Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

Hajdanán talán Isaura története volt az első brazil szappanopera, amit láttam… Ma ugyan ezt divat letagadni, de kedd esténként nem nagyon volt más alternatíva – néztük, amit adtak! Így a Gyökerek néhány epizódjához is volt szerencsém, bár bevallom, egyik ifjú történetéből sem emlékszem sokra. Csupán annyi maradt meg bennem, hogy Kunta Kintét addig verte a gazdája, míg el nem vette utolsó vagyonát: a nevét – így lett a szerencsétlen ifjúból az ostor hatására Toby. Az érdekes tekintetű szépség pedig vad vágyat ébresztett gazdájában – de ahogy egy filmen az már lenni szokott: nem hagyta magát, ezért ő is megismerte párszor az intéző ostorát.

Ami azonban magával ragadt mindkét történetben, az a modern rabszolgatartó társadalom ábrázolása, a rabszolgák élete, kultúrája… A túlélési ösztön vezérelte összetartozás vagy épp ugyanezért elkövetett kisebb árulások közegében bimbódzó közösségi megmozdulások eredményeként kialakult blues, fado, a cajondob, esetleg a capoeira , vagy akár a woodoo és még néhány hasonló fogalom új értelmezést nyertek számomra.

Amilyen szörnyű volt látni, hogy emberi mivoltuktól megfosztva, megalázások és embertelen munkatempók mellett kellett leéljék életüket, annyira csodálatos volt, hogy ennek ellenére éltek, családi közösségek alakultak ki, közösséget és kultúrát teremtettek – és tökéletesen igazolták, hogy az élet élni akar, és azt az elvemet, hogy ha van pokol, és annak van tüzes bugyra, az emberi test és lélek ahhoz is képes alkalmazkodni!

Hogy miért írom le mindezt most, harminc évvel később??? Mert az uraságok gondoskodtak a rabszolgák tárolásáról, és etetéséről. Még valamennyire az egészségüket is felügyelték, hiszen ha számukra emberek (vagy akár állatok) nem is, de vagyontárgyak voltak, értéket képviseltek. Mostanában azonban azt tapasztalom, hogy lassan a napi 12–16 óra munka mellett is csak arra képes a legtöbb ember, hogy ne maradjon fedél nélkül – bár lépten-nyomon utcán élő embereket látok, tehát egyre kevesebbnek sikerül. A jólét pedig abból áll, hogy lehetőleg minden nap egyenek annyit, amennyivel nem éheznek. A főnök – már ha van munka – bármit megtehet velük, hiszen visszaszólni senki nem mer: ha nincs munka, nem jut ennyi sem! Szabadságról nem is álmodik a többség, utazást csak a TV-ben lát, ha van. Könyvre, kultúrára se pénze, se ideje – de már úgy tűnik, igénye se maradt sokaknak. Miközben modern intézők ostorozzák őket, bárcsak képletesen, de olykor kívánva (különösen, mikor gyerekeik szenvedik meg a nincstelenséget), hogy inkább a valódit használnák – miközben nézik, amint az uraság az általuk termelt javakból dorbézol, néha egy–egy koncot dobva kedvenc intézőjének. A párválasztás, a szaporodás ösztönből fakad, hát családot alapítanak és sajátos kultúrát termelnek. Igaz, ez már nem a blues, vagy a – szintén rabszolgáknak köszönhető – szamba, hanem a különböző faktorú tehetségkutatók modern kultúrája… esetleg a közösségi portáloké, ha internethez jutnak még – de erre futja erejükből. És bár kevés van majd' mindenkinél, a többség talán ma is adakozna a szépséges rabszolgalány szabadítására! Mert a lelket torzíthatják, de nem vehetik el…

Valaki esetleg engem is felszabadíthatna, mert lassan már nekem is csak a nevem marad – és úgy tűnik, olyan idők jönnek, amikor akár ezt is elvehetik tőlem. Mert az uraságék már mindent szabályoznak – a koncért hálás intézők pedig csaholva lesik, mivel tudnának előrukkolni az újabb falatért. Hiszen bár intézőségig vitték – de azért: ők is csak rabszolgák!

Citius - Altius - Fortius (Gyorsabban Magasabbra Erősebben) - ez az olimpia jelszava immár cirka 120 éve, mióta a NOB megalakult. Lássuk be, ennek a jelmondatnak tökéletesen megfelel a tollaslabda, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen sebességgel, milyen magasra és mekkora erővel ütöm el a szárnyas labdát - így egyáltalán nem akarom megkérdőjelezni a sportág olimpiai létjogosultságát. Akkor sem, ha a tollaslabdáról nekem sok dolog jut eszembe - gyerekkor, család, kirándulás, grund, csupa szép dolog - épp csak a sport nem. Nem is értem, miért, hiszen tényleg minden izomzatomat igénybe veszi, gyerekeimmel gyakorta próbáljuk folyamatos repkedésre késztetni a labdát. Még ha a labda szóról alapvetően egy kerek gombócforma jelenik is meg előttem, nem a tollas csodajószág - de valószínűleg az asszociációs képességeimmel van a baj, és ezért lesz inkább játék számomra, mint sport. De elfogadom, legyen! Sőt, legyen ott az olimpián!

Azt azonban nem értem, hogy az ókori versenyeken is méltán szereplő, az újkori olimpiák történetében pedig ráadásul magyar sikertörténetként jegyzett birkózás miért esik ki ebből a körből... A nemzetek küzdelmének egyik meghatározó jelensége volt, amikor nincs eszköz, nincs blabla, test a test ellen küzd – és nyer a jobbik. Tényleg nem csak azért zavar, mert ezzel potenciális érmektől fosztanák meg kicsiny országunkat - Londonból például három érmet hoztak birkózóink! – hanem azért, mert talán ez a sportág áll a legközelebb ahhoz, amit az ókor nagyjai elterveztek, amiről maga az olimpia szól (vagy inkább kéne szóljon!): a felkészülésről, a bátor kiállásról, a tiszta küzdelemről, a megmérettetésről!

És most néhány erre felhatalmazott ember azt mondja, hogy a tollas marad, a birkózás pedig a tatami helyett repülő szőnyegre kerül... Valami azt súgja, nem egészen az olimpia szellemiségéhez közelálló érdekek hatására döntöttek így - és attól tartok, nincs is rá magyarázat, hogy mi késztette a döntéshozókat erre az ítéletre. Jó. Van! Ami a háborúnak is alapvető kelléke: pénz, pénz és pénz! De az Olimpia - bármennyire is szeretném, ha a nemzetek közötti vitákat sporttal és nem háborúval rendeznék le egymás között - nem háború! És nem a pénzről kéne szóljon...

Hasonló gondolataim voltak, mikor legutóbb változtattak az Olimpia sportágainak összetételén, és a sokak által befutónak tartott karate helyett a golf nyerte el a bizottság kegyeit és szavazati többségét. Nem értettem, hogy miért, hiszen amíg a golf csak a kiváltságosak sportja - addig a karate a társadalom minden rétegében kortól, nemtől függetlenül űzhető, és világszerte nagy népszerűségnek örvendő sportág. Apelláta azonban nem volt - Rióból már a kicsiny labdák lyukba kergetésén kell majd izguljunk, ha tetszik, ha nem. Azt hiszem, ennél azért sokkal izgalmasabb lesz az idei ősz, amikor kiderül, hogy sikerül-e esetleg majd a birkózok fellebbezése, és hogy a karate helyett ezúttal a sportmászást vagy a wakeboardot tartják inkább méltónak, hogy beírja magát az újkori Olimpiák történetébe...

Bevallom, személyes érdekem azt kívánja, tévedjek, és ezúttal tényleg a karate sportolói kapjanak lehetőséget, hogy bebizonyítsák: az olimpia szellemisége tőlük sem áll távol. Bár ha ezalatt a mostani, pénzcentrikus hatalmi játékot értjük, ahol nem számít az ember, a küzdelem, csak a pénz és az érdek – akkor igazuk van: a karate nem erről szól!

Gyorsabban, magasabbra, erősebben – ahol a küzdelem számít, nem az érdek, ahol a részvétel a fontos, a teljesítmény, és nem a dicsőség, de végképp nem dicstelen, doppinggal fenntartott kétes eredmények, és nem a hatalmi erőnlétek fitogtatása.

Bűnös vagyok… Vagy pufajkás komcsi, vagy mittudoménmi – de be kell vallanom: az előző rendszerben egyszerűen nem érdekelt a politika! Fiatal voltam, és elég korán önálló, így a túlélés érdekelt, a munka, és mert úgy éreztem, az én véleményem úgy sem érdekel senkit, így nem is szántam energiát annak kialakítására.

Aztán jött a rendszerváltás… És mondták, hogy mostantól szabad leszek, és szabadon létezhetek, beszélhetek, élhetek! Nagyon jól hangzott, bár nekem ez első körben munkanélküliséget eredményezett annak ellenére, hogy akkoriban sem egy privatizálásra váró gyár mondvacsinált posztját töltöttem be, hanem ápolónőként egy kórház intenzív osztályán kínlódtam, mert olyan kevesen voltunk, hogy alig lehetett beosztást csinálni. De hát létszámleépítés volt…

Mivel nem vonzott a munkaügyi központok utcákon átívelő sora, hogy beálljak némi alamizsnáért, ezért inkább teremtettem magamnak munkát: ha már a dolgozó nép országát a kapitalista birodalomra cseréltük fel – hát vállalkozó lettem! Tőke semmi, lehetőség még kevesebb – de megoldottam! Lett munka, megélhetés, nem túl jól, de legalább nem maradt időm panaszkodásra! Igen hamar sikerült megtanuljam mi a különbség az állam által megteremtett létbiztonság és az önállóság okozta bizonytalanság között, de jó lecke volt, nem bántam!

A politika továbbra sem érdekelt, az „élni és élni hagyni” elvével a „segíts magadon, aztán valahogy majd csak lesz” praktikumot igyekeztem ötvözni. A fülem azért működött… Bár teljesen süketen is jól hallhattam volna, ahogy a sorra alakuló pártok egymást leüvöltve próbálták elmondani nekünk, milyennek is képzelik a szép új világot! Nekem már akkor gyanús volt, hogy konkrétumot nem igazán hallok, csak hangzatos lózungokat – mert hát könnyű azt mondani, hogy kolbászból lesz a kerítés is, épp csak arról nem beszélt senki, hogy miből vesz kolbászt, és hogy mit kerít majd el vele! Hogy a ki lesz kint és ki lesz bent örökérvényű kérdését már ne is feszegessem… Nekem erre sem időm, sem kedvem nem volt, és valahogy egyik irányból sem éreztem, hogy valós szándék rejlene a szavak mögött. Kicsit úgy voltam a pártokkal, mint a papokkal: hirdetik az igét – miközben az egy cselekvést kifejező szó! Tenni meg senki semmit…

Kormányok változtak, pártok jöttek-mentek, összeolvadtak, feloszlottak – a lényeg cseppet sem változott! Egészen addig, amíg egyszer csak jött egy párt(vezető?), amely ugyan csak azért nyert, mert hirtelenjében mindenkivel szövetségre lépett (persze később feketeözvegyet játszott a hitvesekkel), majd amikor szolgálati idejüket kitöltve nem sikerült a nyeregbemaradás: durcás kisfiúként változtatták meg a politika lényegét, értelmét, és szóhasználatát!

Hirtelen mindenki politizálni kezdett, hiszen amikor például az Erzsébet hídon megszűnt a közlekedés, mert egyesek azt mondták, hogy be vagyunk csapva, az sokakat érintett, és még több ember érdeklődését keltette fel. Nem csoda, hiszen éveken át abban éltek az emberek, hogy épp a szocializmust építik, erre nemcsak megdől, hanem a megváltó demokrácia alapjait, a választás tisztaságát is megkérdőjelezik számukra. Majd olyan hangzatos szlogenek jelentek meg, amelyek már nem a közösséghez, a társadalomhoz szóltak, hanem az egyénhez. Végül jött Mariska néni és társai, akik elmondták nekünk, hogy ők bizony rosszabbul élnek, mint négy éve. Hogy drága a gyógyszer, hogy a tandíj rossz, hogy – és itt hosszú felsorolás következhetne azokból a problémákból, amelyek jó része mindanyunk húsába vág. Hát persze, hogy felfigyelt mindenki, és immár a kismamák is azt vitatták meg a borsóleves és a délutáni gyerekaltatás között a téren, hogy hát ez a kormány… Borzasztó, mennie kell, és itt már csak egy párt segíthet!

Egy pillanatig sem állítom, hogy nem voltak ezek jogos igények, vagy épp elvárások – csak az fordult meg a fejemben, hogy az átlagosan jó, ha érettségi mellett esetleg valamilyen szakképzettséggel rendelkező emberek hogyan tudnak egy pillanat alatt átlátni olyan összefüggéseket, amelyeket erre szakosodott professzorok is nehezen oldanak meg. Pedig a magam részéről én is a józan paraszti ész mellett teszek voksot, és azt mondom, nem kell a dolgokat úgy túlkomplikálni, mégis – bár közgazdasági végzettséggel is rendelkezem – nem merészkednék odáig, hogy megítéljem: mi az, ami hosszútávon a lehető legtöbb embernek, és ezáltal összességében az országnak javát szolgálja.

A marketing-stratégia azonban bejött. Olyannyira, hogy sikerült visszatérni, ezúttal – szó szerint – elsöprő többséggel odajutni a tejesfazékhoz! (Aki kicsit is nyitott szemmel járt az elmúlt húsz évben, az ekkora már sejtette, hogy valós kormányzási szándék még az Audi A6-os autójukban ülve sem akad, hiszen még arra is ott a hivatali sofőr.)

Igaz, mostanra az ország szinte minden lakójának meggyőződése lett, hogy bármikor ledoktorálhatna politológiából, bármit is jelentsen ez a szó – a „felelős vagy a sorsodért” szép és nemes gondolat pedig kicsit elferdítve az emberek többségének újabban azt jelentette, hogy politizálj! Vagyis: hőbörögj, lázadj, függetlenül attól, hogy tudod-e, miről beszélsz. Na persze nem ám akármikor, csak ha erre lehetőséged van! Például ha olyan dologról van szó, amelyet valaki más akar kommunikálni. Mert aki nincs velük, az ellenük van – tehát az az ellenség szava, ami ellen határozottan tiltakozni kell!, bármit is mond!

A saját kommunikáció – változatlan hangerő és stílus mellett – azonban hirtelen ellentétes értelmet nyert. Amiről eddig azt mondták, hogy megszorítás, azt most fejlesztésnek hívják, azonos tartalom mellett. Amit eddig tandíjnak hívtak, és már-már undorítóan igazságtalan volt, azt most önköltség néven magától értetődő szükségletünk. Hosszan lehetne sorolni a fogalmak átnevezését, de aki lát, az tudja, aki nem, annak úgy is hiába tenném… Nem célom a meggyőzés!

Ellentétben a kormánnyal, aki mindenáron meg akar engem győzni, hogy nekem ez így jó! Hát lássuk: én vagyok a középréteg, hiszen nekem még van hobbim, álmaim, még ha kell, tanulok, olvasok, fejlődöm. Családom van, élsportoló gyerekem. Van internetem, néha eljutok egy színházba és bár az elmúlt két évben nem jött össze, de még tervezem, hogy lesz nyaralásom. A legtöbb ember számára mindez már csak álom, ha egyáltalán van hol ehhez lehajtania a fejét. És bár sokan titkolják, szégyellik, de egyre többen vannak, akiknek az alapvető megélhetésre, a kenyérre, a gyógyszerre sem telik, nemhogy tandíjra a gyereknek, vagy új cipőre. Megjegyzem: nekem, a középrétegnek is komoly kihívást okoz, ha valamelyik gyereknek nő a lába, vagy silányabb minősége miatt szétmegy a cipője, és bizony egyre gyakrabban előfordul, hogy délfelé járva sem tudom még, hogy mit teszek ebédként az asztalra! És mi vagyunk azok, akik a többséghez képest jól élnek… Tényleg jó nekem! Legfeljebb én vagyok szűklátókörű és nem értékelem kellően a helyzetet. Még jó, hogy van kormányzati kommunikáció, ami felvilágosít…

Persze, értem én, hogy majd csak most, 2013-ban jön az emelkedés éve, és jövőre akár már gyarapodhatunk is, és eddig csupán megalapoztuk a leendő kolbász-kerítés körvonalait, de most majd ihajla és csuhajla is lesz hozzá! Hiszen 2012 az elrugaszkodás éve volt, és lássuk be: nekem sikerült! Ha mást nem, a valóságtól mindenképp elrugaszkodtam… Akárcsak a kormány!

De készséggel elhinném, hogy most már minden szép és jó, csak az a baj, hogy ezt hiába hallja a fülem: a szemem egy picit másképp látja a dolgokat. Mert az utcákon napról napra egyre több hajléktalant látok, akkor is, amikor épp nagyon hideg van. Az ingyenes ételosztóknál kígyóznak a sorok, de már nem csak a hajléktalanok állnak be az alamizsnáért, jobb napokat látott, megalázott tekintetek néznek vágyakozva a forró fazekak felé. Az iskolákban egyre kevesebb az a program, amit szülői finanszírozásból valósíthatnak meg – de egyre több az a gyerek, aki csak ott, vagy ott sem tud megfelelően táplálkozni. A kórházakba a betegek viszik be a gyógyszert, sokszor az ágyneműt is. A valutaárfolyamok az egekben, csak az üzemanyag ára képes letekinteni rájuk. A zálogházak sorra mennek csődbe, mert az emberek nem tudják kiváltani az ott elhelyezett tárgyakat – amelyeket ők fél áron sem tudnak értékesíteni. De mennek csődbe sorra a többi cégek is – fokozva ezzel a távolságot a beígért 1 millió új munkahelytől. Karácsonykor sikerült több olyan áruházban megfordulnom, amely kongott az ürességtől (persze a felkapottak tömve voltak, de a korábbi években ezek is zsúfolásig telítődtek az ünnepek előtt!). És olyan barátok, ismerősök, akik évek óta jól menő vállalkozóként voltak környezetemben számon tartva – most filléres gondokkal küzdenek.

Ha az aktív keresők száma nem is emelkedett, azok mindenképp többen lettek, akik nem tudnak szembenézni a problémákkal, vagy azzal, hogy képtelenek fenntartani családjukat, otthonukat, és ezért – jó esetben – alkoholizmusba, vagy akár öngyilkosságba menekültek. Ez is egy eredmény – de nekem azért ez nem a jólét paramétere!

Hogy létünk biztonságáért már nem az állam, hanem mi magunk vagyunk felelősek – ez számomra természetes, pedig egy másik rendszerben nőttem fel. Fontos, hogy magunk hozhassuk döntéseinket, amikért mi magunk vállaljuk a felelősséget. Csakhogy az állam, aki korábban betöltötte ezt a szerepet helyettünk, mostanság mintha átesett volna a ló másik oldalára: nem csak nem gondoskodik, hanem lépten-nyomon meggátolja, hogy a saját lábunkra állhassunk!

Sokan azt mondják, nem is volt rendszerváltás… Talán igazuk van, de valami azért csak volt: ha rendszert nem is, de dimenziót váltottunk!

Nem szeretem Alföldit. Pontosabban: őt magát igen. Tehetségét, képességét nem vitatom. Bár nekem elsősorban Carter doki hangját testesíti meg, amit nagyon szerettem – de mint rendező: nem jött be! Túl művészi volt az én ízlésemnek, vagy inkább élettempómnak. Én nem értelmezni, újragondolni akarok a színházban, hanem kikapcsolódni. Esetleg kiadni magamból azokat az érzéseket, amelyek a hétköznapok során bennem ragadtak és csak arra várnak, hogy valaki egy zenével, egy verssel, egy színdarab szereplőjével azonosulva kiszabadítsa belőlem. Erre Alföldi nem alkalmas… Nekem!

Az azonban vitathatatlan, hogy az ország elsőszámú színi intézményét – legalábbis: nézetem szerint a Nemzeti Színház ezt a posztot kell betöltse – jól vezette. Azazhogy persze, lehet vitatni, meg szidni, meg pocskondiázni… Amit nem lehet: jegyet venni az előadásokra, mert folyamatosan teltházas. Vagy azt mondani, hogy nem elég változatosak, esetleg nem elég színvonalasak a darabok. Vagy azt mondani – mondjuk Törőcsik Mari vagy Sinkó László mellett –, hogy gyenge a társulat… Oké, rendben, van olyan személy, akinek jelenléte – jogellenesen, de mégis: etikailag – megkérdőjelezhető, az azonban semmiképp sem, hogy a tények azt igazolják: ez egy sikeres színház!

Vidnyánszky azonban más „tészta”. Évek óta figyelem, és szeretem. Láttam minden számottevő rendezését, legyen az a beregszászi, vagy a debreceni társulattal, vagy épp Hobo valamelyik estje. Utóbbiakat álmomból felébresztve is idézem, ha kell, hiszen többször is láttam. Jártam az országot miatta, néztem határon túl is munkáját. Mi több: volt alkalmam személyesen megismerni őt is, és családját is: emberileg is nagyon tiszteletreméltó! Társulata mindkét általa vezetett intézményben a kedvenc színészeim! Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy kire bíznám az ország első számú színházát, gondolkodási idő sem kéne: egyértelműen őt választanám!

Csakhogy: nem ez történt…

Nem csupán nem engem kérdeztek – hiszen miért is tennének ilyet – és nem is az történt, hogy Alföldi egyszerűen elfáradt és kellene a helyére valaki más. Nem!

Politikai döntés született, méghozzá két lépésben. Elsőként azt döntötték el „odafenn”, hogy Alföldinek mennie kell. Próbáltak ehhez okot is gyártani, ebben azonban nem arattak osztatlan sikert – hát kivárták a szerződés végét, mint a kisebbik rossz megoldás. Majd jött a második döntés: legyen inkább Vidnyánszky a direktor!

Hogy ez politikai döntés eredménye, az nem csak hogy nem kérdés, de nem is újdonság: mióta ki tudom mondani a színház szót ez azóta így szokás. Fent eldöntötték, kinevezték, lent pedig tudomásul vettük. Szerencsés esetben a kinevezettnek volt némi köze a szakmához, peches körülmények között az alárendeltek igyekeztek megoldani, hogy a működőképesség azért megmaradjon. Hogy miért kell ehhez egy pályázatnak nevezett színjáték? Jó kérdés… De színházról lévén szó: nézzük el ezt a kis apróságot még akkor is, ha ezzel épp minket próbálnak palira venni! Egyébként meg egy szavunk sem lehet, hiszen aki látta a pályázatokat, az tudhatja: ezúttal legalább érdemben összevethető munkákról beszélhetünk, ellentétben az Új Színház igazgatói posztjának döntésekor benyújtottal szemben.

Mégis: valahogy nem tudok örülni! Még akkor sem, ha tudom, a színház jó kezekben lesz! Mert lehet, hogy ma Alföldit állították félre, lehet, hogy ma egy jó embert és egyben jó szakembert neveztek ki a helyére, de én mégis azt érzem: forog a gyomrom az egésztől! És aggodalommal tölt el a holnap, mert van még pár intézmény, és a módszer az úgy tűnik: állandó!

Vidnyánszkynak talán nem kellett volna elfogadnia ilyen áron a kinevezést – mondják most sokan. Igen, talán igazuk lehet! De kevés alkalmasabb embert ismerek, és számára ez nem csak egy remek feladat, egy szakmai kihívás – inkább egy beteljesülés. Nem divat bevallani, de az ember ilyenkor nem mond nemet… Alföldi pedig talán jobban jár, ha végre leszáll róla a politika és nem csámcsog tovább senki rajta.

Én azonban mindkét felet sajnálom, mert nem az a közös bennük, hogy mindketten a Nemzeti Színház igazgatói lehettek, hanem az, hogy mindkettőjüket méltatlan helyzetbe kergették a szakma és a közönség előtt!

Valahogy mégsem múlik ez a gyomorbántalom… pedig: „Derű és nyugalom, parányi házban... Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”

Kedves Giro-Szász András!

Tudom, értem én, hogy ez a konyakos dolog csak egy hasonlat volt, egy metafora az érthetőség kedvéért! De a hasonlat – legyen az bármily hétköznapi – csak akkor teljesíti be célját és funkcióját, ha a kommunikáció mindkét résztvevője érti és értelmezni is képes…

Nos, az ön számára a tengeri utazás, ahol épp viharba kerül a hajó, és a konyak úgy tűnik, hogy természetes, kézenfekvő hasonlatok voltak, feltehetően mindkettőhöz volt már szerencséje.

A pedagógusok többsége azonban nem hogy tengeri hajókázásra nem jut el sokszor egész életében, de egy üveg konyak megvásárlása is külön költségvetési tétel a családi kasszában!

Pedig bizonyára jól esne nekik egy-egy nehéz nap után, amikor éhbérért dolgozva lenyomták az órát a feldolgozhatatlan, ámde kötelező tananyagból, azoknak a gyerekeknek, akiket a szülők hiányában nekik kéne – minden eszköz nélkül – nevelni is. Nem lehet könnyű dolguk, és bizonyára jól esne ilyenkor hazaérve beülni egy karosszékbe, egy pohár konyakkal és egy verseskötettel, hogy töltődjenek másnapra!

Ehelyett azonban – még ha tellene is efféle luxusdolgokra – nekiállnak a másnapi óraterveknek, meg az ezerféle adminisztratív feladatnak. Hiányzások nyilvántartása, késési percek összeadogatása, tankönyvméricskélés… mikor mi akad, hogy megtöltse üres hétköznapjaikat!

Egy baj van: ezek a pedagógusok azokkal a gyerekekkel evezgetnek a háborgó Nemzeti Alaptanterv tengerén, akik majd a mi generációnkat kell, hogy eltartsák és tisztes öregkorhoz jutassák. Ehelyett önöktől – és az eddigi valamennyi kormánytól – mentőmellény és csónakmotor helyett konyakot kapnak! De még azt sem tálcán, hanem a fejükhöz vágva…

Ez lett a pedagógus-életpályamodellből 2012-ben. Kíváncsian várom a folytatást! Csak kérem, kicsit óvatosabban, mert az eddig intézkedéseiktől mintha tengeribeteg lennék – pedig még én sem jutottam el a tengerhez!

Drága Miniszterelnököm!

Köszönöm, hogy időt és energiát nem kímélve vetted a fáradtságot, és ha nem is személyesen, de legalább egy videóüzeneten keresztül elmondtad, hogy mi is a helyzet mostanában! Bevallom, én annyira nem ragaszkodnék ehhez, mert itt vannak a kölkök, meg a meló, nem sok időm van ilyesmire és lassan netre sem telik már – és egyébként is beérném azzal, ha szétnézve az országban azt látnám, hogy minden rendben van. Tudod az egyik kamaszom szokta magyarázni, hogy mennyi mindent pakolt már a szobájában, de mégis mindig kupi van nála és még nem láttam porszívót a kezében. Pedig a jó munkát és a jó bizonyítványt nem kell magyarázni, látszik az eredménye…

De a lényeg, hogy örülök, hogy láthattalak, és láthattam, hogy te jól vagy! Én sajnos nem annyira, így hiába is tudnék visszaküldeni egy videóválaszt, azon csak az aggódalmat látnád az arcomon. Mert lehet, hogy onnan nézve rendben lesz a nyugdíjam, de innen most úgy tűnik, hogy ha minden gyerekem bevállal majd heti egy napra, akkor minden másnap kapok majd enni. Rendben, tudom, szülhettem volna még hármat, akkor minden napra jutna egy tál étel… de hát az az igazság, hogy sem az előző kormányzásod idején, sem most nem érzékeltem, hogy ezt az állam tényleg szeretné: hiszen a családi pótlék, amivel a társadalom járul hozzá a létszámnövekedés okozta pluszköltségekhez egyetlen forinttal sem változott, miközben a pelenkák ára ugyanabban a ciklusban duplázódott. Béremelés az volt felénk is, mert képzeld, a múltkor a férjem hazahozta a fizetését és leejtette a borítékot. A víz kivert, de sikeresen felemeltük, és szerencsére hiánytalanul benne volt minden. Majdnem pont annyi, mint 3 évvel korábban, éppen csak egy kicsit kevesebb, és csak egy kicsit kellett többet dolgozni érte. De hát válság van, tudjuk mi azt… Hogyne tudnánk, mondták a tévében is! Hogy a bankoknak most nagyon rossz. Az enyém biztos kivétel, mert ott nincs változás, 490 Ft-os havi díj, ahogy hirdették. A többit legfeljebb utólag tudom meg a bankkivonatról, mert arról nem beszélnek. Pénzforgalmi jutalék, kártyahasználat, kezelési- és postázási költségek… nem, a bankadót nem nevesítették, azt ők fizetik. Mi csak azt biztosítjuk, hogy legyen miből nekik adózni. A kezelési költség pedig gyógyítja őket, bizonyára. A kivonatot pedig nem kell olvasgatni – pénz úgysem marad a számlán, a többi meg nem érdekes.

Ez a Brüsszel gyerek azonban nagy kópé lehet, hogy így mindig be akar szólni neked, örülök, hogy nem hagyod! Én is beszóltam a szomszédasszonynak, hogy csalja az ura, igaz, azóta nem hoz át süteményt. De mi szurkolunk neked! Az a kis pénz, amit ez a Brüsszel fiú bedobna a közösbe, nem fog hiányozni, hiszen itt úgy is minden rendben van. Nem örül a döntéseidnek, de ne foglalkozz vele. Elég, ha mi örülünk! És mi örülünk, hiszen minden az akaratunk szerint zajlik. Most is konzultálsz velünk, hogy tudjad, mit szeretnénk… Ez jó! Kicsit zavar, hogy az én véleményemre nem vagy kíváncsi, mert ez a harmadik nemzeti konzultáció, és én még egy kérdőívet sem kaptam meg. Már majdnem azt hittem, hogy haragszol rám, mert nem csatlakoztam a kétharmados többséghez. De te biztos nem tennél ilyet, hiszen tudod, hogy nem a kétharmadnak, hanem a háromharmadnak, vagyis az egész országnak vagy az atyja! És ez a plusz harmad ráadásul többen van, mint maga a kétharmad… Bonyolult ez a matematika, ne is foglalkozzunk vele! Lényeg, hogy ha épp nincs pénzed, hogy kihúzd elsejéig, akkor hagyd inkább ezt a levelezősdit, mert egy csomó pénzbe kerül, és a többség nem is biztos, hogy átlátja, miért kérdés, hogy emeljétek-e a minimálbért, például. Mert naná, hogy igen – hiszen több lesz a pénzük, csak azt nem sejtik, hogy a megemelkedett járulékteher miatt esetleg még kevesebb lesz a munkahely! Amiről nem is meséltél, pedig jó lett volna hallani, mert úgy tűnik, érintettek leszünk.

Külön örülök, hogy emlegetted a középosztállyal kapcsolatos sikereket. Én sokáig hiába kerestem őket, mert hirtelen láthatatlanok lettek. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy ez a fogalom nem azokat takarja-e, akik mostantól 16 évesen, tanulmányaik közepén kerülnek ki az iskolából, de aztán megvilágosodtam. A középosztályt azért nem láthattam, mert az én vagyok. Akinek még vannak álmai, tervei, még néha hozzájut egy pici kikapcsolódáshoz, még kifizeti az osztálypénzt a suliba – de már egyre többször nem tudja, mit eszik másnap, egyre többször fizeti késve a rezsit, és egyre többször nem érti, hogy miért lett hirtelen luxuscikk a cipő a lábára.

Hát ezek mennek mostanában felénk, meg a végrehajtók, de ők már többnyire üres kézzel. Ha a következő üzenetedre nem válaszolnék, akkor lehet, hogy már az internetre sem telik. De nem panaszkodom. Ha erre jársz, nyugodtan ugorj be hozzánk, ha kolbászra nem is fussa már, de egy zsíroskenyérre hagymával még mindig a vendégem vagy. A többit pedig megbeszéljük majd a szavazófülkében! Már ha meghívsz még…

Legjobbakat kívánva neked, ahogy te is csak a javunkat akarod, üdvözöl:

Mammy

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Szép gondolat! Engem elsőként az érdekelne, hogy ki is az a Mindenki? Én például beletartozom-e ebbe a nehezen definiálható csoportba? – már csak a miheztartás végett is… Mert azt már rég tudom, hogy polgár – az nem vagyok! Ehhez kevés a tisztes polgári lét és öntudat, szükségeltetett hozzá, hogy az ember csatlakozzon valamely polgári körhöz. Én nem tettem – tehát érthető, ha neves politikusaink polgárokhoz intézett szavai engem elkerültek. Most azt hallgatom, hogy „mi magyarok, úgy döntöttünk…” – és mert én ennek a döntésnek sem voltam részese, így úgy tűnik, már magyar sem vagyok! (Mi több: a konzultációból is sorra kimaradok! Bár politikai identitásunk szigorúan bizalmas, én „véletlenül” mindig lemaradok ezekről a levélkékről!) Ha a bűvös körbe való tartozás feltétele, hogy saját gondolatoktól mentesen, egyetértően bólogassak, akkor nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán részesülni ebben a megtisztelésben! Egyébként is megszoktam már, hogy sehova sem tartozom: négy gyermek édesanyjaként még nagycsaládosnak sem mondhatom magam, mert nem léptem be a Nagycsaládosok Országos Egyesületébe – akikkel egyébként semmi bajom, csak épp belvárosi lakosként csupán egyetlen dologba lépek bele, de abba rendszeresen! Igaz, nem szívesen, mert büdös lesz a cipőm.

Tehát önmagam meghatározása lássuk be: nem kis nehézségekbe ütközik mostanában… de azért megküzdöm a feladattal! Csak ez a „mindenki” dolog aggaszt kicsinykét… Mert itt vannak például ezek a fránya törvények, amelyek ugye: mindenkire egyformán vonatkoznak! Meg az a szép könyv, amit mostanság az érettségizőknek osztanak: leánykori néven Alkotmány volt, most a törvények alapját képezi. Alaptörvény, mindenkinek! Na, ez megint félreérthető, hiszen azt gondoltam, akkor rám is. De nemcsak olyan dolgokat jelent ki már az elején, amivel én időnként nem tudok maradéktalanul azonosulni (például a kereszténységgel kapcsolatosan), de az a tapasztalatom, hogy köze nincs a hétköznapok valóságához! Pedig mennyi mindenhez lenne joga azoknak, akik beletartoznak ebbe a „mindenkibe”! Szabad vélemény, egészség, otthon… És persze a már emlegetett törvény előtti egyenlőség!

Hogy mostanában – mióta ez utóbbit már nem csak az idegen megszállók által ránk kényszerített Alkotmány, hanem az Alaptörvény is biztosítja – hányszor cáfolt erre rá az élet? Azt hiszem, könyvet adhatnék ki a sztorikból – bár kétlem, hogy az a könyv megjelenhetne… Mert ugye a sajtó- és véleményszabadság is csak Mindenkire vonatkozik! A többiek örüljenek, ha még marad olyan fórum, ahol megszólalhatnak.

De boncolgassuk még kicsinykét ezt az Alaptörvényt: „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” – írja a passzus… Helyes! Aki ártott az emberiségnek – az lakoljon! Ha a magyaroknak, akkor különösen! Abcúg! No de kikről beszélünk konkrétan? Mert ugye: volt itt pár kemény időszak a múlt században, amikor magyar vájta a magyar szemét… Most mégis úgy tűnik: az egyiknek lehet, a másiknak nem! Akikről azt tanultuk korábban, hogy döntéseikkel hozzájárultak országunk háborús „eredményeihez”, hogy miattuk álltunk rosszkor, rossz helyen, hogy nekik köszönhetően vesztettük el az ország kétharmadát (ez a kétharmad… lám, még mindig kísért!), hogy emberek százezrei haltak meg miattuk – nekik most szobrot állítunk. Akikről anno azt tanították, hogy hősök, róluk is kiderült, néha csak közönséges gazemberek. Aki csak egy kicsit is közreműködött – akár csak azért, mert hitt valamiben, amiben mellékesen kötelező volt hinni – egy rendszerben, ami nem volt jó, és szintén emberek ezreinek életéért felelős, de létrejötte a korábbi bűnö(sö)k érdeme is, nos, nekik nem jár bűnbocsánat! De még az utódaiknak sem! Akkor sem, ha csak annyi a bűnük, hogy végezték a munkájukat. Kivétel persze, ha rendszerváltás után(!) fennhangon hirdették, mennyire nem értettek egyet – és esetleg kortól függetlenül beültek a fiatalok közé. Na, ők például olyan „mindenkik”, akikre nem vonatkozik a „Tagadjuk az elévülését” passzus, mi több: ők ma kitüntetéseket vehetnek át… És apai bűnökért is van olyan „mindenki”, aki nyert már bűnbocsánatot, de csak ha megfelelő körökhöz tartozott.

Érdekes fogalom ez a „mindenki”, és minél inkább próbálom megfejteni, annál jobban belebonyolódom! Már épp kezdtem azt hinni, hogy „mindenki” szerint rendben van itt minden, csak én reagálom túl a dolgokat. De azt látom, hogy általam tisztelt emberek, akik igyekeztek mostanáig kerülni a politika mocskát, és csak a művészetüknek, a tudományuknak vagy épp a családjuknak éltek – most ők is sorra próbálják tudtára adni az embereknek: valami nincs itt rendben, kérem szépen!

A sok helyen megkérdőjelezett, ámde mégiscsak Nobel-díjas Elie Wiesel például odáig ment, hogy visszaküldte a Magyar Állam által részére adományozott magas kitüntetést, mert mint azt mellé üzente: „Magyarországon köztereket neveznek el Horthy Miklósról és rehabilitálják Wass Albertet, illetve a világháborús fasiszta kormánnyal együttműködő más közéleti szereplőket, és a tanrendbe kerülnek a szélsőjobboldali eszméket hirdető szerzők.”

Valóban veszélyes vizekre téved, aki tizenéves, identitásukat épp kereső fiataloknak olyan műveket tesz kötelezővé, amelyből egy nép, nemzet, csoport felsőbbrendűsége olvasható ki. Egyszerűen azért, mert ez a korosztály a legfogékonyabb arra, hogy a szélsőségek iránt lelkesedjenek, de tapasztalat és egyéb ismeretek hiányában átgondolni még nem tudják nézeteiket, és még képtelenek felmérni tetteik következményét.

A magam részéről – tiszteletbeli erdélyinek is kikiáltva – szeretem azokat a műveket, amelyek az erdélyi emberek hétköznapjait, életét, természettel megküzdött harcait, hagyományait foglalja magába. És mindenek felett tisztelem magát az embert! Vagyis, ha például Nyírő Józsefet, mint írót – tiszteletben tartva végakaratát – újratemetik az általa szeretett földben, minden csinnadratta és politikai mellébeszélés nélkül, az részemről természetes, és elfogadható lett volna. Még akkor is, ha például Radnóti egy leveléből az derül ki, hogy nem szándékozik egy ilyen ember művét a polcán tartania… Leveléből az is kiderül, erre meg is volt minden oka – és sajnos az élete, vagy inkább a halála őt igazolta. Ehhez képest fergeteges poén volt valaki részéről, hogy pont egy róla elnevezett kulturális intézményben emlékezzenek meg Nyírőről. De hát ő nem „mindenki”, hanem Valaki! „Oly korban éltem én e földön / mikor az ember úgy elaljasult…” – cseng a fülemben a Töredék egy töredéke, s azon gondolkodom, változott-e valami a korban… És egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak a neve, a vezére, és az eszközök! Ma nem szednek le körmöt, csak adóhivatalba visznek, és nem akasztanak fel, de elérik, hogy magunk vegyük meg a kötelet!

Elie Wiesel akciója talán még követőkre is akadna – de lássuk be: a magyar jövedelmek és nyugdíjak mellett a kitüntettek többsége egyszerűen nem engedhetik meg maguknak ezt a gesztust – ám Kövér válasza feleslegessé is teszi. „…az alkotó emberek megítélésében mindig is az alkotás az elsődleges, és a megítélés során nem használható kettős mérce.” – olvasom a levelet. Hát persze! Még egyet is értek vele… Mindenkit a tettei alapján ítéljünk meg! Csak épp…

Azon gondolkodom, hogy ha egy olimpiai bajnok közlekedési balesetet okoz (vagy akár valami törvénytelenséget csinál), akkor elveszíti az államtól kapott járadékát, mert méltatlanná válik arra. Hiszen ő példakép, közszereplő, és bár tettétől függetlenül az olimpiai eredménye, sem az abba belefektetett munka értéke nem változik meg, még csak megítélésében sem – hiszen az aranyérem az aranyérem, bármelyik oldalról is nézzük – de alkalmatlan és méltatlan lesz arra, hogy az emberek, az ifjúság felnézzen rá, példaképként fogadják.

Ha nincs kettős mérce, akkor ez a többi közszereplőre miért nem vonatkozik? És hol húzzuk meg a határt? Egyáltalán: ki az, aki megmondhatja, hogy ki melyik körbe tartozik? És az utókornak jogában áll-e ezt felülvéleményeznie majd?

Hát ezért szeretném megtudni, hogy ki a fenéről beszélünk, ha azt mondjuk: mindenki! De minél inkább gondolkodom, annál kevésbé tudom meghatározni azt a kört, akire vonatkozik. Csakhogy én nem adom fel! Addig is azonban, míg dűlőre jutok magammal e kérdésben maradok tisztelettel:

Mammy – a senki!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Azért ellenzem a halálbüntetést, mert a gyilkosság vagy bűn, vagy nem az. De ha bűn, akkor rám nézve is igaz, pont ugyanúgy gyilkossá válok, mint akit ezzel büntetnék… Ahogy a zsarolás is egy bűn, amire sokféle válasz lehet, csak az nem, hogy visszazsarolok. Mert magam is azzá válnék, mint akit épp bírálok. Magasztosnak tűnhet fentről beszélve azt képzelni, hogy többet érünk - de az ember csak ember. Egyformák vagyunk. Higgyünk bárkiben vagy bármiben: egyformán születünk és egyformán fejezzük be. A kettő közti létnek a minősége és a minősítése különböztet meg minket, amelyeket elsősorban a döntéseink, a szavaink, a tetteink határoznak meg.

Például eldönthetjük, mit gondolunk a világról… Egyáltalán akarunk-e mi gondolkodni róla, vagy elfogadjuk a konyhakész nézeteket és beérjük egy-egy vallás vagy párt szemléletével. Ma már erről is szabadon dönthetünk, vagy legalábbis mostanáig ez volt a rend. Sokáig azt gondoltam, a rendszerváltás egyetlen pozitívumaként a szólás- és a vélemény szabadságát tudjuk felmutatni.

Mindezek a gondolatok onnan erednek, hogy valaki a Gépnarancs oldalára hivatkozva sérelmezte a sajtó szabadságát. Sajnos valóban, magam is érdekes dolgokat tapasztalok mostanában. De még akad fórum, ahol szabadon hangot adhatok véleményemnek, és amíg akad fül vagy szem, akit érdekel, addig le is írom ezeket.

Azt hittem, a Gépnarancs is egy olyan oldal, ahol az ember szabadon szólhat, ha úgy érzi. Vagy akár nem szól, de ez az ő saját döntése. Néha beleolvastam, voltak tanulságos gondolatok is – a sajátjaim leírását valahogy soha nem éreztem ott olyan bizsergetően, hogy meg is tegyem. Még azt sem mondhatom, hogy rendszeres olvasója voltam…

Most azonban egyből megkerestem a cikket és döbbenettel olvastam a hivatkozott írást (http://gepnarancs.hu/2012/06/megprobaljak-cenzurazni-a-gepnarancsot/)! Elsőként azon döbbentem meg, hogy egy állami intézmény azzal zsarol meg egy újságírót, hogy ha folytatja oknyomozó sorozatát, akkor a közalkalmazottként dolgozó rokonai állás nélkül maradnak. 2012-ben, uniós tagországként, állami intézménytől – nekem ez több mint „durva”. De legalább ilyen durva a válasz is számomra: rendben, nem írják meg azt, ami egyébként – ahogy a cikkből kivehető – köztörvényes bűncselekmény, ám ha ki merik rúgni a rokonokat, akkor kitálalnak és feljelentenek!

Újságíró vagyok. Ez felhatalmaz arra, hogy leírjam a gondolataimat, és egyben kötelességemmé teszi, hogy megírjam azokat a dolgokat, amelyek másként nem jutnának el az emberekhez. Akár egy eseményről tudósítok, akár egy bűncselekményről – különösen, ha sokunkat érint, például egy állami intézménnyel szemben. Ez néha egy jól működő rendszerben is okozhat olyan érdeksérüléseket, amely megnehezíti a helyzetünket, de könyörgöm: annyi szép szakma van még… nem kötelező a médiában dolgozni, ha valaki úgy érzi, nem tudja szavainak következményeit vállalni. De a szólás szabadsága szent, és ha mi önként lemondunk róla, ha úgy döntünk, hogy ha kell, bedobjuk a sárba, akkor hogyan merjem én leírni, hogy sajtószabadságot mindenkinek?!? Vagy az csak akkor kell, ha az én érdekem úgy kívánja? Ha csak ennyit ér ez a szó, akkor nem is érdemeljük meg… De ha nem kell, akkor miért küzdünk érte? Hogy elsirassuk? Én a magam módján imádkozom, hogy ez ne így legyen:

Aki nem tudja, honnan jön – az abban sem lehet biztos, hogy merre tart. Régi bölcsesség ez, nem én találtam ki, de magaménak érzem. Ismerni kell a múltat, már csak azért is, hogy a hibákat ne követhessük el újra. Nem rágódni kell rajta és nem jajveszékelni, de nem is mellet döngetve vonulni tovább, hanem tanulni belőle! Csakhogy ez nem is olyan egyszerű…

Vannak történelmi események, amelyeknek megadatott, hogy részese legyek. Rendszerváltás, taxisblokád, vagy a 2006-os „utcai események”… Ott voltam a helyszíneken, a saját szememmel láttam, a saját fülemmel hallottam, ami történt. És olvastam, láttam, hogy mit közölt akkor a média. Tanulságos volt. És olvasom, látom, hogy miket közöl ezekről ma a média… Nos, ez – ha lehet – még tanulságosabb!

2006-ban például nem csak a helyszínen voltam ott (sőt, volt olyan helyszín, amely az otthonom mellett ért utol), de amikor nem lehettem jelen, akkor párhuzamosan követtem az eseményeket a televízión és a webkamerákon keresztül. Szörnyű volt a látvány, és igen, féltem! Féltem, és féltettem a családomat! Azokban a napokban teli tankkal tartottuk az autónkat, útrakész állapotban. Férjem Erdélyben született, 1989 decemberét Bukarestben töltötte, sorkatonaként. A Honvédelmi Minisztériumot kellett védje, magyar lévén az első sorból – azt gondolom, hogy az egy családra jutó háborús emléknek ez bőven elég! Nem akartam gyermekeim emlékeit hasonló élményekkel gyarapítani. Így is döbbenten nézték, amint az utcát, ahol élünk, kövenként szedik szét, a játszóteret, ahol gyakran megfordultak, darabokra törték, és azokon a helyeken, ahol sétálni szoktunk, most emberek tömege sállal a fejükön tombol. Mindenhol füst, sérültek, lövöldözés. Ők is féltek, és nem értették, mi folyik itt. Bevallom, én sem… Mert pusztítást, rombolást, vandálkodást láttam. Kigyulladt autókat, betört szélvédőket is. Ők képviselnének a társadalmi érdeket? Nos, az enyémet biztos nem! Nem is értettem, hogy miért nem tesznek végre valamit? Hol a hatóság ilyenkor? Miért nem állítják meg őket? Tényleg ez lenne a demokrácia? Mert akkor azt kell, hogy mondjam, „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”. Sok fórumon előfordulok szerte az interneten, és sokakban merült fel ez a kérdés akkoriban.

Aztán végre jöttek, és megállították őket. Én akkor azt mondtam, a vandálokat, ma róluk azt állítják: forradalmárok, hősök voltak. Én még mindig csak a pusztításra emlékezem… Aztán újrakezdték, de szerencsére megint megállították őket. Megint kezdték, rátolva az egészet a köztársaság ünnepére, melyen az 56-os forradalmárokra is emlékezünk, elrontva a megemlékezés minden pillanatát, megszentségtelenítve az ünnepet, és „megajándékozva” azzal az élménnyel, hogy azon az úton, ahol naponta járok, egy tankkal kell közösködjek! Máig félve nézek oda, ha arrafelé járok, ami elég gyakran adódik.

És mit találunk minderről ma? Szinte kizárólag azt, hogy rendőri brutalitás volt! Ami tény, az is volt, csakhogy – mint az óvodában – „az úgy kezdődött, hogy visszaütött” a rendőrség. Hogy szabálytalanul, ezt sem vitatom. De azokban a napokban nekem például egyetlen szabály az volt, hogy ha valahova elindultunk a gyerekeimmel, akkor megpróbáltam tájékozódni a szélsőjobb portáljain, hogy aznap mely csomópontokat kell elkerülni. És volt olyan nap, amikor nem mozdulhattunk ki, még a boltba sem. És volt, hogy kamasz fiamat nem mertem elengedni edzésre, mert épp minden felsője kapucnis volt. Az pedig eszembe se jutott, hogy ott sétáljak a közelükbe, mert nem kívántam azonosulni ezzel a megnyilvánulással – így a rendőrök nem téveszthettek össze, nem állítottak elő, nem kaptam gumilövedéket. Pedig akkor ma én is hős lehetnék – de köszönöm, ebből sem kérek!

Hogy miért írom le most mindezt? Sem évforduló, sem egyéb apropó… Hacsak nem a közelgő történelem érettségi vizsga, ahol ez bizony már tétel. És zavar, hogy aki ma próbál utánanézni, hogy mi is történt akkor, az egy teljesen más képet fog kapni a történtekről, mint a valóság! És ez azért baj, mert mindent, amit ma olvasok, látok, hallok azokról az eseményekről, amelyeken koromnál vagy helyzetemnél fogva nem lehettem ott, azt mind-mind megkérdőjelezi… És ha nem tudom, hogy mi történt és miért, hogyan kerüljem el a hibákat? Hogyan akadályozzuk meg, hogy a borzalmak – amelyekből csak az elmúlt században is bőven volt részünk – ne ismétlődhessenek meg?

Honnan tudjam, mi is történt például 1956-ban? Hiszen nem éltem még akkor… Édesanyám is kisgyerek volt, nekem csak az ő emlékei, és néhány idősebb barát elbeszélése maradt, de ezek csak kis szeletei a történteknek. Próbáltam utánajárni, de amit találtam, az mindig csak újabb kérdéseket vetett fel! És azért annak az eseménynek sem csak az egyik oldalon voltak mártírjai, hiszen a dokumentumok között lámpavason csüngő hivatalnokokat is épp úgy találtam. Bűnösök voltak? Vagy csak rosszkor, rossz helyen? Ki mondja meg ma nekem? Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy ezt az időszakot meg kellett tanulnom úgy is, mint forradalom, mint ellenforradalom, és én bizony még a népfelkelést sem hagyhattam ki. Mindhárom látszólag történelmi tényeken alapult, iskolai tankönyvekben szerepelt… Ki mondja meg, melyik volt a valóság? Egyáltalán létezhet-e valósága egy ilyen eseménynek, vagy csak egy látószöget tud mindenki felmutatni? Egyetlen pontot megtestesítve, „innen én úgy láttam” – azt hiszem, mindenki számára ez lehetett a valóság. De én hogy igazodjak el közöttük?

Mert valahogy jó lenne tájékozódni a történelem útvesztőjében, különösen akkor, amikor bárhova nézek, egymásnak szögesen ellentmondó információkat kapok arról, hogy mit hogyan ítéljek meg, folyamatosan megteremtve ráadásul az állásfoglalás kényszerét, hogy egy pillanatra se mondhassam azt, hogy engem ez nem érdekel…

Mert nem mindegy nekem, hogy gyerekeim tantervébe például ezúttal minek ítélik meg 1956-ot. Nem mindegy, hogy az irodalomtételek között – az épp saját identitástudatukat kereső tizenévesek – találnak-e szélsőséges nézeteket. Nem mindegy, hogy az, amit tanulnak, legalább logikailag követi-e a történelmet, hiszen majd ha felnőnek, ők is döntéseket kell hozzanak, amelynek egyik alappillére a tapasztalat kéne legyen. Az a tapasztalat, amellyel a történelem ruházott fel minket. és amelyet azt hinnénk, hogy a kor, a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően egyre jobban megismerhetünk.

Csak valahogy mintha a politikai szándék ezt meg szeretné akadályozni. A kormány oldalát nem is részletezem, ezzel bárki szembesülhet, akármelyik hírcsatornán. Sorra állít emléket olyanoknak, akikről eddig azt hittük/tanultuk, hogy részesei voltak egy olyan ideológiának, amely emberek százezreinek életéért felelős. Hogyan ítéljem meg ilyen körülmények között például Horthy szerepét ma? Hogyan kérjem számon a történelem osztályzatukat gyerekeimtől, ha még a tananyag címében sem bízhatok? Egyáltalán mit kérjek rajtuk számon: az általam gyűjtött tapasztalatok ismeretét, vagy a tankönyvben tálaltakét? Vagy tanítsam őket arra, hogy ez és ez történt, és bár a könyved hazudik, de a tanárnak ezt a hazugságot kell felmondani a jó jegyért?

Ne higgyük, hogy a szocialista oldal majd javít a helyzeten, amikor vagy hallgat, vagy habzó szájjal mond ellent… Ha mindenre rásütik a nácizmus bélyegét, csak hogy a kormányt lejárassák, azzal csak azt érik el, hogy senki nem figyel majd a tényekre! Ne csodálkozzanak, ha ezekkel a megnyilvánulásokkal épp úgy hiteltelenekké válnak, mint amikor a saját történelmük áldozatait kívánják palástolni!

Mi, a „kisemberek”, akik még a történelemnek legalább a logikájára emlékezünk, gondoljuk át egy kicsit: Cui prōdest scelus, is fecit; azaz: „Akinek jól jött ez a vétek, no éppen az követte el.” Vagyis gondoljunk bele kicsit, hogy „Mégis, kinek az érdeke?”. És esetleg azon is eltöprenghetünk, hogy miért? De a lényeg, hogy gondolkodjunk, és ne engedjük, hogy mások mondják meg, mit kell gondolnunk! Mert gondolkodni még szabad – ha a szavaink, a véleményünk szabadsága csorbul is egyre gyakrabban. És ha már a történelmünkbe nem lehetünk biztosak: javaslom, keressük mindenben az Embert. Mert a történelem mindig róluk szól, ők az egyetlen állandó a história világában. „Embernek lenni, minden körülmények között” – és tiszteletben tartani, hogy a másik is ember. Talán már ennyi is elég ahhoz, hogy a történelem ne ismétlődhessen meg… Sem a jobb, sem a bal történelme! Mert az élet és a történelem útja középen van, és a jobb, meg a bal csak egy látószög!

Egyetlen pontról megtestesítve, „innen én úgy láttam” – ez az én valóságom!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Blokáddal fenyegetőztek a taxisok. Hogy ez sok emberhez nem jutott el, az nem feltétlenül az ő hibájuk, hiszen a független és szabad magyar média elég szelektíven teszi elérhetővé mostanában a híreket, eseményeket. Még tizenéves gyermekemnek is feltűnt, amikor szóltam neki, hogy figyeljen, hogy ezt máskor – például a BKV sztrájkok „szezonjában” – még ő is meghallotta, most meg semmi… Ez van, alkalmazkodunk – függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vagy sem: nem is tehetünk mást.

Hogy csúcsidőben, amikor ráadásul a legtöbb gyerek épp haza- vagy edzésre siet, és nem igazán tud mit kezdeni a számára ismeretlen helyzettel – hát Istenem, nem lehet mindenhez igazodni.

De hogy az egyébként működő lámpák mellett – mondjuk: minden harmadik váltásnál legalább – miért nem lehetett elengedni a keresztforgalmat az Andrássy úton? Nos, igen: feltehetően azért, hogy minél nagyobb legyen a káosz! Ráadásul ezekben a keresztutcákban zömivel trolibuszok járnak, amelyek így a szűk utcákban rekedve gondoskodtak róla, hogy egyetlen irányba se lehessen közlekedni… Pillanatok alatt bénult meg a város!

Jól kifőzték – gondoltam magamban, hiszen így az emberek nagyobbik része a saját akadályoztatása, esetleg a gyerek késése miatti aggodalom miatt eleve feszülten, ellenségesen fogadta az autók hosszú sorát. Amely egyébként kicsit hosszabb volt, mint az a hírekből kiderült, de ez most mellékes. Érthető reakció ez a kormány részéről, hiszen nem akarták megkockáztatni, hogy az emberek szimpátiáját kiváltva esetleg ismét kialakuljon egy 1990-eshez hasonló taxisblokád, mivel a pattanásig feszült idegrendszerrel utcára kivonuló elkeseredett tömeg – a bölcsek könyve szerint – komoly bosszúságot tud okozni a fennálló hatalomnak.

Azért kíváncsian vártam, milyen lesz majd a tálalás – és nem is csalódtam: rövid, tömör beszámoló, a végén futólag megemlítve, hogy a taxisoknak volt valami külön okuk is erre a lépésre. Helyesebben gurulásra – de ez most mellékes. Az üzemanyagköltség színvonala is elhanyagolható szempont volt. Az azonban kellő hangsúlyt kapott minden híradásban, hogy mekkora káoszt, dugót, felháborodást és miegymást váltottak ki ezek a taxisok. Ízesítve azzal a hangsúllyal, amelynek köszönhetően véletlenül se az a személyszállító kisiparos jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyik egyéb ötlet híján így próbál tisztes munkát teremteni magának – hanem a reptéri hiénák, a hajdani valutázók, az éjszaka lovagjai. Micsoda alakok… Mellesleg: valóban elég vegyes a felhozatal, csakhogy alkotmányos jogaink – még – nem annak függvényében léteznek, hogy ki mennyire érdemli meg. Az jár!

Kifőzték, tálalták – és lássuk be: mi, az icike-picikék mind megettük! Csendes morgással vettük tudomásul ezt is, mint mostanában mindent, hiszen tudjuk, az ujjak csak gyerekjátékok, egy kézről fakadnak. És ki merné bántani a kezet: hát elfogadtuk, hogy „ezek is” csak a bajt csinálják nekünk, mintha nem lenne elég… Pedig van elég. Nagyon is! Már csak ki kellene mondani: ELÉG!

Azt hittük, itt a szabadság! Aztán kiderült, csak a funkciók változtak. Még a nevek is vissza-visszatérnek, annyira nem változott semmi. Illetve valami mégis…

Sokan vagyunk még, akik a hetvenes-nyolcvanas években egy jobb, egy szabadabb világról álmodoztunk. Majd jött a rendszerváltás, amikor azt hittük, végre eljött a mi időnk. Úgy tűnt, egy teljesen új világ vár ránk…

Valóban más volt annyiban, hogy immár nem a „felszabadító szovjet hatalom” diktálta, hogy mit és hogyan csináljon az ország, csakhogy – mint utólag kiderülni látszik – továbbra sem magunk döntöttünk a sorsunkról.

Az új hatalom a pénz lett! Ebben mérünk mindent, már ha van. De ha épp nincs, azt is pénzzé tesszük, a szó minden értelmében. Nem csak a hatalmas hiányt forintosítjuk, hanem hitelt hitelre halmozva próbáljuk megoldani az életet, kicsiben és nagyban egyaránt. Meg is lett az eredménye: az ország pontosan olyan helyzetben van jelenleg, mint a legtöbb itt élő család: eladósodva, reménytelenül várja, hogy mi lesz az agónia vége…

Nemhogy vagyonunk vagy legalább büszkeségünk, de már reményünk sem maradt. Eleinte azt hittük, hogy majd egyszer vége lesz a rendszernek, melyet ki lelkesedésből, ki hitből, ki kényszerből épített, miközben csak a légvárak növekedtek. Majd ha kimennek az oroszok – gondoltuk. Majd most, hogy rendszert váltottunk… Majd ha új kormány lesz… Lett is minden szépen sorban, de valahogy egyik se váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Visszaszavaztuk a régieket, a helyzet azonban csak továbbromlott. Megszavaztunk egy esélyt a fiataloknak – nekik bizonyára jobb is lett, az országról azonban ez továbbra sem volt mondható. Váltogattuk is őket, de a nyomor csak egyre nőtt.

És most itt állunk a csőd szélén, egy olyan kormánnyal, amely egyetlen kollégiumi szobából képes volt kitermelni az ország közméltóságának legfontosabbjait. Eközben egyetlen év alatt az élet minden területén sikerült lerombolni a biztonság utolsó szikráit is.  Mindegy, hogy alkotmányos jogainkról, emberi értékeinkről van szó, vagy éppen az egészségügyről, a biztonságunkról, az oktatásról vagy akár a média szabályozásáról. Kifogyhatatlan a sor, minden terület megkapta a maga kegyelemdöfését. A délben beadott és éjjelre elfogadott törvényi sorozatgyártás segítségével elérték, hogy orvosaink sorra hagyják el az országot, a fiatalok feladják továbbtanulási terveiket… a gyerekek már most utálják, amit majd tanulniuk kell, és senki nem érezheti magát biztonságban. Sem anyagilag, sem emberileg.

A remény hal meg utoljára – szokták mondani. Csakhogy új név jelenleg nincs a palettán, a régieknek nincs esélyük sem változásra, sem változtatásra. Talán az összefogás segítene – de lassan már nincs is miért összefogni. És nincs kinek, hiszen szinte mindenki a túlélésért küzd…

A remény tehát nyugodjék békében: élt 22 évet. Örüljünk, ha az ország túléli. Ha túléljük, és még tudunk majd örülni…

Abszolút abortuszellenes vagyok! De vannak olyan helyzetek, amikor ez az elveim ellen való dolog egyszerre három életet ment meg - és ez fontosabb kell, hogy legyen, mint bárkinek az elvei. Akár az enyém, akár az egyházé, akár a kormányé!

Ha megtörténik a baj és nincs más választás, mint a terhesség megszakítása, akkor jó lenne, ha ez a lehető legemberségesebb módon zajlana le, a legkevesebb fájdalommal és szövődménnyel – például az ijesztő küret helyett egy tablettával. És erre végre lehetőség is volna, ha a politika nem szólna bele ebbe is… Teszi ezt ráadásul a vallásra hivatkozva, amit még talán méltányolnék, bár ez is csak egy elv, amelyet az emberi élet tisztelete felül kéne, hogy bíráljon. De hogy arra hivatkozzanak, hogy mindezt a nő érdekében, a nő védelmében teszik – ez már meghaladja a toleranciaszintemet!

A tablettát világszerte a legtöbb helyen jóváhagyták, de nem véletlen, hogy általában kórházi körülmények közötti alkalmazását írják elő a szakemberek. Utóhatása - aki már veszített el babát, az tudja - cseppet sem kellemesebb, mint a műtéti beavatkozás, csak épp kevésbé megalázó körülmények között történik, és ami még ennél is fontosabb: kevésbé veszélyezteti azt, hogy a megfelelő időben majd szülhessen a nő…

Milyen élete lenne annak az anyának és gyermekének, aki betegség alatt fogant? Vagy aki egy italába csempészett partidrog hatása mellett maradt terhes, és azt se tudja, ki tette ezt vele? Vagy ahol már érzik, hogy itt a kapcsolat vége, és épp válni készülnek? És még hosszan sorolhatnám azokat az élethelyzeteket a peches 1% bejövetelétől a hirtelen lakás nélkül maradtakig, amelyekben a gyermekvállalás minden, csak épp nem szerencsés sorsfordulat – még ha meggyőződésem is, hogy sok nehéz helyzetben épp a gyermek ad erőt a talpraálláshoz!

Senkinek ne legyenek illúziói – néhány felelőtlen fruskát leszámítva, akik fel sem fogják helyzetüket, ez mindenkinek nagyon nehéz döntés. De a legfontosabb: az én testemről, az én lelkemről van szó! Szeretném, ha az ÉN döntésem lenne! Mert bárhogyan is döntök, nekem kell viselni a következményeit!