Azon az ominózus november elsején mi is a Rocktogonba készültünk… de végül közbejött valami, így szerencsére nem voltam jelen a tragédiánál. Idén megérkeztünk… Ezúttal a Tűzmadár koncertezett, és talán nem is tudták, hogy – nomen est omen – ezen az estén mi ott egy másik Főnixre is emlékezünk, mert ez az éjszaka – november elseje – már örökre a Főnix éjszakája marad.

Tunyogi Péter – mindenki Tunyója – ekkor kapott meghívást az Égi Zenekarba, és bár korábban is invitálták már, ezúttal sajnos el is fogadta azt. Immár öt esztendeje, hogy csak néhány barátja – Bencsik Samuval az élen – láthatja jellegzetes mosolyát, mert hogy odafenn is mosolyog, az biztos, és sajnos a társaságra sem lehet panasza.

Nekünk a fájdalom, a hiányérzet és az emlékek maradtak. No meg a dalok, a hang, amelyek erőt adnak, amikor nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk, vagy épp velünk mosolyognak egy-egy jó buli után. Szerencsére hosszú a lista, nem is tudnék közülük választani. Nem is kell, mert bármilyen is a hangulatom, mindig megtalálom a megfelelőt!

És igen, bármennyire is szomorú ez az egész az itt maradóknak: amíg Tunyó emléke él, amíg a dalai itt élnek velünk és bennünk, addig ő is itt marad közöttünk! Ismerve a dalokat, és sok-sok embert, akinek Ő is, és ezek a dalok is nagyon sokat jelentenek: Tunyó örökre itt marad velünk! Nem csak a Főnix éjszakáján… És hogy elszakadjak a Tűzmadár pénteki koncertjétől beteszek inkább egy lemezt, és a hangok szárnyain szédülve kezdek boszorkányrepülésbe, csak így, öregesen, végig gondolva mindazt, amit a tegnap itt hagyott.
 

A legtöbb vallás különleges figyelmet fordít erre a napra: ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal a két világ között. Hogy a mi világunk és a szellemvilág, vagy a túlvilág között, és hogy mi is történik ilyenkor – ez már hit és ízlés kérdése.

Amikor kicsi voltam, nagyanyáim Mindszentek ünnepét tartották ezekben a napokban, és mindenki Halottak napjáról beszélt. Akkor még szerettem is, mert bár nem volt munkaszüneti nap, de volt sok virág, meg sok gyertya – és mindkettő jó érzéssel töltött el. Bevallom, mióta egy temetői séta során azt tapasztaltam, hogy egy engem nem kedvelő rokon látogatása után az általam korábban vitt csokor megtaposva hevert a sír mellett – azóta nem járok oda, legalábbis megemlékezni.

Nagyon tetszik azonban a pogány Samhain szertartása, amelyben az ősi magyar hagyományok épp úgy fellelhetők, mint a ma oly népszerű halloween szimbólumai – különösen azért, mert a töklámpás csupán mint kereskedelmi termék született Amerikában, eredetileg a kelta, és más természet közeli vallásokban volt hivatott elűzni az ártó szellemeket.

Ha már Amerika: ettől a „csokit vagy csalunk” típusú halloween hagyományoktól én személy szerint hányok… De az, hogy maskarába öltözve csapjanak egy jó bulit – hát miért ne tennék? Még örülni is kéne talán hazai felbukkanásának, hiszen közismerten az egyik legbúskomorabb nemzetként emlegetnek minket. Vagyis, ha itt, a Busójárás hazájában nem is vagyunk rászorulva, hogy egy saját hagyományokkal nem rendelkező kultúrától szerezzük be ünnepeinket, azért egy jó buli lehetőségétől nem kell megfosztanunk magunkat.

És különben is: bár kevesen tudják, de ez a nap a magyar hadtörténelem jeles eseménye! 1485. október 31-én foglalta el Mátyás királyunk Bécset, tehát eredetileg innen ered ősi ünnepünk, a Hello Wien!

Hát helló! És – hátha ezzel elűzöm a mások elfogadására való képtelenség ártó szellemét: búúúúúúú!