2013.12.10. 17:52| Szerző: Mammy

kor-musical-logo.jpgNo, lássuk, ki lesz a párja? – gondoltam, de ezt az A Kör című musicalben nem is olyan egyszerű eldönteni! Mert mindjárt az elején megjelenik valakinek a fia, aki még meg sem született... Majd jön egy ifjú pár, akik épp szakítanak! És bár a lányzó érezhetően azért dobja a hősszerelmes ifjút, mert derogál neki, hogy csak egy utcazenész – ami azért nem épp mély érzelmekről tanúskodik a hölgy szívében – az Utolsó érintés című (immár) duettben Rómeó és Júlia is megirigyelte volna őket… Én meg kapkodom a fejem, hogy most akkor ki kivel is van? Mire felocsúdnék, az ifjú – kit faképnél hagytak, megaláztak – elindul, hogy legalább az álmainak adjon egy esélyt, kicsit azt sejtetve, hogy így talán majd visszakapja kedvesét. Ehhez képest az úton ő lesz a Hűtlen! De hogy kihez, és miért???

És ha már ennél a párosnál tartunk, álljunk meg egy szóra! Pintér Tibor valami nagyon jót tehetett előző életében, aminek jutalmául a tegnapi előadáson pont úgy festett, mintha most érkezett volna a Szomszédok forgatásáról – pedig annak már huhúúú, de sok éve! Mázlista gének… Partnere sem panaszkodhat a genetikára, Tunyogi Bernadett, ha édesapja hangját fel nem is éri még, de tehetségéből szerencsésen jutott neki is. Ám csontos, vékony arcával, érettebb dalokhoz jobban passzoló, érett hangjával legfeljebb akkor tudnám Pintér Tibi társául elképzelni, ha az édesanyját kéne játszania (ám ahhoz meg még túl fiatal). Így sem külsőre, sem a dalokkal, és sajnos a színészi játékukkal sem tudták elhitetni velem, hogy ők egyébként Shakespeare karaktereinek mai reinkarnáció lennének!

Persze, lehet, hogy csak én voltam rossz passzban, ami egy 200 Ft-ért kötelező ruhatárra való utasítást követően zseb nélkül maradva, az egész előadás alatt kezemben szorongatott telefon és zsebkendő társaságában (próbáljon valaki így tapsolni!) nem is lenne csoda. De azért azt reméltem, hogy ifjúságom kedvenc dalai segítenek átlendíteni a RAM okozta rossz hangulaton, és majd az előadás felold!

Nos, ez tényleg megtörtént… Igaz, erre addig kellett várnom, amíg a másik főhős – Tóth Attila személyében – fel nem bukkant! Rá még visszatérünk, de addig azonban történt egys’más a színpadon, vagy legalábbis úgy tettek, mintha!

Például főhősünk – az egyszerűség kedvéért nevezzük szép magyarosan csak Elmonak – elköszön a barátaitól, akik épp az előző rendszer egy nagy bölcsességét mutatják be: ha minden a dolgozó népé, akkor nem bűn a lopás, hiszen csak hazavitte a sajátját. Hogy a piti kis tolvajok között mit keresett eddig A Jófiú? Nem tudni! Ahogy azt sem, hogy a bandába miért kellett beerőltetni egy „kisz kínai lánt, aki folyamatoszan szejpit” – kivéve, ha énekel! És lehet, hogy a szép szőke ifjú a jóság megtestesítője, ámde az eszébe se jut, hogy a barátjától kapott kabátból visszaadja a – jó, szajréértékesítésből származó, de mégiscsak saját – pénzét, amit az a kabátjában felejtett…

Az indulását követően azonban kissé erőltetett beszélgetésbe kezd egy sültbolondnak beállított idegennel, Frédivel. Aki – mi sem természetesebb – egy motoros banda kiemelt jogokkal rendelkező tagja. Most vagy én néztem túl sok amerikai filmet, vagy a rendező keveset – de erre a karakterre, ilyen közegben nem emlékszem. Igaz, a honi motoros bandákban nem ismerem annyira a hierarchiát…

Góré azonban itt is van, mert mit ér a banda vezető nélkül?!? Szezár (igen, Szezár! Nem Cézár, nem Császár, és nem is Szezám, hogy táruljon!) hivatott ezúttal erre a szerepre, és ő lenne talán a rosszfiú, bár ez pont úgy nem derül ki a darabból, mint az, hogy Elmo a jóság képviselője. Védi a húgát, hiszen árván maradtak, nincs más, akire számíthatnának! Szomorú történet, de szerencsére az ifjú bandavezér immár tíz éve hű társa (újfent nagyon életszerű: még az óvodában találhattak egymásra!) felnyitja a szemét: a hugica immár nagylány! Itt az ideje, hogy önállóan döntsön, és hogy kurvásabban nézzen ki! Legalábbis a darab szerint – bár azt meg kell hagyni: Szalsza (Szezar kedvese) és Jolán (ő meg Frédi asszonyállatja) duettje az est egyik kiemelkedő pillanata volt, miközben nagylányt faragtak a kis Íriszből.

Ha már a nagy pillanatoknál tartunk: az előadás sikere vitathatatlan! A közönség sokszor a műsor alatt is felállva tombolt… Próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a siker titka, és ha ez nem is sikerült, azt hiszem, három dolognak mindenképp köszönhető!

Elsőként szavakkal leírhatatlan, mekkorát alkottak a stáb fénytechnikusai! Ha egy lemezről ment volna az egész, és csak a fényeket látni a színpadon, azt hiszem, akkor is megérte volna megnézni a produkciót! Sajnos a hangról ugyanez nem mondható el: kicsit hátsó-középen ülve csak az volt a szerencsém, hogy a dalszövegeket többnyire magam is fújom – szöveget ének közben érteni… reménytelen volt! Ráadásul a technika ördöge is jelen lehetett, Elmo portjánál biztosan, mert időnként komplett szavak, szótagok maradtak ki. Ellenben szinte hallani véltük az ügyeletes sikolyát, amikor Angóra (nem a nyuszi, hanem a macska: a Júlia-beütésű sznob tünemény) elhanyatlott a földön, és a portja vele koppant! (De legalább nem arra figyeltem, hogy a meg nem született gyermek most mászik-e be az anyjába… Egyébként nem, és végül nem is ő lesz a mama!)

A másik minden elismerésre érdemes alkotást a díszletesek követték el. Tökéletesen passzolt korhoz, dalhoz, technikához – pont annyi, pont akkor, amikor azt a szem, a szöveg igényelte. Tökéletes összhangban a fényekkel! Gyakorlatilag nekik köszönhető, hogy a történet azért mégiscsak haladt időnként.

A harmadik pillére az előadásnak jó széles vállal van megáldva – így könnyedén, mindenféle extra sallangtól mentesen vitte vállán az előadást! Igen, ő Tóth Attila, azaz Szezár volt. Hát igen, kérem tisztelettel… a rock az egy külön műfaj! Nem elég jó színésznek, jó énekesnek lenni! A rockhoz kell valami plusz, ami Tóth Attilában maximálisan jelen volt, van, és remélem, lesz is, még nagyon sokáig! Néhány dalnak – például a Változó időknek – teljesen új (vagy inkább: végre) értelmet adott, sosem volt sok, nem azt mutatta, mi mindenre lenne még képes, hanem csak egyszerűen hozta a figurát! Rendben, annyi könnyítést kapott, hogy gyakorlatilag önmagát kellett adja: a motorbolond, a kisebbet megvédő, igazságos, ámde tiszteletet megkövetelő karaktert mintha neki találták volna ki! És ő remekül találta el az arányokat, emberből, hangból egyaránt!

Gyakorlatilag az előadás többi részére csak azért nem mondom, hogy felejthető, mert még eszembe jutna ismét megnézni! Félreértés ne essék: az EDDA Művek dalai nekem is az ifjúságomat jelentik. Az első lemezek számtalanszor nyújtottak kapaszkodót nehéz napokon, amelyekből jutott bőségesen. Nem túlzás azt mondanom, hogy sokszor az életemet jelentette egy-egy daluk, de mindenképp kijelenthetem: az enyémek voltak, rólam szóltak. Az imámmá váltak. Talán az nehezíti meg a helyzetemet, hogy a Változó időket (ami a sorban, ha jól emlékszem, a hetedik korong volt) kicsit „sajátosan” tolmácsolta Pataky Attila, és körülbelül onnan datálható, hogy elvesztette – legalábbis előttem – a hitelességét! És amiket ezt követően tapasztaltam, azok cseppet sem javítottak a helyzeten, sőt!

Az előadásra visszatérve azonban ki merem jelenteni: nem voltam semmilyen irányban elfogult. Sajnos. Bár tudtam volna úgy rajongani, mint régen, amikor még Biblia helyett is az EDDA Művek 1. feliratú kazettát kaptam elő, mert abban mindig választ és vigaszt találtam! Akkor most én is azokat erősíteném, akik rajongással telve tombolnak a nézőtéren, akár itt, az előadáson, akár a koncerteken! Nem azért, mert jó, hanem mert olyan többletjelentéssel bír ez a négy betű, amit sehol a világon nem értenek meg mások: egy kor, egy ifjúság, egy lehetőség, egy út… Egy Élet!

A történetnek se füle, se farka. Van benne némi gyurcsányozás, bár nincs nevesítve. Kis „sünözés”… ami sajnos nem a hetvenes éveket, hanem inkább 2006-ot idézte – és mindezt lecsapták egy „semmi politika” labdával, de hát ez van: mint mondottam, a hitelesség már huszonegynéhány lemezzel korábban elveszett! És vannak jellegtelen, ámde ennek ellenére is szerethető karakterek. (Különösen, ha nem énekelnek…) Vagyis: majdnem azt mondom, hogy borzalmas volt – de mégis… van benne valami, valami abból a pluszból, amit már emlegettem… valami varázslat, hipnózis, vagy időutazás. Valami remény, hogy talán jön majd megint valaki, aki képes lesz olyat adni sok-sok fiatalnak, ami hiteles lesz – és talán az is marad – mindegyiküknek, mint ma a Biblia. És talán ezen az előadáson is akadt egy… igaz, nem az előadás végéig a nézőtéren helyet foglaló Pataky, hanem a színpadról mindenkit elvarázsoló Tóth Attila személyében. 

wall2013.jpg

Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

Kedves Gyulai Bence!

Bevallom, előbb ledöbbentem, majd - és úgy tűnik nem vagyok ezzel egyedül - felháborodtam soraidon, melyet a Velvet oldalán "5 ok, amiért az élő zene mindig szar" címmel tettél közzé.

De olvasva az emberek reakcióit, most már hálával tartozom neked!

Hálával, mert megerősítést kaptam: igen, van remény, kell az élőzene, kell a nagy elődök tisztelete, jó az az út, amelyen járok, és amelyen az általam képviselt zenekart viszem!

Hiszen bármennyire is elkeserít, amit úton-útfélen tapasztalok, hogy TV-ben felbukkanó celebek egy száll CD-vel a hátuk mögött súlyos százezrekért lépnek fel, hogy a zenész - ha zenélni akar - akkor maga fizet akár, hogy játszhasson, mert ki van téve a közönség agymosásának, a szervezők szeszélyeinek, a nagyok nyugdíjtalanságának... - és még hosszan sorolhatnám a zenészek életét megkeserítő dolgokat - most örömtáncot járok! Mert soha ennyi ember - legyen az szakmabeli avagy "csak" közönség - nem jelentette ki ennyire egyértelműen, hogy kell a koncert, kell az élő zene! Ebben az országban már maga az egyetértés is szép érdem, így bár nem tudhatom, mi volt soraiddal a célod: nálam kettős sikert arattál! Reményt adtál az élő zene létjogosultságára és az országunkban történő egyetértésre egyaránt - de ráadásként még vidám perceket is okoztál, hiszen Horvát Attila (gyengébbek kedvéért: az egyik legnagyobb hazai dalszöveg író) annyira frappánsan válaszolt neked, hogy nem csak boldog lettem, hanem vidám is!

Mi mást mondhatnék neked: köszönöm!

Viszonzásul szeretettel várlak a Bermuda RockbanD bármelyik koncertjén! Majd viszek neked fájdalomcsillapítót, hogy ha tényleg " fájdalmasan unalmas" lenne a "hangszeren játszó személyt vagy személyeket nézni", akkor csillapíthassuk a rossz érzést benned!

Azt azért nem vitatom, valóban van olyan koncert, ami nem érdemli meg a ráfordított időt sem, nem hogy bármennyi jegyár kifizetését - de az ilyen írásokkal azokat az embereket is elijeszted, akiknek egy ledolgozott hét után az egyetlen kikapcsolódásuk, hogy egy élőkoncert hangulata varázsolja őket oda, ahova másképp nem juthatnak el! És ha számukra ez fájdalmasan unalmas, akkor - pénzükkel szavazva - legközelebb nem oda, vagy nem arra a zenekarra voksolnak!

Véleményed tiszteletbe tartva én csak annyit mondhatok: így nem csak a becsületesen dolgozó zenészeket járatod le, de az újságírókról alkotott "nem kívánatos hiénák" képét is továbberősíted! De hajrá... és szerezz nekem még sok vidám percet!

Üdvözlettel:

Kiss Ágnes
zenekari manager és újságíró

Gyerekek, nagyon jó a hang! – kiáltott fel valaki, aki elugrott megnézni mi a helyzet az esti koncert helyszínén. – Szuper a hangosítás, az egész egy sátorban van, így nem gond a nap sem, és közönség is bőven akad…

Ennél jobb felvezetés nem is lehetne egy koncerthez! És valóban: a helyszínre érve jó hangulatú tömeg fogadta a zenekart, amelynek előadására magam is érkeztem. Addig azonban még bőven volt idő, hát elmerültem a vásári forgatagban, néha odasomfordálva a színpadhoz, ahol a reggae szerelmesei kaptak egy kis átmozgató bemelegítést, igazolva Bob Marley azon megállapítását, hogy aki reggae-t hallgatva nem kezd el mozogni, az már nem is él…

Ha reggae-t hallgatsz és nem mozogsz, akkor te halott vagy!A közönség azonban nagyon is élt, és ekkor még az sem zavarta, hogy a jamaicai ritmusok felcsendülésekor már az est sztárvendégje: Kowalsky meg a Vega kellene, hogy a húrok közé csapjon – csakhogy nekik még hírmondójuk sem volt ekkor. Az órák teltek, és már az általam várt zenekar kezdési időpontját is meghaladtuk – de még mindig semmi. Végül este tízkor felbukkantak a hangszerek, és elkezdődött a főbanda koncertje.

A közönség zöme türelmesen hallgatta, hiszen ők szórakozni jöttek, mindegy ki húzza a talpalávalót. Néhányunkat azonban kifejezetten zavart, különösen azok közül, akik nem helyiként érkeztek a rendezvényre, vagy akik – vasárnap este lévén – másnap hajnalban munkába készültek. De hát mit lehet tenni… ez van!

Kowalsky alatt már zártak az árusok és a vidámpark, így akarva-akaratlanul részt kellett vegyek a koncertjükön, bár nem kifejezetten a kedvenceim. De kis dolgoknak is tudok örülni, nem csak hogy élőben, hanem igazi hangszereken, mi több: igazi hangszerarzenálon nyomják a bulit, és ezt akkor is tudom tisztelni, ha nem épp az én szájízemnek való a zenéjük. És szó, ami szó: tényleg jól szóltak!

Élőben, hangszerekkel - profi hangzássalÉjfél lett. Persze Kowalskyék nem mondták be, hogy lesz még itten zenekar, talán nem is tudtak róla. A közönség tehát ezért is, meg a kései időpont miatt is megindult hazafelé… Ennyit a jó közönségről – gondoltam szomorúan, de azért nem adtam fel: akkor is bulizok egy jót az Idols Tribute zenekar buliján!

Kicsit megijedtem, mert amíg a zenekar felpakolta hangszereit – természetesen teljes átállás kellett – a hangtechnikusok összepakolták a tökéletes hangzást biztosító pultjukat és már ott sem voltak… Hát ennyit a jó hangzásról is, de sebaj: Billy bácsi dallami alatt nehéz letörtnek maradni!

Gondoltam, felveszem őket videóra! De a helyiek egyik szervezője közölte, hogy az áramot sajnos vinniük kell… Éljen az akkumulátor – két és félórát vártam rájuk, nem engedem, hogy elrontsák az élményt! Az áram egyébként koncert végéig a helyén maradt – így attól tartok, ez csak kicsinyes „majd én megmutatom” akció volt az úriembertől.

Az eredetileg este tízre kiírt utolsó zenekar már lehetőséget se kapott: bár időben megjelentek a helyszínen, koncert nélkül indultak haza. Bizonyára értékelték, mert ugyan Délegyháza nem a világvége, de egy koncertezni készülő zenekarnak a stáb és a hangszerek szállítása negyven kilométerre sem egyszerű feladat… Ráadásul a közönségnek csak éjfélkor szóltak, hogy bocsi, egyébként a country zenét játszó Twin City koncert elmarad! Az akkorra már csak maréknyi közönség mi mást tehetett volna: aki countryra vágyott, az követte kedvencét és hazament, a többiek pedig izgatottan várták, hogy éjfél után egy kicsivel végre megkezdődjön a fél tízre kiírt Idol Tribute koncertje.

Nem is vártak hiába! A körülmények megszűntek létezni, nem számított, hogy hányan maradtak, a gyors beállást követően a fiúk pillanatok alatt fergeteges hangulatot varázsoltak a kései óra ellenére is. Sorra érkeztek a pultjaikat záró árusok, a személyzet, aki élt, mozgott és még elérhető távolságban volt, azt mind becsalta a hangulat.

Nem készültünk hosszú koncertre, de azt reméltük, ha már ennyire elhúzták, ha már elvették a technikát, és hazaűzték a közönséget, legalább hagyják őket érvényesülni. De nem! Az egyik népszerű szám közepén(!) egyszerre csak elment kifelé a hang. Azt hitte mindenki, hogy valami technikai malőr történt, ám amikor jelezni próbálták a megmaradt technikusnak, az meglehetősen keresetlen szavakkal jelezte, hogy hova húzta le… Remélem, ez nem a stílusa, csupán a háromnapos rendezvény fáradtsága és csak a napközben elszenvedett hőguta fogalmazta szavait. Nem tudom…

Azt azonban igen, hogy hosszan kellene gondolkodnom, ha ki szeretnék találni még valamit, amivel egy zenekart – és annak közönségét! – meg lehetne alázni. De végül egy búcsúszám erejéig még visszajött a hang, így fergeteges záróakkordokkal búcsúztak el a fiúk.

Én is búcsút vettem… Meg egy nagy levegőt, hogy ne tegyek megjegyzéseket a szervezőnek nyilvánosan. Egy dolog tartott vissza: sem az a zenekar, amely ilyen megalázó helyzetben is maximálisan próbál helyt állni, sem az a közönség, amely éjszakába nyúlva várja, hogy meghallgathassa őket – nem érdemlik meg, hogy megjegyzések, beszólások legyenek az este végszavai. Nekik a Rebel Yell jár, és a „még, még, még!”. Még, de legközelebb talán jobb körülmények között!

Üresen kongott az Aréna az Összefogás koncertjén


Csökkentsük bulival az államadóságot! Ez lehetett a célja annak a nagyszabású jótékonysági koncertnek, amelyet vasárnap rendeztek meg a Papp László Budapest Sportarénában. A fellépők között Tóth Verát, Caramelt, vagy L.L.Juniort épp úgy megtaláljuk, mint Török Ádámot, Szakcsi Lakatos Bélát vagy Mészáros Árpád Zsoltot. Amit ellenben hiába is kerestünk ezen az estén – az sajnos a közönség volt!


Összefogás, jótékonyság, buli! – ígérték a szervezők, de sajnos mindezekből semmit nem sikerült megvalósítaniuk. A teljes nyereséget, azaz a 2012 Ft-os jegyek bevételét a művészek tiszteletdíjával együtt – némi technikai és jogdíjköltség levonása után - az Összefogás az Államadósság Ellen Alap számlájára készültek átutalni, hogy ezzel is csökkentsék hazánk hatalmas deficitjét.

 

Jól csengő terv, bár nekem vannak azért fenntartásaim. Az államadóság 21 426 milliárd forint körül jár, a bevétel a legoptimálisabb esetben is 25 millió forint lehetett volna. Ebből még cirka 5 milliót elvisz a technika, vagyis teltházas koncert esetén 20 millió forinttal lehetett volna jobb az államkassza pillanatnyi helyzete. Ezek már olyan hatalmas számok, amelyeket átlagember átlagagya többnyire felfogni sem képes, de próbáljunk meg elképzelni egy egész iskolának szánt mákostészta-mennyiséget, amelyre csupán egyetlen szem mákot darálunk meg… Lássuk be: nem lesz számottevő!

 

Arra azért mindenképp jó lett volna a rendezvény, hogy az összefogás szükségét tudatosítsa az emberekben. Mert ez az, ami nagyon nem megy nekünk! Ez talán még a pénzügyi haszonnál is fontosabb. Azt hiszem, István király és Koppány harca óta tart országunkban a megosztottság, vagyis nem túl jók az esélyeink a változásra. Széthúzás. Ennek köszönhetően kaptunk már bő 150 évnyi török uralmat, némi osztrák monarchiát, vesztettük miatta egy fél országot és még hosszan sorolhatnám, de ez nem történelemóra, és már ennyi is elég kellene legyen ahhoz, hogy belássuk: amíg mi egymás torkának esünk, addig mindig lesz egy farkas, aki felfalja a vacsoránkat és mi pedig éhendöglünk!

 

Kell a jótékonyság, mint egy falat kenyér! Kell az országnak, mert már nincs hova húzni a nadrágszíjat. És kell a fellépőknek, mert ők is itt élnek, és ha ezért nem is lesz most zsíros gázsi, de azért nehéz időkben kincset ér minden reklám. Jótékonysági koncerten fellépni ráadásul nem csak jó „píár”, hanem egyúttal kipipálhatják a „jót cselekedtem” rubrikát is! Nem utolsó sorban azért a hazai művészek pályáján a hazai csúcs: tisztes tömeg előtt fellépni az Arénában!

 

Kongó nézőtér előtt játszani… ez azonban több mint megalázó! Az ajánlat bizonyára csábító volt a művészek részére, akár jótékonykodni akartak, akár csak egy kis hírverést maguk körül. De bármi is volt a motivációjuk: a valóság csúnyán keresztülhúzta számításukat! Kezdődött mindjárt azzal, hogy a megbízáskor szó sem volt politikai eszmefuttatásokról a számok szünetében. Ez néhányukat felháborított – lássuk be: jogosan! –, mert voltak, akik tényleg hittek abban, hogy egy jó célért lépnek színpadra. És igen, akadt olyan is, aki ettől a közreműködésétől azt is remélte, hogy lehetősége lesz kicsit „helyezkedni”, közelebb kerülni a tűzhöz… De csak az üres lelátók és egy körtáncra elegendő közönség maradt!

 

Kétszáz néző – négyszázezer forint bevétel! Ennyit sikerült megvalósítani a gigabulinak szánt rendezvénytervből. Azt gondolom, hogy az Arénában egy közepesnek mondható amatőr zenekar is több embert vonultatna fel! „Nem volt elegendő felhajtás, nem állt mellénk a média” – panaszkodik utólag a szervező. Lehet, hogy van benne némi igazság, de akárhogy is nézem: a média jelenleg kellően jó kezekben van ahhoz, hogy csupán ez is szervezés kérdése lett volna… Így azonban hiába a csúcs-szuper technika, a hírverés – marad az, hogy ennyi ember előtt játszani ezen a helyen: több mint kínos! És hogy a várt 20 milliós adósságcsökkentés helyett közel 5 millióval sikerült megnövelni azt! Ez mellett már igazán eltörpül, hogy a rendezvény kapcsán adott interjúkból kiderül: a fellépők többsége még a legalapvetőbb tényekkel sem volt tisztába. Ez azonban bocsánatos bűn, hiszen – a közönséggel ellentétben – ők legalább eljöttek!

 

A kormányzat azonban nem bocsát meg! Bár – farkába harapó kígyóként, hiszen ez az intézkedés kifejezetten csökkenti a költségvetés bevételét – az Összefogás Alapba befizetett összeget adókedvezménnyel honorálja a Kormány, és ezzel nyíltan felvállalja a kezdeményezést – a koncert csúfos bukása után igyekszik a közönséghez hasonlóan távol maradni az eseménytől! Talán ha majd a köztévén történő vetítéskor csengenek az SMS-es felajánlások és „csengetnek” az adakozók, akkor a kormányzati szervek is megenyhülnek majd! Ha csak az emberek nem a Való Világ győzteseire tartogatják mobiltelefonjukat… De legalább érte talán még képesek az összefogásra!

süti beállítások módosítása