szerettem volna, hogy legalább Advent idején legyen rend, és harmónia körülöttünk. Hogy a sorra előkerülő díszek, illatok, sütemények ne csak divatos kellékek legyenek, hanem azt jelezzék: igen, mindjárt itt a várva várt beteljesülés: az Ünnep, amikor együtt vagyunk, ami a miénk, ami a szeretetről, azaz rólunk szól, és aminek része, de nem főszereplője az örömet okozó ajándék.

Valamiért ez azonban mindig kudarcba fulladt! A célt elfogadták, a szándékot nem vitatták, a hangulat tetszetősnek tűnt, a sütemények nem kevésbé. Ám azt, hogy a zokni az asztal mellett nem fér meg a fahéjas mécsessel, vagy hogy a fenyőágnak az ajtón nem dísze a csokis kézlenyomat – nem tudtam megértetni. Ha egyedül próbáltam mindent kézben tartani, akkor azért merültem ki, mert fizikailag volt képtelenség helytállni – aminek köszönhetően persze sorra keletkeztek a viták. Ha beletörődtem, akkor egyszerűen a látvány, a diszharmónia, a közömbösség volt, ami felemésztett. Nekik ennyire nem fontos?

Ez lenne a szeretet ünnepe? Vagy tényleg én akarok sokat? Esetleg én vagyok ennyire rossz anya, hogy nem voltam képes megteremteni bennük ezt az igényt? Akármi is a válasz – feladom! Idén lesz, ahogy lesz. S ha nem lesz, akkor kiteszem a táblát: Karácsony 2012 – érdeklődés hiányában elmarad!

A legtöbb vallás különleges figyelmet fordít erre a napra: ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal a két világ között. Hogy a mi világunk és a szellemvilág, vagy a túlvilág között, és hogy mi is történik ilyenkor – ez már hit és ízlés kérdése.

Amikor kicsi voltam, nagyanyáim Mindszentek ünnepét tartották ezekben a napokban, és mindenki Halottak napjáról beszélt. Akkor még szerettem is, mert bár nem volt munkaszüneti nap, de volt sok virág, meg sok gyertya – és mindkettő jó érzéssel töltött el. Bevallom, mióta egy temetői séta során azt tapasztaltam, hogy egy engem nem kedvelő rokon látogatása után az általam korábban vitt csokor megtaposva hevert a sír mellett – azóta nem járok oda, legalábbis megemlékezni.

Nagyon tetszik azonban a pogány Samhain szertartása, amelyben az ősi magyar hagyományok épp úgy fellelhetők, mint a ma oly népszerű halloween szimbólumai – különösen azért, mert a töklámpás csupán mint kereskedelmi termék született Amerikában, eredetileg a kelta, és más természet közeli vallásokban volt hivatott elűzni az ártó szellemeket.

Ha már Amerika: ettől a „csokit vagy csalunk” típusú halloween hagyományoktól én személy szerint hányok… De az, hogy maskarába öltözve csapjanak egy jó bulit – hát miért ne tennék? Még örülni is kéne talán hazai felbukkanásának, hiszen közismerten az egyik legbúskomorabb nemzetként emlegetnek minket. Vagyis, ha itt, a Busójárás hazájában nem is vagyunk rászorulva, hogy egy saját hagyományokkal nem rendelkező kultúrától szerezzük be ünnepeinket, azért egy jó buli lehetőségétől nem kell megfosztanunk magunkat.

És különben is: bár kevesen tudják, de ez a nap a magyar hadtörténelem jeles eseménye! 1485. október 31-én foglalta el Mátyás királyunk Bécset, tehát eredetileg innen ered ősi ünnepünk, a Hello Wien!

Hát helló! És – hátha ezzel elűzöm a mások elfogadására való képtelenség ártó szellemét: búúúúúúú!