Hát akkor irkáljunk… Mert az most olyan menőnek tűnik!

Nem tudom, kinek mennyiben van igaza – és nem is igazán akarom tudni! Magam is újságíró és riporter volnék, és bár szeretem ezt csinálni, és állítólag nem is vagyok rossz benne – pont ezért nem áll a hátam mögött sem nagynevű, sem aprócska média… Mert ezeken a helyeken ez megy. Sárdobálás, szívatás, pénztelenség, bizonytalanság. Mindenki fél és félti a posztját. Fél a kollégától, a felettestől, a hatalomtól, a befektetőtől, a nézettségi mutatóktól… és így nem lehet dolgozni, alkotni! De ez nem ma kezdődött, és nem is titok. Aki médiával foglalkozik, annak ezt tudnia kell. És vagy vállalnia, vagy továbbállnia.

Azt gondolom, hogy egy ilyen párbeszéd azonban semmiképp nem zajlódhat le a nyilvánosság előtt! Nem azért, mert szégyen, nem azért, mert titok. Aki végiggondolja, az úgy is tudja, hogy baj van, mert könyörgöm: mondjon nekem valaki egyetlen intézményt, ahol szeretett hazánkban nincs baj! Miért pont itt ne lenne… Hogy a hallgatónak joga van tudni, mi folyik a doboz másik oldalán? Ez egy remek szófordulat, ha az ember hírt akar csinálni olyanból, ami egyébként nem kellene, hogy az legyen. Egyszerűen azért, mert ezt belső ügynek hívják! A hallgató pedig hallgatni szeretne… lehetőleg a kedvenc csatornáját – és a Best of Rock FM vitathatatlanul sok embernek volt a kedvenc csatornája, bármi is történt adáson kívül. A zenészek pedig nyilvánosságot szeretnének, és ez a rádió sok olyan bandának biztosított lehetőséget, akiknek számait sehol máshol nem játszottak! Persze a konkurens csatornák – bár bőszen hangoztathatják, hogy „ma neked, holnap nekem”, de azért mégiscsak: aki nem a BOR-t hallgatja, az lehet, hogy mostantól őket fogja. Aki nem hozzájuk fektet be, az talán majd hozzájuk… sőt, ők hírt is csinálhatnak ebből a kis párbeszédből – hát, ők legalább jól járnak! Mindenki más meg…

Mert mit is vár az indító? Hogyha – tételezzük fel – jogos követelésének így ad hangot, akkor a vezetőség hanyatt-homlok rohan a pénztárcáját keresni és fizetni? És bűnbocsánatot kérve új lehetőséget adni?

Mit vár a válaszadó? Hogy a – tegyük fel jogos – észrevételei után azt mondja majd az indító, hogy „Ó, tényleg, ezt elfelejtettem – bocsánat!”? Mekkora ennek az esélye, még ha perdöntő bizonyíték is van a másik fél kezében?

Vagyis a problémájukra megoldást egyikük sem fog ettől kapni!

Egy dolog azonban mégiscsak történik: vannak néhány ezren, akik ezt a rádiót hallgatták és szerették. És hónapok óta reménykednek a folytatásban. Vannak emberek, akik dolgoznak is ezen, próbálják életben tartani a rádió hírnevét, fogalmát akkor is, ha épp ez szinte lehetetlennek tűnik!

Nos, ezzel a kis kéretlen párbeszéddel ők lettel egy kicsit arcul köpve. Nem csak az orruk alá lett dörgölve, hogy „na ez is csak olyan rothadó belül, mint a többi”, hanem megkérdőjelezték az egész hitelességét, a reményt a folytatásra, és azok munkáját, akik még mindig a rádió érdekében dolgoznak.

Egy ilyen párbeszéd soha nem oldott még meg semmit, de annak az esélyét, hogy valaki befektessen, vagy önkéntesen dolgozzon egy nemes célért, vagy csak egyszerűen várja tovább, hogy újjászülessen – ezeknek az esélyét bizony lecsökkenti!

Megéri?

A videón a kezdet - és itt a folytatás:
http://willy81.wordpress.com/2014/01/08/best-of-rock-fm/

No, lássuk, ki lesz a párja? – gondoltam, de ezt az A Kör című musicalben nem is olyan egyszerű eldönteni! Mert mindjárt az elején megjelenik valakinek a fia, aki még meg sem született... Majd jön egy ifjú pár, akik épp szakítanak! És bár a lányzó érezhetően azért dobja a hősszerelmes ifjút, mert derogál neki, hogy csak egy utcazenész – ami azért nem épp mély érzelmekről tanúskodik a hölgy szívében – az Utolsó érintés című (immár) duettben Rómeó és Júlia is megirigyelte volna őket… Én meg kapkodom a fejem, hogy most akkor ki kivel is van? Mire felocsúdnék, az ifjú – kit faképnél hagytak, megaláztak – elindul, hogy legalább az álmainak adjon egy esélyt, kicsit azt sejtetve, hogy így talán majd visszakapja kedvesét. Ehhez képest az úton ő lesz a Hűtlen! De hogy kihez, és miért???

És ha már ennél a párosnál tartunk, álljunk meg egy szóra! Pintér Tibor valami nagyon jót tehetett előző életében, aminek jutalmául a tegnapi előadáson pont úgy festett, mintha most érkezett volna a Szomszédok forgatásáról – pedig annak már huhúúú, de sok éve! Mázlista gének… Partnere sem panaszkodhat a genetikára, Tunyogi Bernadett, ha édesapja hangját fel nem is éri még, de tehetségéből szerencsésen jutott neki is. Ám csontos, vékony arcával, érettebb dalokhoz jobban passzoló, érett hangjával legfeljebb akkor tudnám Pintér Tibi társául elképzelni, ha az édesanyját kéne játszania (ám ahhoz meg még túl fiatal). Így sem külsőre, sem a dalokkal, és sajnos a színészi játékukkal sem tudták elhitetni velem, hogy ők egyébként Shakespeare karaktereinek mai reinkarnáció lennének!

Persze, lehet, hogy csak én voltam rossz passzban, ami egy 200 Ft-ért kötelező ruhatárra való utasítást követően zseb nélkül maradva, az egész előadás alatt kezemben szorongatott telefon és zsebkendő társaságában (próbáljon valaki így tapsolni!) nem is lenne csoda. De azért azt reméltem, hogy ifjúságom kedvenc dalai segítenek átlendíteni a RAM okozta rossz hangulaton, és majd az előadás felold!

Nos, ez tényleg megtörtént… Igaz, erre addig kellett várnom, amíg a másik főhős – Tóth Attila személyében – fel nem bukkant! Rá még visszatérünk, de addig azonban történt egys’más a színpadon, vagy legalábbis úgy tettek, mintha!

Például főhősünk – az egyszerűség kedvéért nevezzük szép magyarosan csak Elmonak – elköszön a barátaitól, akik épp az előző rendszer egy nagy bölcsességét mutatják be: ha minden a dolgozó népé, akkor nem bűn a lopás, hiszen csak hazavitte a sajátját. Hogy a piti kis tolvajok között mit keresett eddig A Jófiú? Nem tudni! Ahogy azt sem, hogy a bandába miért kellett beerőltetni egy „kisz kínai lánt, aki folyamatoszan szejpit” – kivéve, ha énekel! És lehet, hogy a szép szőke ifjú a jóság megtestesítője, ámde az eszébe se jut, hogy a barátjától kapott kabátból visszaadja a – jó, szajréértékesítésből származó, de mégiscsak saját – pénzét, amit az a kabátjában felejtett…

Az indulását követően azonban kissé erőltetett beszélgetésbe kezd egy sültbolondnak beállított idegennel, Frédivel. Aki – mi sem természetesebb – egy motoros banda kiemelt jogokkal rendelkező tagja. Most vagy én néztem túl sok amerikai filmet, vagy a rendező keveset – de erre a karakterre, ilyen közegben nem emlékszem. Igaz, a honi motoros bandákban nem ismerem annyira a hierarchiát…

Góré azonban itt is van, mert mit ér a banda vezető nélkül?!? Szezár (igen, Szezár! Nem Cézár, nem Császár, és nem is Szezám, hogy táruljon!) hivatott ezúttal erre a szerepre, és ő lenne talán a rosszfiú, bár ez pont úgy nem derül ki a darabból, mint az, hogy Elmo a jóság képviselője. Védi a húgát, hiszen árván maradtak, nincs más, akire számíthatnának! Szomorú történet, de szerencsére az ifjú bandavezér immár tíz éve hű társa (újfent nagyon életszerű: még az óvodában találhattak egymásra!) felnyitja a szemét: a hugica immár nagylány! Itt az ideje, hogy önállóan döntsön, és hogy kurvásabban nézzen ki! Legalábbis a darab szerint – bár azt meg kell hagyni: Szalsza (Szezar kedvese) és Jolán (ő meg Frédi asszonyállatja) duettje az est egyik kiemelkedő pillanata volt, miközben nagylányt faragtak a kis Íriszből.

Ha már a nagy pillanatoknál tartunk: az előadás sikere vitathatatlan! A közönség sokszor a műsor alatt is felállva tombolt… Próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a siker titka, és ha ez nem is sikerült, azt hiszem, három dolognak mindenképp köszönhető!

Elsőként szavakkal leírhatatlan, mekkorát alkottak a stáb fénytechnikusai! Ha egy lemezről ment volna az egész, és csak a fényeket látni a színpadon, azt hiszem, akkor is megérte volna megnézni a produkciót! Sajnos a hangról ugyanez nem mondható el: kicsit hátsó-középen ülve csak az volt a szerencsém, hogy a dalszövegeket többnyire magam is fújom – szöveget ének közben érteni… reménytelen volt! Ráadásul a technika ördöge is jelen lehetett, Elmo portjánál biztosan, mert időnként komplett szavak, szótagok maradtak ki. Ellenben szinte hallani véltük az ügyeletes sikolyát, amikor Angóra (nem a nyuszi, hanem a macska: a Júlia-beütésű sznob tünemény) elhanyatlott a földön, és a portja vele koppant! (De legalább nem arra figyeltem, hogy a meg nem született gyermek most mászik-e be az anyjába… Egyébként nem, és végül nem is ő lesz a mama!)

A másik minden elismerésre érdemes alkotást a díszletesek követték el. Tökéletesen passzolt korhoz, dalhoz, technikához – pont annyi, pont akkor, amikor azt a szem, a szöveg igényelte. Tökéletes összhangban a fényekkel! Gyakorlatilag nekik köszönhető, hogy a történet azért mégiscsak haladt időnként.

A harmadik pillére az előadásnak jó széles vállal van megáldva – így könnyedén, mindenféle extra sallangtól mentesen vitte vállán az előadást! Igen, ő Tóth Attila, azaz Szezár volt. Hát igen, kérem tisztelettel… a rock az egy külön műfaj! Nem elég jó színésznek, jó énekesnek lenni! A rockhoz kell valami plusz, ami Tóth Attilában maximálisan jelen volt, van, és remélem, lesz is, még nagyon sokáig! Néhány dalnak – például a Változó időknek – teljesen új (vagy inkább: végre) értelmet adott, sosem volt sok, nem azt mutatta, mi mindenre lenne még képes, hanem csak egyszerűen hozta a figurát! Rendben, annyi könnyítést kapott, hogy gyakorlatilag önmagát kellett adja: a motorbolond, a kisebbet megvédő, igazságos, ámde tiszteletet megkövetelő karaktert mintha neki találták volna ki! És ő remekül találta el az arányokat, emberből, hangból egyaránt!

Gyakorlatilag az előadás többi részére csak azért nem mondom, hogy felejthető, mert még eszembe jutna ismét megnézni! Félreértés ne essék: az EDDA Művek dalai nekem is az ifjúságomat jelentik. Az első lemezek számtalanszor nyújtottak kapaszkodót nehéz napokon, amelyekből jutott bőségesen. Nem túlzás azt mondanom, hogy sokszor az életemet jelentette egy-egy daluk, de mindenképp kijelenthetem: az enyémek voltak, rólam szóltak. Az imámmá váltak. Talán az nehezíti meg a helyzetemet, hogy a Változó időket (ami a sorban, ha jól emlékszem, a hetedik korong volt) kicsit „sajátosan” tolmácsolta Pataky Attila, és körülbelül onnan datálható, hogy elvesztette – legalábbis előttem – a hitelességét! És amiket ezt követően tapasztaltam, azok cseppet sem javítottak a helyzeten, sőt!

Az előadásra visszatérve azonban ki merem jelenteni: nem voltam semmilyen irányban elfogult. Sajnos. Bár tudtam volna úgy rajongani, mint régen, amikor még Biblia helyett is az EDDA Művek 1. feliratú kazettát kaptam elő, mert abban mindig választ és vigaszt találtam! Akkor most én is azokat erősíteném, akik rajongással telve tombolnak a nézőtéren, akár itt, az előadáson, akár a koncerteken! Nem azért, mert jó, hanem mert olyan többletjelentéssel bír ez a négy betű, amit sehol a világon nem értenek meg mások: egy kor, egy ifjúság, egy lehetőség, egy út… Egy Élet!

A történetnek se füle, se farka. Van benne némi gyurcsányozás, bár nincs nevesítve. Kis „sünözés”… ami sajnos nem a hetvenes éveket, hanem inkább 2006-ot idézte – és mindezt lecsapták egy „semmi politika” labdával, de hát ez van: mint mondottam, a hitelesség már huszonegynéhány lemezzel korábban elveszett! És vannak jellegtelen, ámde ennek ellenére is szerethető karakterek. (Különösen, ha nem énekelnek…) Vagyis: majdnem azt mondom, hogy borzalmas volt – de mégis… van benne valami, valami abból a pluszból, amit már emlegettem… valami varázslat, hipnózis, vagy időutazás. Valami remény, hogy talán jön majd megint valaki, aki képes lesz olyat adni sok-sok fiatalnak, ami hiteles lesz – és talán az is marad – mindegyiküknek, mint ma a Biblia. És talán ezen az előadáson is akadt egy… igaz, nem az előadás végéig a nézőtéren helyet foglaló Pataky, hanem a színpadról mindenkit elvarázsoló Tóth Attila személyében. 

Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

Hajdanán talán Isaura története volt az első brazil szappanopera, amit láttam… Ma ugyan ezt divat letagadni, de kedd esténként nem nagyon volt más alternatíva – néztük, amit adtak! Így a Gyökerek néhány epizódjához is volt szerencsém, bár bevallom, egyik ifjú történetéből sem emlékszem sokra. Csupán annyi maradt meg bennem, hogy Kunta Kintét addig verte a gazdája, míg el nem vette utolsó vagyonát: a nevét – így lett a szerencsétlen ifjúból az ostor hatására Toby. Az érdekes tekintetű szépség pedig vad vágyat ébresztett gazdájában – de ahogy egy filmen az már lenni szokott: nem hagyta magát, ezért ő is megismerte párszor az intéző ostorát.

Ami azonban magával ragadt mindkét történetben, az a modern rabszolgatartó társadalom ábrázolása, a rabszolgák élete, kultúrája… A túlélési ösztön vezérelte összetartozás vagy épp ugyanezért elkövetett kisebb árulások közegében bimbódzó közösségi megmozdulások eredményeként kialakult blues, fado, a cajondob, esetleg a capoeira , vagy akár a woodoo és még néhány hasonló fogalom új értelmezést nyertek számomra.

Amilyen szörnyű volt látni, hogy emberi mivoltuktól megfosztva, megalázások és embertelen munkatempók mellett kellett leéljék életüket, annyira csodálatos volt, hogy ennek ellenére éltek, családi közösségek alakultak ki, közösséget és kultúrát teremtettek – és tökéletesen igazolták, hogy az élet élni akar, és azt az elvemet, hogy ha van pokol, és annak van tüzes bugyra, az emberi test és lélek ahhoz is képes alkalmazkodni!

Hogy miért írom le mindezt most, harminc évvel később??? Mert az uraságok gondoskodtak a rabszolgák tárolásáról, és etetéséről. Még valamennyire az egészségüket is felügyelték, hiszen ha számukra emberek (vagy akár állatok) nem is, de vagyontárgyak voltak, értéket képviseltek. Mostanában azonban azt tapasztalom, hogy lassan a napi 12–16 óra munka mellett is csak arra képes a legtöbb ember, hogy ne maradjon fedél nélkül – bár lépten-nyomon utcán élő embereket látok, tehát egyre kevesebbnek sikerül. A jólét pedig abból áll, hogy lehetőleg minden nap egyenek annyit, amennyivel nem éheznek. A főnök – már ha van munka – bármit megtehet velük, hiszen visszaszólni senki nem mer: ha nincs munka, nem jut ennyi sem! Szabadságról nem is álmodik a többség, utazást csak a TV-ben lát, ha van. Könyvre, kultúrára se pénze, se ideje – de már úgy tűnik, igénye se maradt sokaknak. Miközben modern intézők ostorozzák őket, bárcsak képletesen, de olykor kívánva (különösen, mikor gyerekeik szenvedik meg a nincstelenséget), hogy inkább a valódit használnák – miközben nézik, amint az uraság az általuk termelt javakból dorbézol, néha egy–egy koncot dobva kedvenc intézőjének. A párválasztás, a szaporodás ösztönből fakad, hát családot alapítanak és sajátos kultúrát termelnek. Igaz, ez már nem a blues, vagy a – szintén rabszolgáknak köszönhető – szamba, hanem a különböző faktorú tehetségkutatók modern kultúrája… esetleg a közösségi portáloké, ha internethez jutnak még – de erre futja erejükből. És bár kevés van majd' mindenkinél, a többség talán ma is adakozna a szépséges rabszolgalány szabadítására! Mert a lelket torzíthatják, de nem vehetik el…

Valaki esetleg engem is felszabadíthatna, mert lassan már nekem is csak a nevem marad – és úgy tűnik, olyan idők jönnek, amikor akár ezt is elvehetik tőlem. Mert az uraságék már mindent szabályoznak – a koncért hálás intézők pedig csaholva lesik, mivel tudnának előrukkolni az újabb falatért. Hiszen bár intézőségig vitték – de azért: ők is csak rabszolgák!

Kedves Gyulai Bence!

Bevallom, előbb ledöbbentem, majd - és úgy tűnik nem vagyok ezzel egyedül - felháborodtam soraidon, melyet a Velvet oldalán "5 ok, amiért az élő zene mindig szar" címmel tettél közzé.

De olvasva az emberek reakcióit, most már hálával tartozom neked!

Hálával, mert megerősítést kaptam: igen, van remény, kell az élőzene, kell a nagy elődök tisztelete, jó az az út, amelyen járok, és amelyen az általam képviselt zenekart viszem!

Hiszen bármennyire is elkeserít, amit úton-útfélen tapasztalok, hogy TV-ben felbukkanó celebek egy száll CD-vel a hátuk mögött súlyos százezrekért lépnek fel, hogy a zenész - ha zenélni akar - akkor maga fizet akár, hogy játszhasson, mert ki van téve a közönség agymosásának, a szervezők szeszélyeinek, a nagyok nyugdíjtalanságának... - és még hosszan sorolhatnám a zenészek életét megkeserítő dolgokat - most örömtáncot járok! Mert soha ennyi ember - legyen az szakmabeli avagy "csak" közönség - nem jelentette ki ennyire egyértelműen, hogy kell a koncert, kell az élő zene! Ebben az országban már maga az egyetértés is szép érdem, így bár nem tudhatom, mi volt soraiddal a célod: nálam kettős sikert arattál! Reményt adtál az élő zene létjogosultságára és az országunkban történő egyetértésre egyaránt - de ráadásként még vidám perceket is okoztál, hiszen Horvát Attila (gyengébbek kedvéért: az egyik legnagyobb hazai dalszöveg író) annyira frappánsan válaszolt neked, hogy nem csak boldog lettem, hanem vidám is!

Mi mást mondhatnék neked: köszönöm!

Viszonzásul szeretettel várlak a Bermuda RockbanD bármelyik koncertjén! Majd viszek neked fájdalomcsillapítót, hogy ha tényleg " fájdalmasan unalmas" lenne a "hangszeren játszó személyt vagy személyeket nézni", akkor csillapíthassuk a rossz érzést benned!

Azt azért nem vitatom, valóban van olyan koncert, ami nem érdemli meg a ráfordított időt sem, nem hogy bármennyi jegyár kifizetését - de az ilyen írásokkal azokat az embereket is elijeszted, akiknek egy ledolgozott hét után az egyetlen kikapcsolódásuk, hogy egy élőkoncert hangulata varázsolja őket oda, ahova másképp nem juthatnak el! És ha számukra ez fájdalmasan unalmas, akkor - pénzükkel szavazva - legközelebb nem oda, vagy nem arra a zenekarra voksolnak!

Véleményed tiszteletbe tartva én csak annyit mondhatok: így nem csak a becsületesen dolgozó zenészeket járatod le, de az újságírókról alkotott "nem kívánatos hiénák" képét is továbberősíted! De hajrá... és szerezz nekem még sok vidám percet!

Üdvözlettel:

Kiss Ágnes
zenekari manager és újságíró

Azért ellenzem a halálbüntetést, mert a gyilkosság vagy bűn, vagy nem az. De ha bűn, akkor rám nézve is igaz, pont ugyanúgy gyilkossá válok, mint akit ezzel büntetnék… Ahogy a zsarolás is egy bűn, amire sokféle válasz lehet, csak az nem, hogy visszazsarolok. Mert magam is azzá válnék, mint akit épp bírálok. Magasztosnak tűnhet fentről beszélve azt képzelni, hogy többet érünk - de az ember csak ember. Egyformák vagyunk. Higgyünk bárkiben vagy bármiben: egyformán születünk és egyformán fejezzük be. A kettő közti létnek a minősége és a minősítése különböztet meg minket, amelyeket elsősorban a döntéseink, a szavaink, a tetteink határoznak meg.

Például eldönthetjük, mit gondolunk a világról… Egyáltalán akarunk-e mi gondolkodni róla, vagy elfogadjuk a konyhakész nézeteket és beérjük egy-egy vallás vagy párt szemléletével. Ma már erről is szabadon dönthetünk, vagy legalábbis mostanáig ez volt a rend. Sokáig azt gondoltam, a rendszerváltás egyetlen pozitívumaként a szólás- és a vélemény szabadságát tudjuk felmutatni.

Mindezek a gondolatok onnan erednek, hogy valaki a Gépnarancs oldalára hivatkozva sérelmezte a sajtó szabadságát. Sajnos valóban, magam is érdekes dolgokat tapasztalok mostanában. De még akad fórum, ahol szabadon hangot adhatok véleményemnek, és amíg akad fül vagy szem, akit érdekel, addig le is írom ezeket.

Azt hittem, a Gépnarancs is egy olyan oldal, ahol az ember szabadon szólhat, ha úgy érzi. Vagy akár nem szól, de ez az ő saját döntése. Néha beleolvastam, voltak tanulságos gondolatok is – a sajátjaim leírását valahogy soha nem éreztem ott olyan bizsergetően, hogy meg is tegyem. Még azt sem mondhatom, hogy rendszeres olvasója voltam…

Most azonban egyből megkerestem a cikket és döbbenettel olvastam a hivatkozott írást (http://gepnarancs.hu/2012/06/megprobaljak-cenzurazni-a-gepnarancsot/)! Elsőként azon döbbentem meg, hogy egy állami intézmény azzal zsarol meg egy újságírót, hogy ha folytatja oknyomozó sorozatát, akkor a közalkalmazottként dolgozó rokonai állás nélkül maradnak. 2012-ben, uniós tagországként, állami intézménytől – nekem ez több mint „durva”. De legalább ilyen durva a válasz is számomra: rendben, nem írják meg azt, ami egyébként – ahogy a cikkből kivehető – köztörvényes bűncselekmény, ám ha ki merik rúgni a rokonokat, akkor kitálalnak és feljelentenek!

Újságíró vagyok. Ez felhatalmaz arra, hogy leírjam a gondolataimat, és egyben kötelességemmé teszi, hogy megírjam azokat a dolgokat, amelyek másként nem jutnának el az emberekhez. Akár egy eseményről tudósítok, akár egy bűncselekményről – különösen, ha sokunkat érint, például egy állami intézménnyel szemben. Ez néha egy jól működő rendszerben is okozhat olyan érdeksérüléseket, amely megnehezíti a helyzetünket, de könyörgöm: annyi szép szakma van még… nem kötelező a médiában dolgozni, ha valaki úgy érzi, nem tudja szavainak következményeit vállalni. De a szólás szabadsága szent, és ha mi önként lemondunk róla, ha úgy döntünk, hogy ha kell, bedobjuk a sárba, akkor hogyan merjem én leírni, hogy sajtószabadságot mindenkinek?!? Vagy az csak akkor kell, ha az én érdekem úgy kívánja? Ha csak ennyit ér ez a szó, akkor nem is érdemeljük meg… De ha nem kell, akkor miért küzdünk érte? Hogy elsirassuk? Én a magam módján imádkozom, hogy ez ne így legyen:

Aki nem tudja, honnan jön – az abban sem lehet biztos, hogy merre tart. Régi bölcsesség ez, nem én találtam ki, de magaménak érzem. Ismerni kell a múltat, már csak azért is, hogy a hibákat ne követhessük el újra. Nem rágódni kell rajta és nem jajveszékelni, de nem is mellet döngetve vonulni tovább, hanem tanulni belőle! Csakhogy ez nem is olyan egyszerű…

Vannak történelmi események, amelyeknek megadatott, hogy részese legyek. Rendszerváltás, taxisblokád, vagy a 2006-os „utcai események”… Ott voltam a helyszíneken, a saját szememmel láttam, a saját fülemmel hallottam, ami történt. És olvastam, láttam, hogy mit közölt akkor a média. Tanulságos volt. És olvasom, látom, hogy miket közöl ezekről ma a média… Nos, ez – ha lehet – még tanulságosabb!

2006-ban például nem csak a helyszínen voltam ott (sőt, volt olyan helyszín, amely az otthonom mellett ért utol), de amikor nem lehettem jelen, akkor párhuzamosan követtem az eseményeket a televízión és a webkamerákon keresztül. Szörnyű volt a látvány, és igen, féltem! Féltem, és féltettem a családomat! Azokban a napokban teli tankkal tartottuk az autónkat, útrakész állapotban. Férjem Erdélyben született, 1989 decemberét Bukarestben töltötte, sorkatonaként. A Honvédelmi Minisztériumot kellett védje, magyar lévén az első sorból – azt gondolom, hogy az egy családra jutó háborús emléknek ez bőven elég! Nem akartam gyermekeim emlékeit hasonló élményekkel gyarapítani. Így is döbbenten nézték, amint az utcát, ahol élünk, kövenként szedik szét, a játszóteret, ahol gyakran megfordultak, darabokra törték, és azokon a helyeken, ahol sétálni szoktunk, most emberek tömege sállal a fejükön tombol. Mindenhol füst, sérültek, lövöldözés. Ők is féltek, és nem értették, mi folyik itt. Bevallom, én sem… Mert pusztítást, rombolást, vandálkodást láttam. Kigyulladt autókat, betört szélvédőket is. Ők képviselnének a társadalmi érdeket? Nos, az enyémet biztos nem! Nem is értettem, hogy miért nem tesznek végre valamit? Hol a hatóság ilyenkor? Miért nem állítják meg őket? Tényleg ez lenne a demokrácia? Mert akkor azt kell, hogy mondjam, „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”. Sok fórumon előfordulok szerte az interneten, és sokakban merült fel ez a kérdés akkoriban.

Aztán végre jöttek, és megállították őket. Én akkor azt mondtam, a vandálokat, ma róluk azt állítják: forradalmárok, hősök voltak. Én még mindig csak a pusztításra emlékezem… Aztán újrakezdték, de szerencsére megint megállították őket. Megint kezdték, rátolva az egészet a köztársaság ünnepére, melyen az 56-os forradalmárokra is emlékezünk, elrontva a megemlékezés minden pillanatát, megszentségtelenítve az ünnepet, és „megajándékozva” azzal az élménnyel, hogy azon az úton, ahol naponta járok, egy tankkal kell közösködjek! Máig félve nézek oda, ha arrafelé járok, ami elég gyakran adódik.

És mit találunk minderről ma? Szinte kizárólag azt, hogy rendőri brutalitás volt! Ami tény, az is volt, csakhogy – mint az óvodában – „az úgy kezdődött, hogy visszaütött” a rendőrség. Hogy szabálytalanul, ezt sem vitatom. De azokban a napokban nekem például egyetlen szabály az volt, hogy ha valahova elindultunk a gyerekeimmel, akkor megpróbáltam tájékozódni a szélsőjobb portáljain, hogy aznap mely csomópontokat kell elkerülni. És volt olyan nap, amikor nem mozdulhattunk ki, még a boltba sem. És volt, hogy kamasz fiamat nem mertem elengedni edzésre, mert épp minden felsője kapucnis volt. Az pedig eszembe se jutott, hogy ott sétáljak a közelükbe, mert nem kívántam azonosulni ezzel a megnyilvánulással – így a rendőrök nem téveszthettek össze, nem állítottak elő, nem kaptam gumilövedéket. Pedig akkor ma én is hős lehetnék – de köszönöm, ebből sem kérek!

Hogy miért írom le most mindezt? Sem évforduló, sem egyéb apropó… Hacsak nem a közelgő történelem érettségi vizsga, ahol ez bizony már tétel. És zavar, hogy aki ma próbál utánanézni, hogy mi is történt akkor, az egy teljesen más képet fog kapni a történtekről, mint a valóság! És ez azért baj, mert mindent, amit ma olvasok, látok, hallok azokról az eseményekről, amelyeken koromnál vagy helyzetemnél fogva nem lehettem ott, azt mind-mind megkérdőjelezi… És ha nem tudom, hogy mi történt és miért, hogyan kerüljem el a hibákat? Hogyan akadályozzuk meg, hogy a borzalmak – amelyekből csak az elmúlt században is bőven volt részünk – ne ismétlődhessenek meg?

Honnan tudjam, mi is történt például 1956-ban? Hiszen nem éltem még akkor… Édesanyám is kisgyerek volt, nekem csak az ő emlékei, és néhány idősebb barát elbeszélése maradt, de ezek csak kis szeletei a történteknek. Próbáltam utánajárni, de amit találtam, az mindig csak újabb kérdéseket vetett fel! És azért annak az eseménynek sem csak az egyik oldalon voltak mártírjai, hiszen a dokumentumok között lámpavason csüngő hivatalnokokat is épp úgy találtam. Bűnösök voltak? Vagy csak rosszkor, rossz helyen? Ki mondja meg ma nekem? Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy ezt az időszakot meg kellett tanulnom úgy is, mint forradalom, mint ellenforradalom, és én bizony még a népfelkelést sem hagyhattam ki. Mindhárom látszólag történelmi tényeken alapult, iskolai tankönyvekben szerepelt… Ki mondja meg, melyik volt a valóság? Egyáltalán létezhet-e valósága egy ilyen eseménynek, vagy csak egy látószöget tud mindenki felmutatni? Egyetlen pontot megtestesítve, „innen én úgy láttam” – azt hiszem, mindenki számára ez lehetett a valóság. De én hogy igazodjak el közöttük?

Mert valahogy jó lenne tájékozódni a történelem útvesztőjében, különösen akkor, amikor bárhova nézek, egymásnak szögesen ellentmondó információkat kapok arról, hogy mit hogyan ítéljek meg, folyamatosan megteremtve ráadásul az állásfoglalás kényszerét, hogy egy pillanatra se mondhassam azt, hogy engem ez nem érdekel…

Mert nem mindegy nekem, hogy gyerekeim tantervébe például ezúttal minek ítélik meg 1956-ot. Nem mindegy, hogy az irodalomtételek között – az épp saját identitástudatukat kereső tizenévesek – találnak-e szélsőséges nézeteket. Nem mindegy, hogy az, amit tanulnak, legalább logikailag követi-e a történelmet, hiszen majd ha felnőnek, ők is döntéseket kell hozzanak, amelynek egyik alappillére a tapasztalat kéne legyen. Az a tapasztalat, amellyel a történelem ruházott fel minket. és amelyet azt hinnénk, hogy a kor, a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően egyre jobban megismerhetünk.

Csak valahogy mintha a politikai szándék ezt meg szeretné akadályozni. A kormány oldalát nem is részletezem, ezzel bárki szembesülhet, akármelyik hírcsatornán. Sorra állít emléket olyanoknak, akikről eddig azt hittük/tanultuk, hogy részesei voltak egy olyan ideológiának, amely emberek százezreinek életéért felelős. Hogyan ítéljem meg ilyen körülmények között például Horthy szerepét ma? Hogyan kérjem számon a történelem osztályzatukat gyerekeimtől, ha még a tananyag címében sem bízhatok? Egyáltalán mit kérjek rajtuk számon: az általam gyűjtött tapasztalatok ismeretét, vagy a tankönyvben tálaltakét? Vagy tanítsam őket arra, hogy ez és ez történt, és bár a könyved hazudik, de a tanárnak ezt a hazugságot kell felmondani a jó jegyért?

Ne higgyük, hogy a szocialista oldal majd javít a helyzeten, amikor vagy hallgat, vagy habzó szájjal mond ellent… Ha mindenre rásütik a nácizmus bélyegét, csak hogy a kormányt lejárassák, azzal csak azt érik el, hogy senki nem figyel majd a tényekre! Ne csodálkozzanak, ha ezekkel a megnyilvánulásokkal épp úgy hiteltelenekké válnak, mint amikor a saját történelmük áldozatait kívánják palástolni!

Mi, a „kisemberek”, akik még a történelemnek legalább a logikájára emlékezünk, gondoljuk át egy kicsit: Cui prōdest scelus, is fecit; azaz: „Akinek jól jött ez a vétek, no éppen az követte el.” Vagyis gondoljunk bele kicsit, hogy „Mégis, kinek az érdeke?”. És esetleg azon is eltöprenghetünk, hogy miért? De a lényeg, hogy gondolkodjunk, és ne engedjük, hogy mások mondják meg, mit kell gondolnunk! Mert gondolkodni még szabad – ha a szavaink, a véleményünk szabadsága csorbul is egyre gyakrabban. És ha már a történelmünkbe nem lehetünk biztosak: javaslom, keressük mindenben az Embert. Mert a történelem mindig róluk szól, ők az egyetlen állandó a história világában. „Embernek lenni, minden körülmények között” – és tiszteletben tartani, hogy a másik is ember. Talán már ennyi is elég ahhoz, hogy a történelem ne ismétlődhessen meg… Sem a jobb, sem a bal történelme! Mert az élet és a történelem útja középen van, és a jobb, meg a bal csak egy látószög!

Egyetlen pontról megtestesítve, „innen én úgy láttam” – ez az én valóságom!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Szinte már irritál, mégis iszom szavait… Ezt jelenti Puzsér Róbert, legalábbis számomra.

Minden megnyilvánulása alkalmával elsőként a stílusa, ami orrba vág: nagyképűen, lekezelően hányja elénk ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásait – az ember zsebében szinte azonnal kinyílik a bicska és felteszi a kérdést: ki ez a (vérmérséklettől függő megnevezés, legritkább esetben „ember”), és hogy merészeli…

Aztán – csakhogy kellően oda tudjunk mondani neki – elkezdi az ember figyelni a szavait. És akkor jön a második, még erőteljesebb orrbavágás, mert nem vagyunk hozzászokva az őszinte szóhoz. Furcsa, hogy valaki ki meri mondani, ha egy teljesítmény nulla, különösen akkor, ha a vízcsapból is folyó „szeretett celebjeink” produktumát értékeli így. Egy olyan világban, ahol naponta százezrek szívják magukba Győzike, Kiszel Tünde, Pákó vagy egyéb, mesterségesen generált szupersztárok minden szavát (már ha értik), vagy szellentését, ott szinte szentségtörésnek számít, ha nem csupán őket éri bírálat, hanem azokat is, akik fogyasztják…

Lássuk be: az ország két részre szakadt! Az egyik fele isteníti ezeket a média által, teljesítmény nélkül ránk zúdított lényeket – a másik fele számára azonban divat lett szidni őket. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy sajnos a többség a fogyasztók táborát erősíti.

Puzsér azonban nem egy a sok szidalmazó között. Ő nem is szid, csak – egyedien gyomorforgató stílusában – képünkbe vágja mindazt, amit egyébként minden kicsit is értelmes ember tud, de soha senki nem mer kimondani. Hogyan is merné bárki a sok tinikedvenc, önmaga tehetségét egekben érző szupersztároknak megmondani, hogy csupán abban tehetségesek, hogy megmozgassák a szavazni hajlandók ujjait, maradandó alkotásra azonban képtelenek.

Soha, senki nem merészelte még kijelenteni, hogy a legtöbb díj átadásakor nem a teljesítmény kerül értékelésre, hanem az előadó marketingje. Ha a média képes a vízcsapból is folyva elhitetni velünk, hogy SP nélkül nem élet az élet, mi boldogan szavazunk majd rá bárhol, akkor is, ha másnap már észre sem vesszük, hogy eltűnt – mert épp MM az aktuális szupersztár. Mindegy, csak rövid, megjegyezhető neve legyen, és kellően csöpögjön… Plusz egy stylist és egy marketinges – ez ma a hírnév titka.

Ahhoz végképp senki nem merte még venni a bátorságot, hogy kimondja: a siker, amelyet elértek nem az ő érdemük, és az elnyert díjak nem a tehetségüket fejezik ki. És legfőképp, hogy ez nem érdem, hanem felelősség… Mert ha ők mostantól balról jobbra tetoválják a fülük alá, hogy VILÁGBÉKE, jelentsen bármit is ez a szó, akkor emberek ezrei követik majd őket ebben. Ha piros lakkos övet tesznek a nyakukra, akkor hirtelen feltör a bőr- (vagy a műanyag)ipar és azt akar magának mindenki. Elhitették, hogy ők Valakik és mindenki őket követi. Példaképek lettek! És hogy mire mutatnak példát?

A Viva Comet díjkiosztó egyik nyertese például arra, hogy Puzsér súlyos szavait előbb megkísérelte semmissé tenni (nem sikerült), majd egy Oscar-díj átadásra is túlzó ömlengés végén – amelyből szerencsére nem maradt ki a stylist sem – megköszönte, hogy ugyanaz a vidékről jött lány maradhatott, aki elindult. Tette mindezt egy fekete bugyinak látszó dresszben, kilogrammban kifejezhető smink mögé bújtan haladva azon a jó úton, hogy „elérje a fain dolgokat” – ki tudja mitől oldott hangulatában alátámasztva Puzsér minden szavát. „Comet – no comment!” – mondanám, de inkább csak annyit jegyzek meg csendesen: Kedves Puzsér! Ha hangod csak így hallatszik el az emberekig, hát tedd! Stílusod ugyan továbbra se bírom, mégis tovább iszom szavaid. És reménykedem, hogy így talán akad még néhány ember, aki elgondolkodik rajtuk és akkor megéri az orromat odatartani!

Utóirat:
Tóth Gabi tehetségét egyébként nem vitatom, de jelenlegi stílusa mellett – amely sajnos korántsem a valaha elindult tehetséges énekest idézi – el sem jutok ahhoz, hogy a teljesítményére figyeljek.

Blokáddal fenyegetőztek a taxisok. Hogy ez sok emberhez nem jutott el, az nem feltétlenül az ő hibájuk, hiszen a független és szabad magyar média elég szelektíven teszi elérhetővé mostanában a híreket, eseményeket. Még tizenéves gyermekemnek is feltűnt, amikor szóltam neki, hogy figyeljen, hogy ezt máskor – például a BKV sztrájkok „szezonjában” – még ő is meghallotta, most meg semmi… Ez van, alkalmazkodunk – függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vagy sem: nem is tehetünk mást.

Hogy csúcsidőben, amikor ráadásul a legtöbb gyerek épp haza- vagy edzésre siet, és nem igazán tud mit kezdeni a számára ismeretlen helyzettel – hát Istenem, nem lehet mindenhez igazodni.

De hogy az egyébként működő lámpák mellett – mondjuk: minden harmadik váltásnál legalább – miért nem lehetett elengedni a keresztforgalmat az Andrássy úton? Nos, igen: feltehetően azért, hogy minél nagyobb legyen a káosz! Ráadásul ezekben a keresztutcákban zömivel trolibuszok járnak, amelyek így a szűk utcákban rekedve gondoskodtak róla, hogy egyetlen irányba se lehessen közlekedni… Pillanatok alatt bénult meg a város!

Jól kifőzték – gondoltam magamban, hiszen így az emberek nagyobbik része a saját akadályoztatása, esetleg a gyerek késése miatti aggodalom miatt eleve feszülten, ellenségesen fogadta az autók hosszú sorát. Amely egyébként kicsit hosszabb volt, mint az a hírekből kiderült, de ez most mellékes. Érthető reakció ez a kormány részéről, hiszen nem akarták megkockáztatni, hogy az emberek szimpátiáját kiváltva esetleg ismét kialakuljon egy 1990-eshez hasonló taxisblokád, mivel a pattanásig feszült idegrendszerrel utcára kivonuló elkeseredett tömeg – a bölcsek könyve szerint – komoly bosszúságot tud okozni a fennálló hatalomnak.

Azért kíváncsian vártam, milyen lesz majd a tálalás – és nem is csalódtam: rövid, tömör beszámoló, a végén futólag megemlítve, hogy a taxisoknak volt valami külön okuk is erre a lépésre. Helyesebben gurulásra – de ez most mellékes. Az üzemanyagköltség színvonala is elhanyagolható szempont volt. Az azonban kellő hangsúlyt kapott minden híradásban, hogy mekkora káoszt, dugót, felháborodást és miegymást váltottak ki ezek a taxisok. Ízesítve azzal a hangsúllyal, amelynek köszönhetően véletlenül se az a személyszállító kisiparos jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyik egyéb ötlet híján így próbál tisztes munkát teremteni magának – hanem a reptéri hiénák, a hajdani valutázók, az éjszaka lovagjai. Micsoda alakok… Mellesleg: valóban elég vegyes a felhozatal, csakhogy alkotmányos jogaink – még – nem annak függvényében léteznek, hogy ki mennyire érdemli meg. Az jár!

Kifőzték, tálalták – és lássuk be: mi, az icike-picikék mind megettük! Csendes morgással vettük tudomásul ezt is, mint mostanában mindent, hiszen tudjuk, az ujjak csak gyerekjátékok, egy kézről fakadnak. És ki merné bántani a kezet: hát elfogadtuk, hogy „ezek is” csak a bajt csinálják nekünk, mintha nem lenne elég… Pedig van elég. Nagyon is! Már csak ki kellene mondani: ELÉG!

Ez az írás egy hónapja készült... azóta próbáltam eljuttatni egy szélesebb látogatottságú médiához, de sikertelenül. Valamiért ez a rendszer nem kedveli, ha megkérdőjelezik - én viszont nem kedvelem, ha elhitetik velem, hogy biztonságban vagyok, és közben mégsem! A benne hagyott linkek jelzik talán, hogy nem felesleges riadalomkeltésről van szó...

Baj van! Mondhatnám: katasztrófa! Hívnám is hamar a 105-öt, de valami azt súgja: ezt most ők tudnák a legkevésbé elhárítani!Persze, mindez borítékolható volt! Leidinger István parancsnok már február végén szóvá is tette, március 5.-én pedig nyílt levélben is jelezte, hogy az új szabályozás – mely szerint január 1. óta nem helyi, hanem állami feladat lett a tűz oltása – az eddigi tapasztalatok alapján nem működik megfelelően, és megpróbálta felhívni mindenki figyelmet arra, hogy ebből baj lesz…

És lett! Alig egy nappal ezután, március 6.-án egy 87 éves néni meghalt a tűzben, férje és fia – valamint az oltás során egy tűzoltó – pedig megsérült. A segítség késve érkezett, mert az új rendszer épp csődöt mondott. A segélyhívás előbb a megyéhez futott be és időbe tellett, mire a pomáziak is értesültek a tűzről. Ráadásul addigra már az utca neve is megváltozott: a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett. Érkezés után már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen a helyi tűzoltók értik a dolgukat: a nénit ugyan sajnos már nem, de sebesült családját, valamint a házban található három PB gázpalackot ki tudtak menteni, megakadályozva ezzel a még nagyobb bajt! Igaz, talán ha nem ennyire kapkodva kell végezniük a munkájukat, akkor kollegájuk esetleg nem sérül megközben…

Valójában, ha egészen pontos akarok lenni: tűzoltó nem is volt a helyszínen – hiszen az új rendszer egyszerűen felszámolta a több mint 140 éves múlttal rendelkező intézményt, mostantól a Katasztrófavédelem állományához kerültek át. Szó se róla, tényleg őket rángattuk eddig is, ha bármi baj volt: akár tűz, akár víz jött, akár macska volt a fán, vagy épp közúti szerencsétlenség sújtott minket. De azért az a tény, hogy a Tűzoltómúzeum, vagy a külföldön is ismert és elismert, nagy hagyományokkal rendelkező Tűzoltózenekar is egy tollvonással megszűnt létezni, és mostantól Katasztrófavédelem Központi Múzeuma, illetve Katasztrófavédelem Központi Zenekara néven tevékenykednek tovább – az nem csak számomra kész katasztrófa!

Tehát tűzoltók nincsenek többé – a legénység tagjai a hagyományaikon kívül az egyébként nevetséges díjazásuk mellett most már nem csak a cafeteriájuk jelentős részének mondhattak búcsút, hanem azt a picike kis tiszteletet, elismerést is elveszítették, amit az emberek tekintete adott, mikor elárulták foglalkozásukat!

Az új elnevezés a többségének ugyanis egyelőre eléggé semmitmondó…Igaz, a katasztrófavédelem népszerűsítéséért mindent megtesz a „marketinges osztály”: túlliheget időjárási viszonyokkal, űrkatasztrófákkal ijesztgetve próbálják tudatosítani bennünk létezésüket. Mintha ezzel is kompenzálni kívánnák, hogy dolgozóik hol a lépcsőház muskátlijai miatt szabnak ki zsíros bírságot ránk, hol katasztrófavédelmi hozzájárulást követelnek tőlünk.Az egyetlen, ami változatlan maradt, hogy a fiúk továbbra is naponta kockára tehetik értünk az életüket, bármi történjék is! Ha például jégtáblák veszélyeztetik Paks atomerőművét, és egyben az ország lakosságának biztonságát, akkor is! Ha szólnak nekik, hogy baj van, mennek! Még ha épp a szabadnapjukon, családi-baráti program alatt hívják is őket fel, hogy indulni kell! Nekik ez a dolguk, erre tettek esküt, ezért tiszteljük őket!

Csakhogy az új rendszer kicsit nehezen áttekinthető. Például azért, mert telefonon odavezénylik őket az ország egy másik részébe, és ők mindent hátrahagyva mennek is – vagyis teljesítik esküjüket és nem mellékesen a parancsot – de ez nem jelenti azt, hogy nem kapnak érte majd fenyítést, (ami ugye nem csak erkölcsi, hanem az egyébként is pofátlanul alacsony bérükből további anyagi büntetéssel jár!). No, nem azért, mintha nem megfelelően, legjobb tudásuk alapján végezték volna a munkájukat, hanem csupán azért, mert a parancs nem lett írásban megerősítve! Persze, nem lett volna ez akkora vétség, hogy így büntessék meg őket – csakhogy valamelyikük elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett: hogyan fogják elszámolni az egy egész hetes kiküldetés túlóráját? Nem kellett volna… Az már csak hab a tortán, hogy azt csiripelik a verebek: akciójuk során az 1962-ben épült jégtörő hajó meghibásodott, és mert a parancs csak telefonos volt és nem írásos – ezért felmerült, hogy még a javítási költségeket is a legénységgel fizettetnék meg! Reméljük, ez csak kósza pletyka marad…

Én viszont aggódom… Lakásomban temérdek könyv, papír, gyúlékony anyag található, és gyerekből is akad néhány. Vajon, ha egy kipattanó szikra lángra lobbantja otthonomat, mennyi időt vesz majd igénybe, hogy a következményektől tartó mentőalakulat bevárja az írásos parancsot? Vajon az utcaátnevezések korszakában hogy találnak majd ránk? És ugye nem az a korkedvezményes nyugdíjtól elesett, 50 év feletti tűzoltó kell majd kimentse a gyerekemet, akinek megfáradt szervezete épp visszavág a túlhajszoltság miatt?És vajon hány embernek kell még bent égnie a házában ahhoz, hogy Benkovics Zoltán dandárparancsnok is – aki egy nyíltleveles válaszban próbálta a kedélyek tüzét oltani – úgy érezze: felül kéne vizsgálni a rendszert? És vajon mi kell ahhoz, hogy a politikai érdek ne uralkodhasson az emberek biztonsága felett?Azt már kérdezni sem merem, hogy vajon mekkora költséget jelentett az összevonás azoknak az egységeknek, amelyeknek problémát okoz még az is, hogy benzin legyen az oltáshoz vonuló kocsikba?Válaszokat valószínűleg úgysem kapok soha, így inkább visszavonulok, és aggódva dudorászom gyerekkorom kedves, ám mára kissé újraértelmezett dalát: „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Belegondolni sem merek, mi lesz még itt áradáskor?! Mert most úgy tűnik, katasztrófavédelem helyett csak katasztrofális védelem van!

FOLYTATÁS: Locsolóvers helyett

Éjszaka van, de most is épp próbálni készül. Én is: megpróbálom elrabolni őt, amíg beáll a zenekar. Állandóan játszik, volt Johny és Leopold Mozart, Lőrinc barát és Perc úr. Szerepeit még hosszan sorolhatnám – nekem az Elisabeth Luchienijeként lett nagy kedvencem. Három felnőtt gyermek édesapja – jelenleg az Operettszínház művésze: Földes Tamás.

– Operettekben, musicalekben gyakran látlak, de itt most dobok és gitárok várnak rád tettre készen. Vagy rossz helyen járok?

– Nem, ez itt a SonettoRock nevű formáció, akikkel jelenleg a Színházak éjszakáján készülünk fellépni.

– A hangolásból ítélve nem a Csárdáskirálynőből hallunk majd részleteket…

– Valóban nem! Ezen az estén egy titkos szenvedélyemnek, a rockzenének hódolok színésztársaimmal és fiaimmal, akik szintén játszanak a zenekarban. A repertoár pedig saját verseimből lett összeállítva.

– Tehát ismét egy újabb oldaladat mutatod be a közönségnek. De ha már bemutatás: ezekben a napokban egy másik bemutatóra is készülsz, ha jól tudom. 12 év után – első alkalommal kőszínházban – az Operett színpadán lesz látható a Veled uram!

– Így igaz, március 30.-án lesz a premier, és egy teljesen más hangulatú, kibővített, színházi körülmények közé igazított előadást láthatnak majd a nézők Kero vezetése mellett, Somogyi Szilárd rendezésében.

– Amelyben – bár zenés pályád elején Koppányként ismertünk meg – most épp István királyt játszol. Érdekes kettősség…

– Prózai színészként kerültem a pályára, Koppány volt az első zenés szerepem, és ennek a szerepnek köszönhetem, hogy beleszeretettem a zenés darabokba. Koppány személyisége akkoriban nem állt távol az enyémtől: fiatal voltam és lázadó, könnyű volt magaménak érezni a szerepet. Mostanra azért már másképp látok dolgokat, többet tudok a világról.

– Vagyis megérett benned a bölcs államalapító…

– Talán igen. Más szemmel látom már a világot, tapasztaltabb vagyok. Mára jobban tudok azonosulni Istvánnal, aki megalapított egy országot.

– Kettős szereposztásban adjátok elő a darabot, Sasvári Sándorral. Bródy János a próbák után azt nyilatkozta, hogy két egyaránt nagyszerű, de teljesen más előadást volt szerencséje látni. Miben különbözik a két István?

– Ezt nem tudom megmondani. De Sasvári Sándornak eleve olyan a kisugárzása, amiben van valami fenséges – és ezt ő remekül bele tudja vinni István király szerepébe.

– Azt gondolom, könnyű dolga van, hiszen ő régóta mindenki szemében István, a király. De milyen a te Istvánod?

– Bölcs és megfontolt, de már meg meri kérdőjelezni korábbi döntéseinek helyességét!

– Ha jól számoltam, csak ebben a hónapban kereken tíz darabban láthatnak a nézők. Mégis nagyon keveset hallunk rólad. Szándékosan kerülöd a médiát?

– Nem kerülöm, csak nem kereszteződnek útjaink. Teszem a dolgom, és tulajdonképpen arra a mai értelemben vett közszereplésre nem is vágyódom. Úgy érzem, a közönség így is szeret, és nem azért, amit írnak vagy mondanak rólam, hanem elsősorban azért, amit csinálok. És ez nagyon jó érzés!

Épp megköszönném, hogy hagyta magát egy kicsit elrabolni, de már jönnek is érte a többiek: mindjárt éjfél és nyakukon az előadás – nem lehet lazsálni. Hallgatom, ahogy énekli azokat a gondolatokat, melyek lelke legmélyéből jöttek elő és közben nézem, amint csillogó szemmel irányítja fiait – egyszerre sugárzik belőle a szeretet, a büszkeség és egy kis féltés. Hirtelen István királyunkat vélem látni benne, midőn végigmérte tekintetével az általa megalapított hont. Azt hiszem, Istvánként is Földes Tamás lesz a király!

Naná, hogy minden ilyenkor jön közbe! Szól a telefon, nincs meg a kabátom, és a gyerek leckéjét is meg kellene még néznem – pedig lélekben már a szerkesztőség (sokkal inkább: A Szerkesztőség) asztalai között bolyongok.

Napok óta nosztalgikus eufória uralkodik rajtam! 3-4 éves korom óta mindig együtt éltem valamilyen formában az újsággal. Egy újságos pavilonban nőttem fel, ott tanultam – négy éves fejjel – írni, olvasni és számolni! Legendák vettek körül Alfonzótól Zenthéig, akik csak tőlem voltak hajlandóak megvenni az Esti Hírlapot. És a pavilon polcain heverő színes újságok ezerféle varázslatos világot tártak elém, újra és újra elbűvölve!

És most, küszöbén életem egy újabb fejezetének épp arra készülök, hogy egy igazi szerkesztőségi látogatásra menjek, méghozzá a legnagyobbak egyikébe!

Természetesen már négyre ott akartam lenni, hogy első legyek! És az is természetes, hogy minden közbe jött! De a királyfi szerint Csipkerózsikát is megérte megmenteni, hát hősiesen vagdaltam az akadályozó tüskéket!

Öt perc múlva 5 óra – lestem aggódva a Blaha Lujza téren. Végszóra, de pont beesek! Rohanás, néhány kibicsaklott boka, mindjárt itt a cél – nem, valami nem stimmel! Ellopták! Hova lett a szerkesztőségem??? Hopp, egy biztonsági őr! Nem tud semmit, de kedvesen mosolyog: valaha volt itt valami Népszabadság ház…

Kétségbe esve keresem Susan helyett a telefonomat… És akkor egyszerre csak megvillan fejem felett a fény: hirtelen egy egész baromfiudvarral szembesültem! Hülye liba és vén tyúk lehettem egyszerre, egy időben! Mert ha a magamfajtának valaki Corvinról és plázáról beszél, hozzátéve a szerkesztőség szót, belekeverve a vezető napilapok nevével, akkor az hozzám hasonlóan a Blaha Lujza teret veszi célba!

Káromkodási szókincsem újabb gyöngyszemekkel bővült, miközben átfutottam a Futó utcába!

Utóirat helyett: az újsághoz tartozó jellegzetes poros szagnak nyoma sem volt. Mindenhol számítógépek villogtak felém! Megilletődve léptem át a szerkesztőség küszöbét, ahol egy 5 forintos vigyorgott rám! Az első fizetésem. Megérkeztem!