Kedves Gyulai Bence!

Bevallom, előbb ledöbbentem, majd - és úgy tűnik nem vagyok ezzel egyedül - felháborodtam soraidon, melyet a Velvet oldalán "5 ok, amiért az élő zene mindig szar" címmel tettél közzé.

De olvasva az emberek reakcióit, most már hálával tartozom neked!

Hálával, mert megerősítést kaptam: igen, van remény, kell az élőzene, kell a nagy elődök tisztelete, jó az az út, amelyen járok, és amelyen az általam képviselt zenekart viszem!

Hiszen bármennyire is elkeserít, amit úton-útfélen tapasztalok, hogy TV-ben felbukkanó celebek egy száll CD-vel a hátuk mögött súlyos százezrekért lépnek fel, hogy a zenész - ha zenélni akar - akkor maga fizet akár, hogy játszhasson, mert ki van téve a közönség agymosásának, a szervezők szeszélyeinek, a nagyok nyugdíjtalanságának... - és még hosszan sorolhatnám a zenészek életét megkeserítő dolgokat - most örömtáncot járok! Mert soha ennyi ember - legyen az szakmabeli avagy "csak" közönség - nem jelentette ki ennyire egyértelműen, hogy kell a koncert, kell az élő zene! Ebben az országban már maga az egyetértés is szép érdem, így bár nem tudhatom, mi volt soraiddal a célod: nálam kettős sikert arattál! Reményt adtál az élő zene létjogosultságára és az országunkban történő egyetértésre egyaránt - de ráadásként még vidám perceket is okoztál, hiszen Horvát Attila (gyengébbek kedvéért: az egyik legnagyobb hazai dalszöveg író) annyira frappánsan válaszolt neked, hogy nem csak boldog lettem, hanem vidám is!

Mi mást mondhatnék neked: köszönöm!

Viszonzásul szeretettel várlak a Bermuda RockbanD bármelyik koncertjén! Majd viszek neked fájdalomcsillapítót, hogy ha tényleg " fájdalmasan unalmas" lenne a "hangszeren játszó személyt vagy személyeket nézni", akkor csillapíthassuk a rossz érzést benned!

Azt azért nem vitatom, valóban van olyan koncert, ami nem érdemli meg a ráfordított időt sem, nem hogy bármennyi jegyár kifizetését - de az ilyen írásokkal azokat az embereket is elijeszted, akiknek egy ledolgozott hét után az egyetlen kikapcsolódásuk, hogy egy élőkoncert hangulata varázsolja őket oda, ahova másképp nem juthatnak el! És ha számukra ez fájdalmasan unalmas, akkor - pénzükkel szavazva - legközelebb nem oda, vagy nem arra a zenekarra voksolnak!

Véleményed tiszteletbe tartva én csak annyit mondhatok: így nem csak a becsületesen dolgozó zenészeket járatod le, de az újságírókról alkotott "nem kívánatos hiénák" képét is továbberősíted! De hajrá... és szerezz nekem még sok vidám percet!

Üdvözlettel:

Kiss Ágnes
zenekari manager és újságíró

Nem szeretem Alföldit. Pontosabban: őt magát igen. Tehetségét, képességét nem vitatom. Bár nekem elsősorban Carter doki hangját testesíti meg, amit nagyon szerettem – de mint rendező: nem jött be! Túl művészi volt az én ízlésemnek, vagy inkább élettempómnak. Én nem értelmezni, újragondolni akarok a színházban, hanem kikapcsolódni. Esetleg kiadni magamból azokat az érzéseket, amelyek a hétköznapok során bennem ragadtak és csak arra várnak, hogy valaki egy zenével, egy verssel, egy színdarab szereplőjével azonosulva kiszabadítsa belőlem. Erre Alföldi nem alkalmas… Nekem!

Az azonban vitathatatlan, hogy az ország elsőszámú színi intézményét – legalábbis: nézetem szerint a Nemzeti Színház ezt a posztot kell betöltse – jól vezette. Azazhogy persze, lehet vitatni, meg szidni, meg pocskondiázni… Amit nem lehet: jegyet venni az előadásokra, mert folyamatosan teltházas. Vagy azt mondani, hogy nem elég változatosak, esetleg nem elég színvonalasak a darabok. Vagy azt mondani – mondjuk Törőcsik Mari vagy Sinkó László mellett –, hogy gyenge a társulat… Oké, rendben, van olyan személy, akinek jelenléte – jogellenesen, de mégis: etikailag – megkérdőjelezhető, az azonban semmiképp sem, hogy a tények azt igazolják: ez egy sikeres színház!

Vidnyánszky azonban más „tészta”. Évek óta figyelem, és szeretem. Láttam minden számottevő rendezését, legyen az a beregszászi, vagy a debreceni társulattal, vagy épp Hobo valamelyik estje. Utóbbiakat álmomból felébresztve is idézem, ha kell, hiszen többször is láttam. Jártam az országot miatta, néztem határon túl is munkáját. Mi több: volt alkalmam személyesen megismerni őt is, és családját is: emberileg is nagyon tiszteletreméltó! Társulata mindkét általa vezetett intézményben a kedvenc színészeim! Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy kire bíznám az ország első számú színházát, gondolkodási idő sem kéne: egyértelműen őt választanám!

Csakhogy: nem ez történt…

Nem csupán nem engem kérdeztek – hiszen miért is tennének ilyet – és nem is az történt, hogy Alföldi egyszerűen elfáradt és kellene a helyére valaki más. Nem!

Politikai döntés született, méghozzá két lépésben. Elsőként azt döntötték el „odafenn”, hogy Alföldinek mennie kell. Próbáltak ehhez okot is gyártani, ebben azonban nem arattak osztatlan sikert – hát kivárták a szerződés végét, mint a kisebbik rossz megoldás. Majd jött a második döntés: legyen inkább Vidnyánszky a direktor!

Hogy ez politikai döntés eredménye, az nem csak hogy nem kérdés, de nem is újdonság: mióta ki tudom mondani a színház szót ez azóta így szokás. Fent eldöntötték, kinevezték, lent pedig tudomásul vettük. Szerencsés esetben a kinevezettnek volt némi köze a szakmához, peches körülmények között az alárendeltek igyekeztek megoldani, hogy a működőképesség azért megmaradjon. Hogy miért kell ehhez egy pályázatnak nevezett színjáték? Jó kérdés… De színházról lévén szó: nézzük el ezt a kis apróságot még akkor is, ha ezzel épp minket próbálnak palira venni! Egyébként meg egy szavunk sem lehet, hiszen aki látta a pályázatokat, az tudhatja: ezúttal legalább érdemben összevethető munkákról beszélhetünk, ellentétben az Új Színház igazgatói posztjának döntésekor benyújtottal szemben.

Mégis: valahogy nem tudok örülni! Még akkor sem, ha tudom, a színház jó kezekben lesz! Mert lehet, hogy ma Alföldit állították félre, lehet, hogy ma egy jó embert és egyben jó szakembert neveztek ki a helyére, de én mégis azt érzem: forog a gyomrom az egésztől! És aggodalommal tölt el a holnap, mert van még pár intézmény, és a módszer az úgy tűnik: állandó!

Vidnyánszkynak talán nem kellett volna elfogadnia ilyen áron a kinevezést – mondják most sokan. Igen, talán igazuk lehet! De kevés alkalmasabb embert ismerek, és számára ez nem csak egy remek feladat, egy szakmai kihívás – inkább egy beteljesülés. Nem divat bevallani, de az ember ilyenkor nem mond nemet… Alföldi pedig talán jobban jár, ha végre leszáll róla a politika és nem csámcsog tovább senki rajta.

Én azonban mindkét felet sajnálom, mert nem az a közös bennük, hogy mindketten a Nemzeti Színház igazgatói lehettek, hanem az, hogy mindkettőjüket méltatlan helyzetbe kergették a szakma és a közönség előtt!

Valahogy mégsem múlik ez a gyomorbántalom… pedig: „Derű és nyugalom, parányi házban... Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”

Szinte már irritál, mégis iszom szavait… Ezt jelenti Puzsér Róbert, legalábbis számomra.

Minden megnyilvánulása alkalmával elsőként a stílusa, ami orrba vág: nagyképűen, lekezelően hányja elénk ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásait – az ember zsebében szinte azonnal kinyílik a bicska és felteszi a kérdést: ki ez a (vérmérséklettől függő megnevezés, legritkább esetben „ember”), és hogy merészeli…

Aztán – csakhogy kellően oda tudjunk mondani neki – elkezdi az ember figyelni a szavait. És akkor jön a második, még erőteljesebb orrbavágás, mert nem vagyunk hozzászokva az őszinte szóhoz. Furcsa, hogy valaki ki meri mondani, ha egy teljesítmény nulla, különösen akkor, ha a vízcsapból is folyó „szeretett celebjeink” produktumát értékeli így. Egy olyan világban, ahol naponta százezrek szívják magukba Győzike, Kiszel Tünde, Pákó vagy egyéb, mesterségesen generált szupersztárok minden szavát (már ha értik), vagy szellentését, ott szinte szentségtörésnek számít, ha nem csupán őket éri bírálat, hanem azokat is, akik fogyasztják…

Lássuk be: az ország két részre szakadt! Az egyik fele isteníti ezeket a média által, teljesítmény nélkül ránk zúdított lényeket – a másik fele számára azonban divat lett szidni őket. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy sajnos a többség a fogyasztók táborát erősíti.

Puzsér azonban nem egy a sok szidalmazó között. Ő nem is szid, csak – egyedien gyomorforgató stílusában – képünkbe vágja mindazt, amit egyébként minden kicsit is értelmes ember tud, de soha senki nem mer kimondani. Hogyan is merné bárki a sok tinikedvenc, önmaga tehetségét egekben érző szupersztároknak megmondani, hogy csupán abban tehetségesek, hogy megmozgassák a szavazni hajlandók ujjait, maradandó alkotásra azonban képtelenek.

Soha, senki nem merészelte még kijelenteni, hogy a legtöbb díj átadásakor nem a teljesítmény kerül értékelésre, hanem az előadó marketingje. Ha a média képes a vízcsapból is folyva elhitetni velünk, hogy SP nélkül nem élet az élet, mi boldogan szavazunk majd rá bárhol, akkor is, ha másnap már észre sem vesszük, hogy eltűnt – mert épp MM az aktuális szupersztár. Mindegy, csak rövid, megjegyezhető neve legyen, és kellően csöpögjön… Plusz egy stylist és egy marketinges – ez ma a hírnév titka.

Ahhoz végképp senki nem merte még venni a bátorságot, hogy kimondja: a siker, amelyet elértek nem az ő érdemük, és az elnyert díjak nem a tehetségüket fejezik ki. És legfőképp, hogy ez nem érdem, hanem felelősség… Mert ha ők mostantól balról jobbra tetoválják a fülük alá, hogy VILÁGBÉKE, jelentsen bármit is ez a szó, akkor emberek ezrei követik majd őket ebben. Ha piros lakkos övet tesznek a nyakukra, akkor hirtelen feltör a bőr- (vagy a műanyag)ipar és azt akar magának mindenki. Elhitették, hogy ők Valakik és mindenki őket követi. Példaképek lettek! És hogy mire mutatnak példát?

A Viva Comet díjkiosztó egyik nyertese például arra, hogy Puzsér súlyos szavait előbb megkísérelte semmissé tenni (nem sikerült), majd egy Oscar-díj átadásra is túlzó ömlengés végén – amelyből szerencsére nem maradt ki a stylist sem – megköszönte, hogy ugyanaz a vidékről jött lány maradhatott, aki elindult. Tette mindezt egy fekete bugyinak látszó dresszben, kilogrammban kifejezhető smink mögé bújtan haladva azon a jó úton, hogy „elérje a fain dolgokat” – ki tudja mitől oldott hangulatában alátámasztva Puzsér minden szavát. „Comet – no comment!” – mondanám, de inkább csak annyit jegyzek meg csendesen: Kedves Puzsér! Ha hangod csak így hallatszik el az emberekig, hát tedd! Stílusod ugyan továbbra se bírom, mégis tovább iszom szavaid. És reménykedem, hogy így talán akad még néhány ember, aki elgondolkodik rajtuk és akkor megéri az orromat odatartani!

Utóirat:
Tóth Gabi tehetségét egyébként nem vitatom, de jelenlegi stílusa mellett – amely sajnos korántsem a valaha elindult tehetséges énekest idézi – el sem jutok ahhoz, hogy a teljesítményére figyeljek.