Igazi mini-fesztiválra invitál mindenkit a Vörös Yukba május 18-án a Bermuda RockbanD. Lássuk, kik szerepelnek az étlapjukon!

A sort a SuperSteam nyitja, de cseppet sem az előétel kategóriában, sőt! Mindjárt desszerttel is szolgálhatnak: legújabb lemezüket hozzák magukkal, amelyet a türelmetlenek már április 30-tól letölthetnek innen.

A következő fogást a Methonemia biztosítja, ahol az éles szemű Bermuda RockbanD rajongók ismerős arcot vélhetnek felfedezni – és nem is véletlenül: a vastag öthúrost Túroczi Peti fogja pengetni, és akik Limp Biskit, vagy System of a Down kedvelők, azok bizonyára örömmel fogyasztják majd.

Megáll – vagy inkább metál? – az ész, ha meghalljátok a Chrome zenekart, akiket már nem kell bemutatni, hisz többször játszott már együtt a két csapat, és Földes Gergő gitárfutamaihoz sem kell különösebb kommentárt fűzni. Ezúttal az est fénypontjaként ráadásul két új szám is terítékre kerül majd – fogyasszátok egészséggel!

És igen, a főfogás: a Bermuda RockbanD lesz, akik a Pokolgépes turné és a nyári vidéki kalandok között csak itt, csak most látható és hallható Budapesten. Na jó, azért egy nyári bográcsos-rockzenés buli szerepel a tervek között, de az bizony még messze van! Szóval: nem érdemes elmulasztani a lehetőséget!

És még nincs vége a kínálatnak: hogy igazi közös bulival záruljon az este, arról a Badass zenekar gondoskodik. Saját számokkal és feldolgozásokkal biztosítják, hogy a sört fogó kezünk folyamatos mozgásban legyen! Hogy egy róluk szóló blogot idézzek: „Igazi segg rázós Rákkenrollt játszanak,úgy hogy mi is megpengettük tánc tudásunkat.”

Azt hiszem, ezek külön-külön is ínyenc fogások, így együtt azonban garantált, hogy mindenki jól érezheti magát ezen a mini fesztiválon a Vörös Yuk tökéletes akusztikai adottságokkal rendelkező színpadán. És ezért a remekbe szabott estéért csupán 600 forintot kell leszurkolni a bejáratnál.
Mit lehetne ehhez hozzátenni? Hozd el a haverodat is!

Na nem mintha eddig nem tudtuk volna, hiszen nem kell matematikusnak lenni, ha valaki ki akarja számolni adóforintjaink útját. Persze, mindenkinek megvan erről a vérmérsékletének és pártszimpátiájának megfelelő elképzelése a számok ismerete nélkül is, méghozzá viszonylag ritkán az, hogy "megéri adózni, hisz’ lám, milyen jól élünk belőle, így közösen"!

Persze volt, aki vette a fáradtságot – vagy mostanában inkább a bátorságot – és megpróbált utánajárni egy-egy folyamatnak, de az esetek nagy részében azért kellően le volt minden papírozva ahhoz, hogy ne lehessen senkin fogást találni. Hiába, ez a hülye Üvegzseb-program, amelynek keretében nyilvánossá kellett tenni a közpénzek felhasználást – ez megkövetelte, hogy ügyesen takarjanak. Csak néha csúszott hiba a gépezetbe, ha valaki jobban megkapirgált valami konkrét ügyet.

Nos, mostantól ennek vége! A sok buta és felesleges adatkérés miatt úgy gondolták nagyra-becsült politikusaink, hogy nem lehet ekkora adminisztratív terhet róni az intézményekre, inkább egy lezser mozdulattal cserepeire törték az üvegzsebet, és bebetonozták inkább a törvénybe, hogy mostantól ki-ki úgy nyúlhassa le a közpénzeket, ahogy lelkiismerete engedi.

Persze, nem ért váratlanul… egyrészt újságíróként tapasztaltam, hogy a nyilvános adatokhoz hozzáférni mostanában egyre bonyolultabb és feleslegesebb, mert a megkapott adatoknak a valósághoz nem sok köze van. Másrészt reggel olyan hírekkel volt tele minden média – egy FIDESZ-es képviselő leplezett le egy visszaélést a nemzeti dohányárudákkal kapcsolatosan – ami tökéletesen alkalmas volt a jó hangos csámcsogásra. Mert ugye: magát a tényt, hogy visszaélések voltak, azt eddig is tudtuk. De hogy a saját házuk tájáról jelentse ki ezt valaki – na az már hír! Arra mindenki odafigyelt egy kicsit. Így remekül elvonta a figyelmet arról, hogy ez a mai törvény, amely véget vet az adatok hozzáférésének, simán és csont nélkül átmenjen.

És természetesen megszavazták! Naná, hiszen erre hatalmazta fel őket az ország kétharmada… A többiek meg ne más zsebébe kutakodjanak! Ha pedig a sajátjuk üres lenne, az kinek-kinek a maga baja.

No menjünk, csámcsogjunk tovább… a feleségét verő FIDESZ-es polgármester mai epizódja még hátra van, csak hogy ne kelljen ilyen felesleges dolgokkal foglalkozni.

Hazafelé tartva a sarkunkon nagy betűkkel hirdetik: ITT NEMZETI DOHÁNYÁRUDA NYÍLIK! Egy pillanatra azt hittem, egy hálás nyertes, de aztán eszembe jutott: a Széchenyi kártyánál is kötelező táblával is fennhangon reklámozni, hogy szeretett kormányunk volt olyan jó fej, és ő adta a pénzt…

Igen, ez aktuális, sőt: már a csapból is a nyertesek névsora folyik – vagy valamelyik pártgyűlés jelenléti íve, nem tudom, nem látom a különbséget. De őszintén: ha van valami jó kis lehetőség a környékeden, te meghirdeted boldog-boldogtalannak, ahogy illik, vagy megpróbálsz szólni a haveroknak? Kövezzetek meg: én ez utóbbit választom! És figyelem is a dolgokat, kit kivel lehet egy kicsit összehozni, hogy mindenki jól járjon…

Épp ezért nem akadtam ki azon, hogy – hmmm, hogy kell ezt valahogy szépen megfogalmazni, hogy a Cenz urának is tessen…? – jellemzően jobboldali beállítottságú nyertesek kerültek ki a Nagy Szívás játékból. Igen, ez így etikátlan… Igen, tényleg ők a „nagyok és okosak”, így nekik kéne jó példával előjárni… A jelenlegi helyzetben azért ezen csak csendesen mosolygok. Na ja, tehetem: én nem dohányzom! A balosok meg megszívták!

De valaki mondja meg végre nekem: mitől lesz ez az agyament össznépi társasjáték (lásd még: Kinevet a végén, Kocog és Kidob, stb.) NEMZETI????

Tizennyolc éven át dohányoztam, és bár javarészt a „pécsiszofi” volt a fő eledelem (különösen a rendszerváltás előtt), de végül a piros tőkést (Marlboro) pusztítottam dobozszám. Lehet, hogy mostantól ezt nem tehetném, mert csak magyar gyártású cigaretta lesz forgalomban??? Ettől lesz „nemzeti”?

Vagy itt élő olasz barátaimnak mostantól én kell megvegyem a szívnivalót, mert külföldieket nem szolgálnak ki??? Ezt jelenti?

Annak még talán lenne is némi realitása, hogy csak magyar (nemzetiségű? állampolgárságú?) ember üzemeltethesse mostantól a Trafikok e későkori evolúciós csökevényét – de a nyertesek névsorát elnézve nem ez volt a vezérelv, hacsak Kínát nem csatoltuk hozzá szeretett hazánkhoz! Ahogy dübörög itt minden – akár ez is előfordulhatott…

Esetleg mostantól a halált okozó felhívás és a boncolt tüdő látványát a szigorúan piros-fehér-zöld dobozok alkalmazásával kompenzálják?
Netán mostantól minden magyarnak kötelező lesz dohányozni? Nem elég, ha „csak úgy” szívunk?!?

Azt hiszem, passzolok… Primitív agyam képtelen megtippelni is, mi köze a nemzetnek a dohányárudához????

Mert arra gondolni sem merek, hogy egy demokratikus országban a nemzet felett álló párt szeretne egy komplett ágazatot központosítani… Vagy hogy csak azért van az egész, hogy egyesek megteremtsék a barátoknak azt a bizonyos jó kis lehetőséget…
Nem, ez biztos, hogy nem igaz!

És különben is: nem is érdekel az egész, hisz tizenhárom éve nem dohányzom már!

Mégis egyfolytában csak szívok. De azt nemzetileg!

– Tibi bá! Kér pálinkát? – hangzott el a kissé nehezen artikulált kérdés pár évvel ezelőtt. Tibi bá nem kért, bár a döbbenet okozta helyzetben lehet, hogy ráfért volna… A kérdés ugyanis éjjel 1 órakor, egy 13 éves lány szájából hangzott el, a házunk előtti padok mellett elhaladva.

Akkor még megdöbbentem rajta, ma már lassan a fejünket sem kapjuk fel, ha tíz óra után kiskorú ismerősre bukkanunk az utcán – bár a részegségükhöz bevallom, nem tudok, és nem is akarok hozzászokni.

Most meg egy 18 éves lányról olvasok épp, aki immár két éve alkoholista. Mivel már minden lehetséges pénzt elivott, most testével keresi meg a napi pálinkaadagját.

Számolgatok: akár ő is lehetne, a lány a padok mellől… És lelkiismeret-furdalásom van, mert anno nem tettem semmit! Az ő szüleit pont nem ismertem. Az iskolában ugyan mindenkit, de épp vakáció volt… Gyámhatóság – nincs velük sok jó tapasztalatom, de éjjel egykor nincs félfogadás. Mentő? Rendőrség? Talán utóbbiakat lehetett volna értesíteni, de nem hiszem, hogy az bárkin segített volna. Vagy nincs rá kapacitásuk – vagy pont én juttatnám az első fogdában megtanulható tapasztalatokhoz.

Lássuk be: ha félreteszem aggályaimat, hogy „semmi közöm hozzá”, hogy a kellemetlen helyzetet esetleg megtorolják rajtam, és venném a fáradtságot, hogy tegyek valamit – akkor sincs igazán esélyem. Mégis én érzem magam hülyén… mert nem tettem semmit!

De jó lenne, ha nem mennénk el közönyösen a hasonló helyzetek mellett! Mert szerintem nem tartozik a normális jelenségek közé. Még akkor sem, ha ez egyre hétköznapibb dolog…

Bár mit várjak egy olyan társadalomtól, ahol a 2. osztályos gyereknek dolgozatot kell írnia a cukorrépáról, bár lilának véli a tehenet… Ahol a 15 éves suhancoknak Odysseus számukra felfoghatatlan és kiolvashatatlan kalandjaival veszik végleg kedvét a kultúrától…

És ahol mindenhez – legyen az akár egy targonca vezetése – tanfolyamok és vizsgák és alkalmasságok vizsgálata szükséges, kivéve ahhoz, hogy gyereket szüljünk és neveljünk. Ezt szabadon teheti bárki, bármikor, alkalmassági vizsgálat nélkül, mindenféle következményektől mentesen. Márpedig ha egy 12-13 éves gyermek éjjel az utcán issza a pálinkáját, vagy épp 16-18 évesen már alkoholfüggő, ott azért lenne mit számon kérni a szülőkön! Még akkor is, ha udvariasan megkínál minket…

Nem bírom az orvosokat! Bocsánat, többnyire nem az egyénekkel van bajom, hanem magával a társadalmukkal és az egészségügy rendszerével! Ahol a ketteskétől már levették a vért, mialatt azt a csodás májáttétet gyönyörködte a konzílium… És még hosszan sorolhatnám, hogy mi bajom van velük, de ezt mostanában elég sokan megtették helyettem, földön fekvőbe pedig nem illik rúgni – a régi kódexek szerint.

Talán ezért nem tudom megunni Patch Adams történetét, aki szembefordulva rendszerrel, felettessel, szokással: az embert keresi mindenben, az embernek kíván segíteni, ráadásul elsősorban azzal, hogy megpróbálja boldoggá tenni. Egy mosoly, egy lehetetlen kívánság, egy vers…

Nem tudnám megmondani, hányszor láttam már a filmet – ezen a héten kétszer, ez biztos – és mindig megkönnyezem. Na jó: bőgök rajta egy jót! – ez helytállóbb. Talán mert jó lenne egy ilyen orvos a közelben, talán mert jó lenne, ha én is képes lennék nekimenni évszázadok óta megkövült ostobaságoknak. Talán csak jó lenne, ha embernek néznének… Orvosok, rendszerek, vagy legalább a kalauz a vonaton!

Sosem fogom megfejteni, mi az, ami a legjobban megfogott ebben a történetben… A gyógyító nevetés? A segítő szándék? Az ember, aki küzdött az elveiért? Vagy amelyik megvalósította az álmát? Ahogy rádöbbent a film, hogy soha nem késő tanulni, vagy akár új életet kezdeni? Esetleg arra, hogy hogyan lehet valakit jeges hidegségből kizökkenteni?

Lám, sokadik megtekintés után is csak a kérdések száma nőtt… És minden alkalommal újabb és újabb dolgokat fedezek fel benne… Nem, nem egyszerűen a jelenetek részleteit, hanem kemény „magvas” gondolatokat! Ma például az egyetlen általam utált jelenet – egy kedves szereplő értelmetlen halála – világított rá, hogy mennyire nem kéne azon görcsölni, hogy mi lesz velünk a jövőben, hiszen nem tudhatjuk, mit osztottak ránk… Elég egy tébolyult elme, vagy csak rosszkor lenni, rossz helyen… És az egész értelmét veszti!

Hát élvezzük ki az élet minden pillanatát! És keressük mindenben az embert, és az élet szépségét! A csúfabbik arcát úgyis odatolja, ha hívjuk, ha nem – de ne engedjük, hogy eltakarja mindazt, amiért élni érdemes!

A rendszert talán nem változtatjuk meg… De a saját életünkre még van esély! Mindig van esély… És az sem baj, ha néha eltörik a mécses – de olyankor jól jön, ha van kéznél egy „Tapasz”, egy Patch, amelyik segít megragasztani! Segít, hogy egy mosoly kerüljön az arcodra. Ha pedig nincs kéznél, akkor talán mi magunk kellene azzá váljunk. Csakhogy minél több Patch Adams legyen a világon…

Csokoládé… Mi lehetne ártatlanabb dolog a világon? Azt mondják, a szomorú embernek vigaszt nyújt, a boldogat még boldogabbá teszi! Nos – épp rám fért egy kis boldogság…

Egy doboz csoki – és a DVD. Ennyi elég is lenne hozzá?

Via, a főszereplő akár a példaképem is lehetne! Együtt él a természettel, az ösztönei a legfőbb támasza. Nyitott és okos, de határozott. Elvei vannak… Szabad!

Igen, azt hiszem valami ilyesmi szerettem volna lenni! Hogy ez mennyire sikerült? Abba most ne menjük bele – végtére is én nem Via vagyok, és elsősorban önmagam próbálok lenni.

Azonban hiába az elvek és az ösztönök: az életben nem létezhet jó a rossz nélkül, sötét a világos nélkül, fény az árnyék nélkül. Via életében is van az a pont, amikor meginog, amikor összeroppan kicsit. Ha neki lehet, akkor talán tőlem sem akkora főbenjáró bűn…

Szerencsére mindkettőnk mellett akadnak emberek, akik átsegítenek ezeken a pillanatokon. És az élet megy tovább… Jól van ez így!

Ám, ha túl gyakoriak ezek a megingások, az sohasem jelent jót, még egy filmen sem. Via életében is van az a szint, amikor elvek ide, ösztönök oda – feladja! Elege volt, elfáradt…

A történet „happy endes” – a társak, barátok, de még az ellenségek is melléállnak, és ő marad, teszi tovább a dolgát! Persze filmen mindez olyan könnyű…

Csakhogy én itt élek, és itt érzem, hogy elég volt! Olyan reménytelen, olyan sötét és keserű minden! De mit tehetnék mást: küzdök én is tovább!

És kérek még egy Csokoládét…