Hát akkor irkáljunk… Mert az most olyan menőnek tűnik!

Nem tudom, kinek mennyiben van igaza – és nem is igazán akarom tudni! Magam is újságíró és riporter volnék, és bár szeretem ezt csinálni, és állítólag nem is vagyok rossz benne – pont ezért nem áll a hátam mögött sem nagynevű, sem aprócska média… Mert ezeken a helyeken ez megy. Sárdobálás, szívatás, pénztelenség, bizonytalanság. Mindenki fél és félti a posztját. Fél a kollégától, a felettestől, a hatalomtól, a befektetőtől, a nézettségi mutatóktól… és így nem lehet dolgozni, alkotni! De ez nem ma kezdődött, és nem is titok. Aki médiával foglalkozik, annak ezt tudnia kell. És vagy vállalnia, vagy továbbállnia.

Azt gondolom, hogy egy ilyen párbeszéd azonban semmiképp nem zajlódhat le a nyilvánosság előtt! Nem azért, mert szégyen, nem azért, mert titok. Aki végiggondolja, az úgy is tudja, hogy baj van, mert könyörgöm: mondjon nekem valaki egyetlen intézményt, ahol szeretett hazánkban nincs baj! Miért pont itt ne lenne… Hogy a hallgatónak joga van tudni, mi folyik a doboz másik oldalán? Ez egy remek szófordulat, ha az ember hírt akar csinálni olyanból, ami egyébként nem kellene, hogy az legyen. Egyszerűen azért, mert ezt belső ügynek hívják! A hallgató pedig hallgatni szeretne… lehetőleg a kedvenc csatornáját – és a Best of Rock FM vitathatatlanul sok embernek volt a kedvenc csatornája, bármi is történt adáson kívül. A zenészek pedig nyilvánosságot szeretnének, és ez a rádió sok olyan bandának biztosított lehetőséget, akiknek számait sehol máshol nem játszottak! Persze a konkurens csatornák – bár bőszen hangoztathatják, hogy „ma neked, holnap nekem”, de azért mégiscsak: aki nem a BOR-t hallgatja, az lehet, hogy mostantól őket fogja. Aki nem hozzájuk fektet be, az talán majd hozzájuk… sőt, ők hírt is csinálhatnak ebből a kis párbeszédből – hát, ők legalább jól járnak! Mindenki más meg…

Mert mit is vár az indító? Hogyha – tételezzük fel – jogos követelésének így ad hangot, akkor a vezetőség hanyatt-homlok rohan a pénztárcáját keresni és fizetni? És bűnbocsánatot kérve új lehetőséget adni?

Mit vár a válaszadó? Hogy a – tegyük fel jogos – észrevételei után azt mondja majd az indító, hogy „Ó, tényleg, ezt elfelejtettem – bocsánat!”? Mekkora ennek az esélye, még ha perdöntő bizonyíték is van a másik fél kezében?

Vagyis a problémájukra megoldást egyikük sem fog ettől kapni!

Egy dolog azonban mégiscsak történik: vannak néhány ezren, akik ezt a rádiót hallgatták és szerették. És hónapok óta reménykednek a folytatásban. Vannak emberek, akik dolgoznak is ezen, próbálják életben tartani a rádió hírnevét, fogalmát akkor is, ha épp ez szinte lehetetlennek tűnik!

Nos, ezzel a kis kéretlen párbeszéddel ők lettel egy kicsit arcul köpve. Nem csak az orruk alá lett dörgölve, hogy „na ez is csak olyan rothadó belül, mint a többi”, hanem megkérdőjelezték az egész hitelességét, a reményt a folytatásra, és azok munkáját, akik még mindig a rádió érdekében dolgoznak.

Egy ilyen párbeszéd soha nem oldott még meg semmit, de annak az esélyét, hogy valaki befektessen, vagy önkéntesen dolgozzon egy nemes célért, vagy csak egyszerűen várja tovább, hogy újjászülessen – ezeknek az esélyét bizony lecsökkenti!

Megéri?

A videón a kezdet - és itt a folytatás:
http://willy81.wordpress.com/2014/01/08/best-of-rock-fm/

De jó ez nekünk? Már mi is lehetünk tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász… Kellett ez nekünk? És mit adtunk cserébe?

Ősidőktől belénk kódolt ösztöneinket, Istentől, evolúciótól, vagy higgy bármiben: de őseink korától belénk égetett feladatainkat. Nekünk nem a mamutot kellett üldözni, mert az az Erő, a védelem dolga, a Férfié. Mi gyűjtögettünk, nem azért, mert gyengék voltunk, hanem mert más volt a feladatunk: őriztük a tüzet, az otthon melegét, összetartottuk a családot! S ez nem kevés! Nekünk másban volt az erőnk. És nem csak erőnk volt, hanem érzéseink. Mi nem a fizikai erőt, mi az érzelmeket testesítettük meg!

Most bármit megtehetünk… bár egyenlők így sem lettünk! Felrepülünk az űrbe, építjük a házat, fegyvert ragadunk – de mindig, mindenütt hozzá fogják tenni, hogy nőként, amiben mindig lesz valami lekicsinylő… Ez lenne az egyenlő?

Eközben széthulltak a családok, a generációk megtagadják egymást… mindenki egy embertelen, érzelemmentes, közönyös világtól retteg – és sajnos nem is alaptalanul. Nem csoda, hiszen amíg minden erőnkkel a ránk erőltetett egyenlősdire koncentrálunk, addig a saját feladatainkat nem lesz, aki elvégezze! Illetve dehogynem: a természet mindig kompenzál! Ha hiányt érez, megpróbálja feltölteni. Ha nincs, ami megfelelő hozzá, akkor azzal, amit talál. Az érzelmes férfi… Őserő helyett nőként funkcionálva nem találja helyét! Már képtelen lenne szembeszállni mamuttal, vagy bármi vésszel – de megfőzi az ebédet, és elsírja magát a romantikus film végén!

Nem, nem az a baj, ha segít, és nem az a baj, ha érzelmes! Az a baj, hogy mindez rákényszerítve van, megfosztva közben mindattól, amit ő képviselne: az erőtől a biztonságig. Ahogy nem az a baj, ha egy nő űrpilótának készül, hanem hogy már abba születik: neki bizonyítania kell, hogy egyenlő!

Ráadásként divat lett – immár mindkét nemben – szinglinek, társtalannak, magányosnak lenni… Amiből mozgalmat is csinálunk akár, de valójában én még nem sok olyannal találkoztam, akit mindez valóban boldogsággal töltene el. Lássuk be, Férfiről álmodozva még mindig azt várjuk, hogy legyen benne annyi őserő, hogy mi biztonságban érezve magunkat feltárhassuk előttük leggyengédebb érzéseinket!

Nem is lehet feladatunk, sem a szerepcsere, sem a magány! Hiszen még anatómiailag is úgy vagyunk kitalálva, hogy egy férfi és egy nő összepasszoljon, és ez legyen a születendő élet alapja! A szaporodásé, a fajfenntartó ösztöné, amely a világmindenség összes élőlényében jelen van, még a növények is erre törekszenek! Mi, emberek, az „evolúció csúcsán” ezt eldobjuk. Szembemegyünk a természettel, elnyomjuk ösztöneinket, és siránkozunk, hogy embertelen a világ!

Talán emberként: férfinak férfiként, nőnek nőként kéne benne élni… hogy megteremtsük magunkban újra az egyensúlyt – s akkor majd a világban is megteremtődik a Rend! Nem férfinak a nővel kell egyenlővé válni, hanem az általuk alkotott embernek: az ember, akit apa nemzett és anya szült, az legyen mind egyenlő - ne a férfi és a nő!

Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

Hajdanán talán Isaura története volt az első brazil szappanopera, amit láttam… Ma ugyan ezt divat letagadni, de kedd esténként nem nagyon volt más alternatíva – néztük, amit adtak! Így a Gyökerek néhány epizódjához is volt szerencsém, bár bevallom, egyik ifjú történetéből sem emlékszem sokra. Csupán annyi maradt meg bennem, hogy Kunta Kintét addig verte a gazdája, míg el nem vette utolsó vagyonát: a nevét – így lett a szerencsétlen ifjúból az ostor hatására Toby. Az érdekes tekintetű szépség pedig vad vágyat ébresztett gazdájában – de ahogy egy filmen az már lenni szokott: nem hagyta magát, ezért ő is megismerte párszor az intéző ostorát.

Ami azonban magával ragadt mindkét történetben, az a modern rabszolgatartó társadalom ábrázolása, a rabszolgák élete, kultúrája… A túlélési ösztön vezérelte összetartozás vagy épp ugyanezért elkövetett kisebb árulások közegében bimbódzó közösségi megmozdulások eredményeként kialakult blues, fado, a cajondob, esetleg a capoeira , vagy akár a woodoo és még néhány hasonló fogalom új értelmezést nyertek számomra.

Amilyen szörnyű volt látni, hogy emberi mivoltuktól megfosztva, megalázások és embertelen munkatempók mellett kellett leéljék életüket, annyira csodálatos volt, hogy ennek ellenére éltek, családi közösségek alakultak ki, közösséget és kultúrát teremtettek – és tökéletesen igazolták, hogy az élet élni akar, és azt az elvemet, hogy ha van pokol, és annak van tüzes bugyra, az emberi test és lélek ahhoz is képes alkalmazkodni!

Hogy miért írom le mindezt most, harminc évvel később??? Mert az uraságok gondoskodtak a rabszolgák tárolásáról, és etetéséről. Még valamennyire az egészségüket is felügyelték, hiszen ha számukra emberek (vagy akár állatok) nem is, de vagyontárgyak voltak, értéket képviseltek. Mostanában azonban azt tapasztalom, hogy lassan a napi 12–16 óra munka mellett is csak arra képes a legtöbb ember, hogy ne maradjon fedél nélkül – bár lépten-nyomon utcán élő embereket látok, tehát egyre kevesebbnek sikerül. A jólét pedig abból áll, hogy lehetőleg minden nap egyenek annyit, amennyivel nem éheznek. A főnök – már ha van munka – bármit megtehet velük, hiszen visszaszólni senki nem mer: ha nincs munka, nem jut ennyi sem! Szabadságról nem is álmodik a többség, utazást csak a TV-ben lát, ha van. Könyvre, kultúrára se pénze, se ideje – de már úgy tűnik, igénye se maradt sokaknak. Miközben modern intézők ostorozzák őket, bárcsak képletesen, de olykor kívánva (különösen, mikor gyerekeik szenvedik meg a nincstelenséget), hogy inkább a valódit használnák – miközben nézik, amint az uraság az általuk termelt javakból dorbézol, néha egy–egy koncot dobva kedvenc intézőjének. A párválasztás, a szaporodás ösztönből fakad, hát családot alapítanak és sajátos kultúrát termelnek. Igaz, ez már nem a blues, vagy a – szintén rabszolgáknak köszönhető – szamba, hanem a különböző faktorú tehetségkutatók modern kultúrája… esetleg a közösségi portáloké, ha internethez jutnak még – de erre futja erejükből. És bár kevés van majd' mindenkinél, a többség talán ma is adakozna a szépséges rabszolgalány szabadítására! Mert a lelket torzíthatják, de nem vehetik el…

Valaki esetleg engem is felszabadíthatna, mert lassan már nekem is csak a nevem marad – és úgy tűnik, olyan idők jönnek, amikor akár ezt is elvehetik tőlem. Mert az uraságék már mindent szabályoznak – a koncért hálás intézők pedig csaholva lesik, mivel tudnának előrukkolni az újabb falatért. Hiszen bár intézőségig vitték – de azért: ők is csak rabszolgák!

Kedves Gyulai Bence!

Bevallom, előbb ledöbbentem, majd - és úgy tűnik nem vagyok ezzel egyedül - felháborodtam soraidon, melyet a Velvet oldalán "5 ok, amiért az élő zene mindig szar" címmel tettél közzé.

De olvasva az emberek reakcióit, most már hálával tartozom neked!

Hálával, mert megerősítést kaptam: igen, van remény, kell az élőzene, kell a nagy elődök tisztelete, jó az az út, amelyen járok, és amelyen az általam képviselt zenekart viszem!

Hiszen bármennyire is elkeserít, amit úton-útfélen tapasztalok, hogy TV-ben felbukkanó celebek egy száll CD-vel a hátuk mögött súlyos százezrekért lépnek fel, hogy a zenész - ha zenélni akar - akkor maga fizet akár, hogy játszhasson, mert ki van téve a közönség agymosásának, a szervezők szeszélyeinek, a nagyok nyugdíjtalanságának... - és még hosszan sorolhatnám a zenészek életét megkeserítő dolgokat - most örömtáncot járok! Mert soha ennyi ember - legyen az szakmabeli avagy "csak" közönség - nem jelentette ki ennyire egyértelműen, hogy kell a koncert, kell az élő zene! Ebben az országban már maga az egyetértés is szép érdem, így bár nem tudhatom, mi volt soraiddal a célod: nálam kettős sikert arattál! Reményt adtál az élő zene létjogosultságára és az országunkban történő egyetértésre egyaránt - de ráadásként még vidám perceket is okoztál, hiszen Horvát Attila (gyengébbek kedvéért: az egyik legnagyobb hazai dalszöveg író) annyira frappánsan válaszolt neked, hogy nem csak boldog lettem, hanem vidám is!

Mi mást mondhatnék neked: köszönöm!

Viszonzásul szeretettel várlak a Bermuda RockbanD bármelyik koncertjén! Majd viszek neked fájdalomcsillapítót, hogy ha tényleg " fájdalmasan unalmas" lenne a "hangszeren játszó személyt vagy személyeket nézni", akkor csillapíthassuk a rossz érzést benned!

Azt azért nem vitatom, valóban van olyan koncert, ami nem érdemli meg a ráfordított időt sem, nem hogy bármennyi jegyár kifizetését - de az ilyen írásokkal azokat az embereket is elijeszted, akiknek egy ledolgozott hét után az egyetlen kikapcsolódásuk, hogy egy élőkoncert hangulata varázsolja őket oda, ahova másképp nem juthatnak el! És ha számukra ez fájdalmasan unalmas, akkor - pénzükkel szavazva - legközelebb nem oda, vagy nem arra a zenekarra voksolnak!

Véleményed tiszteletbe tartva én csak annyit mondhatok: így nem csak a becsületesen dolgozó zenészeket járatod le, de az újságírókról alkotott "nem kívánatos hiénák" képét is továbberősíted! De hajrá... és szerezz nekem még sok vidám percet!

Üdvözlettel:

Kiss Ágnes
zenekari manager és újságíró

Blokáddal fenyegetőztek a taxisok. Hogy ez sok emberhez nem jutott el, az nem feltétlenül az ő hibájuk, hiszen a független és szabad magyar média elég szelektíven teszi elérhetővé mostanában a híreket, eseményeket. Még tizenéves gyermekemnek is feltűnt, amikor szóltam neki, hogy figyeljen, hogy ezt máskor – például a BKV sztrájkok „szezonjában” – még ő is meghallotta, most meg semmi… Ez van, alkalmazkodunk – függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vagy sem: nem is tehetünk mást.

Hogy csúcsidőben, amikor ráadásul a legtöbb gyerek épp haza- vagy edzésre siet, és nem igazán tud mit kezdeni a számára ismeretlen helyzettel – hát Istenem, nem lehet mindenhez igazodni.

De hogy az egyébként működő lámpák mellett – mondjuk: minden harmadik váltásnál legalább – miért nem lehetett elengedni a keresztforgalmat az Andrássy úton? Nos, igen: feltehetően azért, hogy minél nagyobb legyen a káosz! Ráadásul ezekben a keresztutcákban zömivel trolibuszok járnak, amelyek így a szűk utcákban rekedve gondoskodtak róla, hogy egyetlen irányba se lehessen közlekedni… Pillanatok alatt bénult meg a város!

Jól kifőzték – gondoltam magamban, hiszen így az emberek nagyobbik része a saját akadályoztatása, esetleg a gyerek késése miatti aggodalom miatt eleve feszülten, ellenségesen fogadta az autók hosszú sorát. Amely egyébként kicsit hosszabb volt, mint az a hírekből kiderült, de ez most mellékes. Érthető reakció ez a kormány részéről, hiszen nem akarták megkockáztatni, hogy az emberek szimpátiáját kiváltva esetleg ismét kialakuljon egy 1990-eshez hasonló taxisblokád, mivel a pattanásig feszült idegrendszerrel utcára kivonuló elkeseredett tömeg – a bölcsek könyve szerint – komoly bosszúságot tud okozni a fennálló hatalomnak.

Azért kíváncsian vártam, milyen lesz majd a tálalás – és nem is csalódtam: rövid, tömör beszámoló, a végén futólag megemlítve, hogy a taxisoknak volt valami külön okuk is erre a lépésre. Helyesebben gurulásra – de ez most mellékes. Az üzemanyagköltség színvonala is elhanyagolható szempont volt. Az azonban kellő hangsúlyt kapott minden híradásban, hogy mekkora káoszt, dugót, felháborodást és miegymást váltottak ki ezek a taxisok. Ízesítve azzal a hangsúllyal, amelynek köszönhetően véletlenül se az a személyszállító kisiparos jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyik egyéb ötlet híján így próbál tisztes munkát teremteni magának – hanem a reptéri hiénák, a hajdani valutázók, az éjszaka lovagjai. Micsoda alakok… Mellesleg: valóban elég vegyes a felhozatal, csakhogy alkotmányos jogaink – még – nem annak függvényében léteznek, hogy ki mennyire érdemli meg. Az jár!

Kifőzték, tálalták – és lássuk be: mi, az icike-picikék mind megettük! Csendes morgással vettük tudomásul ezt is, mint mostanában mindent, hiszen tudjuk, az ujjak csak gyerekjátékok, egy kézről fakadnak. És ki merné bántani a kezet: hát elfogadtuk, hogy „ezek is” csak a bajt csinálják nekünk, mintha nem lenne elég… Pedig van elég. Nagyon is! Már csak ki kellene mondani: ELÉG!

Jókor lenni jó helyen – talán ez lehet a titka… És persze a jó kapcsolatok! Ha mindez megvan, garantált a siker és a nyugodt aggkor. Legalábbis Schmitt Pál részére biztosan.

Még javában bombáztak, amikor 1942-ben megszületett. Családja Németországból érkezett Budafokra egy évszázaddal korábban, és viszonylag keveset beszél róluk. Apja orvos volt, anyjának maga is doktori címet ígért – mint azt mostanában megtudhattuk. A „Mackós suliba”, azaz a Németvölgyi Általános Iskolába járt, ahol már tudhattak valamit, mert „büszkeségeik” között már doktori cím nélkül említik…

13 évesen kezdett előbb három-, majd öttusázni, de az úszás és a lovaglás nem passzolt hozzá – így maradt a vívásnál. Kétszeres olimpiai bajnok (1968, 1972), igaz, mindig csapatban, tartalékként. Nem akarom kisebbíteni címét, mert egy olyan csapatban, amely neki megadatott, ott tartaléknak lenni is dicsőség!

1965-66 nagyon meghatározó volt az életében. Ekkor lett először válogatott sportoló és ekkor szerezte meg diplomáját is, a Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetemen – ahonnan friss diplomásként egyenes út vezetett számára az Astoria Szálló üzletvezető helyettesi székébe. Annak ellenére, hogy korábban disszidálni akart, mert – állítólag származása miatt – nem vették fel az orvosi egyetemre. A Duna parti és a belvárosi szállodák akkoriban több szempontból is kiemeltek voltak: részint az idetévedő külföldiek megfigyelésében, és – talán pont nekik köszönhetően – a (természetesen nem létező) hivatásos prostitúció melegágyaként is funkcionáltak egy olyan korban, amelyben a párt engedélye nélkül talán a Nap sem kelt volna fel… Így azt gondolom, ha Schmitt Pál valóban személyes okokból nem nyert felvételt az orvosira, akkor igen tisztes jutalommal vigasztalták. Érdemtelenül azonban ilyen pozícióba senki nem került!

Bár egy olimpikon életét a felkészülés határozza meg, és ő három olimpián is részt vehetett, ez mellett maradt ideje családalapításra és karrierépítésre is. Az Astoriában egészen az igazgatóhelyettesi székig jutott, és harmadik gyermeküket várták feleségével, a szintén olimpikon Makray Katával. A montreali felkészülés azonban nem volt túl sikeres, élete harmadik olimpiája nem hozott érmet. Rá félévre fel is adta sportkarrierjét. De annál nagyobb sikert aratott a család a televízióban – a TV-tornában hétről hétre a szemünk láttára cseperedtek a gyermekek. Tényleg édesek voltak!

Ha egy szekér beindul, akkor nagyon fut: 1980-ban az Astoriából átkerült a Fórum Hotelhez, amelynek akkoriban csodájára jártunk. Modern volt, és gyönyörű és elérhetetlen… Az efféle zsírosabb pozíciókat azonban csak párthű emberek láthatták el, és kihalással lehetett örökölni őket az arra érdemeseknek. Nos, neki ezen a téren sem volt gondja… Ahogy egy interjúban elmondta: Németh Imre halálával örökölte a Népstadion és Intézményeinek igazgatói székét (aminek kis szépséghibája, hogy mindez szintén 1980-ban volt és Németh Imre 1989-ben halt meg), Csanádi Árpád elhunytával pedig egy MOB főtitkári címhez jutott, no meg egy NOB és egy OTSH kinevezéshez.

Így köszönt rá az 1984-es év, amikor a szovjetek ragaszkodtak egy ügynökük jelenlétéhez az olimpiai delegációban, amitől az amerikaiak inkább eltekintettek volna. És bár utóbbiak ezen kívül mindent megtettek, és költségvetésük harmadát a biztonságra költötték – a szovjetek a biztonság hiányára hivatkozva nem indultak a Los Angeles-i Olimpián. Ez drámai fordulat volt a mi sportolóinkra nézve, mert hiába voltunk a legvidámabb barakk, és hiába készült már mindenki az utazásra: utolsó tagállamként Magyarország is szolidáris lett a Szovjetunióhoz, itthon maradtunk. Ehhez persze kellett egy szavazás, csakhogy Schmitt Pált a NOB széke az Olimpia mindenekfelett való megtartására és tisztaságára kötelezte, míg a szovjetek ajánlását követő pártutasítás a MOB részéről ennek ellentmondó döntést várt. Vagyis valamelyik széke veszélyben lett volna, ha nem hozza meg azt a zseniális fordulatot, hogy pont aznap, mikor a szavazás történt, épp Szófiában tárgyalt a bolgár sportvezetőkkel. Talán épp a doktorijához gyűjtött anyagot…

Diplomáciai érzéke később is nagy sikert aratott: a rendszerváltást követően több országban is teljesített nagykövetként szolgálatot. Az 1992-es év azonban megint egy különleges esztendő volt életében. Kitüntették a  Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével! És gőzerővel szervezte az olimpiát Barcelonában. Ennek kapcsán még némi sajtóafférral is meg kellett küzdenie: többen támadták, amiért díszvendégként utaztatta ki azt a Buda Istvánt, aki az 1984-es olimpiai távolmaradást olvasta be a rádióban. És aki – a rossznyelvek szerint – már annyiszor biztosított hátszelet Schmitt Pálnak…

Egy ilyen izgalmas évben kellett ráadásul megvédje doktori címét is az akkori TF-en, amelynek „Summa Cum Laude” tett eleget, és amely köztársasági elnöki kinevezésének végét is okozta. Hát csoda, ha csak úgy összevágta?

A törvénnyel már korábban is került összeütközésbe: 22 évesen friss jogosítványosként okozott közúti balesetet – de a kellő mennyiségű enyhítő körülménynek köszönhetően megúszta 4 hónapnyi börtönnel, 3 évre felfüggesztve. A másik „cikis” korszaka 1980-81 környéke, amely még saját életrajzaiban is ellentmondásos. De az biztos, hogy sporttársát és munkatársát igen keményen vették elő akkoriban „vesztegetés és deviza-bűncselekmény elkövetése” miatt, míg róla eltűnt minden anyag. Ki sem hallgatták, talán nem is létezett. Talán.

A sportdiplomácia mellett a nagyköveti feladatok úgy tűnik, nem voltak elegendőek számára. A NOB akkori elnökének, Samaranch-nak székére azonban hiába pályázott: a lehetséges 120-ból első körben 11, majd csupán 6 szavazatot kapott. Ez valószínűleg rosszul esett neki. Itthon is újabb kihívásokat keresett és felajánlotta szolgálatait az MSZP-nek, az 1994-es budapesti főpolgármesteri címért, de ez sem jött össze. 2002-ben ezért – hivatalosan – független jobboldaliként próbálta újra, aminek köszönhetően Kovács László visszahívta nagyköveti posztjáról. Demszky azonban túl nagy falat volt neki.

Látszólagos függetlenségét is feladva belépett hát a FIDESZ-be, ahol előéletétől függetlenül pillanatok alatt az alelnöki székben találta magát. Innen lett 2004-ben Európa parlamenti képviselő, majd 2010-ben az Országgyűlés elnöke, végül 2010 júniusától a Köztársaság elnöke.

Ő volt a megfelelő ember a megfelelő feladatra. Az első elnök volt, aki semmit nem kérdőjelezett meg, amit a Kormány elé tett, azt alá is írta. Hiába voltak ezek a törvények hazai- és nemzetközi porondon, vagy a közvélemény szerint is erősen megkérdőjelezhetőek – benne nem volt kétely. Az is vitathatóvá tette kinevezését, hogy zászlajára tűzve a magyar nyelv védelmét, sorra követte el a nyelvi – hmm – bakikat! Vagy, ahogy az erkölcsről prédikálva reagált a doktori munkájának elbírálása során. Rajta kívül mindenki hibás volt, pedig azt nehéz nem észrevenni, ha be kell adnom egy önálló munkát, és annak minden részét valahonnan összeszedem…

Az egyenességét azonban korábban is nehezen fedeztük fel szavain kívül. Jó példa erre egy korábbi kijelentése, mely szerint, ha egy olimpián doppingügy lesz, azonnal lemond. Aztán jött a sötét emlékekkel teli Athén, ahol nem egy, hanem 5 ügy lett egyből, ő mégis maradt. Engem azonban sokkal jobban zavart, hogy míg ő most elvárná az ártatlanság vélelmét (vagy ahogy ő nyilatkozta: védelmét), addig sportolóink semmiféle támogatást nem érezhettek a részéről sem. Természetesen nem azt vártam tőle, hogy védje a doppingoló, ezáltal országát is lejárató sportolókat, de elvártam volna tőle, hogy sportdiplomataként ott legyen mellettük, amíg meg nem győződik azok valódi bűnösségéről.

Talán ezt sérelmezte két évvel később Gyárfás Tamás is, aki mindent elkövetett, hogy elmozdítsa helyéről Schmitt Pált. Olyannyira, hogy kihátrált mögüle a FIDESZ is. Ő azonban a helyén maradt. Szeretném hinni, hogy ez a magyar sportéletnek jó döntés volt – de ismerve annak helyzetét: van bennem kétely.

Egy feleség, két aranyérem, három gyerek, négy unoka, öt karika – nyilatkozta a 2010-es választások után. Gondolom a HATalom lenne a következő, de úgy tűnik, ettől most megfosztották: ami Gyárfásnak nem ment, azt a HVG megcsinálta. Schmitt Pál megbukott. És nem csak mint köztársasági elnök, hanem elsősorban mint ember. Persze lehet, hogy csak nem volt már rá szükség…

Ünnepelni kéne… Szent Flórián halálának évfordulója hagyományosan a tűzoltók napja, minden év májusának negyedik napján országszerte rendezvényekkel, bemutatókkal emlékeznek meg a tűzoltók védőszentjéről – és magukról a tűzoltókról.

A Városliget és a nagyobb városok sportpályái megtelnek a piros autókat körbeugráló gyerekekkel és szüleikkel, és nagyon örülünk, hogy mi látogathatunk hozzájuk, és nem fordítva.

Különleges hivatás az övéké! Nem csak egyszerűen életüket kockáztatják a mi életünkért, hanem ők azok, akik nem hibázhatnak! Persze, a közszolgák közül senki sem tévedhet, az orvosok sem, a bírók sem, mégis – mert ugye: tévedni emberi dolog és ők is csak emberek – az esetek nagy részében az ő hibájuk orvosolható. Na jó, ez pont az orvosok esetében a legnehezebb, hiszen ott is egy pillanat alatt lehet visszafordíthatatlan a baj, de azért ugye mindenki tud pár történetet orvosok műhibáiról…

A tűzoltó azonban nem hibázhat! A tűz nem vár konzíliumra, nem kezdeményez törvénymódosítást, és nem is fellebbez: csak pusztít. Mindent, ami az útjába kerül, legyen az élő vagy élettelen. Nincs protekció, nem törődik azzal, hogy kinek az apja vagy gyereke, hogy lesz-e folytatás, hogy mi marad utána – csak tombol, amíg valaki nem jön, hogy megküzdjön vele, és még akkor is az utolsó leheletéig harcol. A tűz már csak ilyen.

A tűzoltó pedig megy, és felveszi a harcot! Valószínűleg ezért van az, hogy ők azok, akikre mindig kicsit jobban felnézünk, kicsit jobban tisztelünk, kicsit lelkesebben ünnepelünk. Mi, a lakosság. Mert az állam – legalábbis: a miénk – nem mondhatnám, hogy rendes gazda módjára, vagy akár csak méltó tisztelettel kezelné lánglovagjainkat. Sőt, egyre nehezebb körülmények közé taszítva várja tőlük, hogy teljesítsék küldetésüket. Pénztelenség, jogi káosz, szervezeti zűrzavar – igazi katasztrófahelyzet! Talán ezért is keresztelték át őket katasztrófavédelemnek. És „nomen est omen”: ez az ország a katasztrófát védi az emberek helyett!

Holnap húsvét hétfő, a locsolkodás ideje... évente egy nap. Vannak, akik minden nap locsolnak, csakhogy nem piros tojásért, hanem az életünkért, és nem hölgyek fejét, hanem piros lángnyelveket. Értük, az ő becsületükért - és a mi biztonságunkért készült ez az írás, amelynek most folytatását olvashatjátok. Sajnos az ismert sajtók az előzőhöz hasonlóan ezt sem vállalták fel...

A tűz

Egy szikrából képes megszületni, egy várost képes elpusztítani. Ha megszelídíted, szolgálja életed: megvéd a hidegtől, elkészíti étkedet. De ha elszabadul, nem ismer kegyelmet: egyetlen pillanat alatt tehet porrá életeket! Lehet kiváltó oka, hőmérséklete, kiterjedése. Lehet megfékezni, szabályozni, megelőzni. Egy valamit nem lehet: pártpolitikát csinálni belőle! Mert mindig a tűz az úr!

Nyílt levelek kereszttüzében

Ez az írás egy hónapja készült... azóta próbáltam eljuttatni egy szélesebb látogatottságú médiához, de sikertelenül. Valamiért ez a rendszer nem kedveli, ha megkérdőjelezik - én viszont nem kedvelem, ha elhitetik velem, hogy biztonságban vagyok, és közben mégsem! A benne hagyott linkek jelzik talán, hogy nem felesleges riadalomkeltésről van szó...

Baj van! Mondhatnám: katasztrófa! Hívnám is hamar a 105-öt, de valami azt súgja: ezt most ők tudnák a legkevésbé elhárítani!Persze, mindez borítékolható volt! Leidinger István parancsnok már február végén szóvá is tette, március 5.-én pedig nyílt levélben is jelezte, hogy az új szabályozás – mely szerint január 1. óta nem helyi, hanem állami feladat lett a tűz oltása – az eddigi tapasztalatok alapján nem működik megfelelően, és megpróbálta felhívni mindenki figyelmet arra, hogy ebből baj lesz…

És lett! Alig egy nappal ezután, március 6.-án egy 87 éves néni meghalt a tűzben, férje és fia – valamint az oltás során egy tűzoltó – pedig megsérült. A segítség késve érkezett, mert az új rendszer épp csődöt mondott. A segélyhívás előbb a megyéhez futott be és időbe tellett, mire a pomáziak is értesültek a tűzről. Ráadásul addigra már az utca neve is megváltozott: a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett. Érkezés után már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen a helyi tűzoltók értik a dolgukat: a nénit ugyan sajnos már nem, de sebesült családját, valamint a házban található három PB gázpalackot ki tudtak menteni, megakadályozva ezzel a még nagyobb bajt! Igaz, talán ha nem ennyire kapkodva kell végezniük a munkájukat, akkor kollegájuk esetleg nem sérül megközben…

Valójában, ha egészen pontos akarok lenni: tűzoltó nem is volt a helyszínen – hiszen az új rendszer egyszerűen felszámolta a több mint 140 éves múlttal rendelkező intézményt, mostantól a Katasztrófavédelem állományához kerültek át. Szó se róla, tényleg őket rángattuk eddig is, ha bármi baj volt: akár tűz, akár víz jött, akár macska volt a fán, vagy épp közúti szerencsétlenség sújtott minket. De azért az a tény, hogy a Tűzoltómúzeum, vagy a külföldön is ismert és elismert, nagy hagyományokkal rendelkező Tűzoltózenekar is egy tollvonással megszűnt létezni, és mostantól Katasztrófavédelem Központi Múzeuma, illetve Katasztrófavédelem Központi Zenekara néven tevékenykednek tovább – az nem csak számomra kész katasztrófa!

Tehát tűzoltók nincsenek többé – a legénység tagjai a hagyományaikon kívül az egyébként nevetséges díjazásuk mellett most már nem csak a cafeteriájuk jelentős részének mondhattak búcsút, hanem azt a picike kis tiszteletet, elismerést is elveszítették, amit az emberek tekintete adott, mikor elárulták foglalkozásukat!

Az új elnevezés a többségének ugyanis egyelőre eléggé semmitmondó…Igaz, a katasztrófavédelem népszerűsítéséért mindent megtesz a „marketinges osztály”: túlliheget időjárási viszonyokkal, űrkatasztrófákkal ijesztgetve próbálják tudatosítani bennünk létezésüket. Mintha ezzel is kompenzálni kívánnák, hogy dolgozóik hol a lépcsőház muskátlijai miatt szabnak ki zsíros bírságot ránk, hol katasztrófavédelmi hozzájárulást követelnek tőlünk.Az egyetlen, ami változatlan maradt, hogy a fiúk továbbra is naponta kockára tehetik értünk az életüket, bármi történjék is! Ha például jégtáblák veszélyeztetik Paks atomerőművét, és egyben az ország lakosságának biztonságát, akkor is! Ha szólnak nekik, hogy baj van, mennek! Még ha épp a szabadnapjukon, családi-baráti program alatt hívják is őket fel, hogy indulni kell! Nekik ez a dolguk, erre tettek esküt, ezért tiszteljük őket!

Csakhogy az új rendszer kicsit nehezen áttekinthető. Például azért, mert telefonon odavezénylik őket az ország egy másik részébe, és ők mindent hátrahagyva mennek is – vagyis teljesítik esküjüket és nem mellékesen a parancsot – de ez nem jelenti azt, hogy nem kapnak érte majd fenyítést, (ami ugye nem csak erkölcsi, hanem az egyébként is pofátlanul alacsony bérükből további anyagi büntetéssel jár!). No, nem azért, mintha nem megfelelően, legjobb tudásuk alapján végezték volna a munkájukat, hanem csupán azért, mert a parancs nem lett írásban megerősítve! Persze, nem lett volna ez akkora vétség, hogy így büntessék meg őket – csakhogy valamelyikük elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett: hogyan fogják elszámolni az egy egész hetes kiküldetés túlóráját? Nem kellett volna… Az már csak hab a tortán, hogy azt csiripelik a verebek: akciójuk során az 1962-ben épült jégtörő hajó meghibásodott, és mert a parancs csak telefonos volt és nem írásos – ezért felmerült, hogy még a javítási költségeket is a legénységgel fizettetnék meg! Reméljük, ez csak kósza pletyka marad…

Én viszont aggódom… Lakásomban temérdek könyv, papír, gyúlékony anyag található, és gyerekből is akad néhány. Vajon, ha egy kipattanó szikra lángra lobbantja otthonomat, mennyi időt vesz majd igénybe, hogy a következményektől tartó mentőalakulat bevárja az írásos parancsot? Vajon az utcaátnevezések korszakában hogy találnak majd ránk? És ugye nem az a korkedvezményes nyugdíjtól elesett, 50 év feletti tűzoltó kell majd kimentse a gyerekemet, akinek megfáradt szervezete épp visszavág a túlhajszoltság miatt?És vajon hány embernek kell még bent égnie a házában ahhoz, hogy Benkovics Zoltán dandárparancsnok is – aki egy nyíltleveles válaszban próbálta a kedélyek tüzét oltani – úgy érezze: felül kéne vizsgálni a rendszert? És vajon mi kell ahhoz, hogy a politikai érdek ne uralkodhasson az emberek biztonsága felett?Azt már kérdezni sem merem, hogy vajon mekkora költséget jelentett az összevonás azoknak az egységeknek, amelyeknek problémát okoz még az is, hogy benzin legyen az oltáshoz vonuló kocsikba?Válaszokat valószínűleg úgysem kapok soha, így inkább visszavonulok, és aggódva dudorászom gyerekkorom kedves, ám mára kissé újraértelmezett dalát: „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Belegondolni sem merek, mi lesz még itt áradáskor?! Mert most úgy tűnik, katasztrófavédelem helyett csak katasztrofális védelem van!

FOLYTATÁS: Locsolóvers helyett

Plágium. Ezt állapította meg a bizottság (ex dr.) Schmitt Pál doktori címét eredményező dolgozatára. Mondom ex – hiszen egy másik bizottság úgy gondolta, ez azért még sincs így rendjén és visszavonta a doktori címet. Ennyi. Ennyi?

Talán már mindenki érezte a suliban – mondjuk egy matek dolgozat közben – hogy semmi nem jut eszébe, jó lenne lemásolni a padszomszéd feladatait. Aztán volt, aki élt vele, de volt, akit visszatartott valami – legyen az neveltetés vagy a tanárjának szúrós tekintete, esetleg a csalásért kapott elégtelen. Akik mégis bűnbe estek, azok között volt, akinek sikerült, és volt, akire lesújtott a következmény. Mert az mindig volt. Szerencsés esetben csak elvették a dolgozatát, és nem folytathatta, de általában elégtelennek is minősítették az illető tudását. Mert csalni bizony nem ildomos. Ráadásul – ahogy a nóta mondja – „Aki hazudik az csal, aki hazudik, az lop! Hazudni, csalni csúnya dolog!” No, igen…

Csakhogy úgy tűnik, ami a matek órán ártalmatlan, de mégis üldözendő csalás, az nagyban elkövetve már bocsánatos vétség. Sőt! Nem is az a vétkes, aki elkövette, hanem az, aki nem vette észre a csalást, és elfogadta a dolgozatot. Legalábbis ez derült ki a plágium-bizottság – mert nekünk ilyenünk is van ám – vizsgálati jegyzőkönyvéből. Még azt is megtudhattuk, hogy „akkoriban ez elfogadható volt”. Engem meg ráz a hideg: ez azt jelenti, hogy azok a tisztességesnek vélt orvosok, jogászok, tanárok, mérnökök, akik akkoriban végezték felsőfokú tanulmányaikat, és koruknál fogva most vannak igazán felelős beosztásban, azok nem is szaktudásuk, hanem másolási képességeik alapján nyerték el tudományos fokozataikat? Mert ezzel nem kevesebbet állítanak – miközben én ezt mindegyikük nevében szeretném visszautasítani!

„Olyan személyt jelöltem köztársasági elnöknek, akit a következő néhány év munkájának szempontjából a legalkalmasabbnak ítéltem” – nyilatkozta Orbán Viktor miniszterelnök, kicsit ironikusan: a bolgár tengerpart mellől, amikor 2010 nyarán támogatásáról biztosította (akkor még dr.) Schmitt Pált. Valóban ő lenne a legalkalmasabb? Szomorú ez országunkra nézve…

Nem a TF-es diplomamunkájának köszönhetően nyerte el ezt a címet, hanem egyéb kvalitásai miatt – nyilatkozta az üggyel kapcsolatosan. Talán ez volt az egyetlen összetett mondata ebben a témában. És egyetértek vele: attól hogy valaki nem doktor, még lehetne a legtiszteletreméltóbb, legalkalmasabb köztársasági elnöke az országnak. Csakhogy semmi nem változtat azon, hogy csalt, hazudott! Ő, az ország legelső embere! Milyen erkölcsi mérce kell ennek az elfogadásához?

Próbálom felfedezni, mik lehetnek azok az egyéb kvalitások, amelyek a történtek ellenére is pozíciójában tartják. Hitvallásában a magyar nyelv fontosságát és az ifjúság védelmét jelölte meg legfontosabb célkitűzéseként. Nos, a határmenti kis falucska vendéglőjében büszkén őrzik nyelvi emlékeit, ahogy több beszédjében is igazi remekeket nyújtott át szeretett népének – talán azért, hogy így ne! Sajnos azonban ezt nem tette hozzá… így igen kellemetlen poénoknak tette ki magát és intézményét. Az ifjúság védelmét egy ilyen csalással a háta mögött – ezt inkább nem is részletezném. Utoljára ilyen követendő jó példát az az ifjúsági miniszter állított gyermekeink elé, aki a titkárnőjét helyezte a ceruzatartója mellé…

Azt is mondta az elnök úr, hogy ő bizony, ha kell, szembeszáll bárkivel, akár presztízsét is veszti, de a demokráciából és az alkotmányosságból nem enged. Ehhez képest sorra születnek azok a hazai- és nemzetközi berkekben egyaránt nagy felháborodást kiváltó törvények, amelyeket eddig csak egyetlen ember nem kérdőjelezett meg sohasem: ő. Szemrebbenés nélkül sorra írta alá mindet, néha még arról sem meggyőzve minket, hogy egyáltalán elolvasta…

Üresen kongott az Aréna az Összefogás koncertjén

Csökkentsük bulival az államadóságot! Ez lehetett a célja annak a nagyszabású jótékonysági koncertnek, amelyet vasárnap rendeztek meg a Papp László Budapest Sportarénában. A fellépők között Tóth Verát, Caramelt, vagy L.L.Juniort épp úgy megtaláljuk, mint Török Ádámot, Szakcsi Lakatos Bélát vagy Mészáros Árpád Zsoltot. Amit ellenben hiába is kerestünk ezen az estén – az sajnos a közönség volt!

Összefogás, jótékonyság, buli! – ígérték a szervezők, de sajnos mindezekből semmit nem sikerült megvalósítaniuk. A teljes nyereséget, azaz a 2012 Ft-os jegyek bevételét a művészek tiszteletdíjával együtt – némi technikai és jogdíjköltség levonása után - az Összefogás az Államadósság Ellen Alap számlájára készültek átutalni, hogy ezzel is csökkentsék hazánk hatalmas deficitjét.

Jól csengő terv, bár nekem vannak azért fenntartásaim. Az államadóság 21 426 milliárd forint körül jár, a bevétel a legoptimálisabb esetben is 25 millió forint lehetett volna. Ebből még cirka 5 milliót elvisz a technika, vagyis teltházas koncert esetén 20 millió forinttal lehetett volna jobb az államkassza pillanatnyi helyzete. Ezek már olyan hatalmas számok, amelyeket átlagember átlagagya többnyire felfogni sem képes, de próbáljunk meg elképzelni egy egész iskolának szánt mákostészta-mennyiséget, amelyre csupán egyetlen szem mákot darálunk meg… Lássuk be: nem lesz számottevő!

Arra azért mindenképp jó lett volna a rendezvény, hogy az összefogás szükségét tudatosítsa az emberekben. Mert ez az, ami nagyon nem megy nekünk! Ez talán még a pénzügyi haszonnál is fontosabb. Azt hiszem, István király és Koppány harca óta tart országunkban a megosztottság, vagyis nem túl jók az esélyeink a változásra. Széthúzás. Ennek köszönhetően kaptunk már bő 150 évnyi török uralmat, némi osztrák monarchiát, vesztettük miatta egy fél országot és még hosszan sorolhatnám, de ez nem történelemóra, és már ennyi is elég kellene legyen ahhoz, hogy belássuk: amíg mi egymás torkának esünk, addig mindig lesz egy farkas, aki felfalja a vacsoránkat és mi pedig éhendöglünk!

Kell a jótékonyság, mint egy falat kenyér! Kell az országnak, mert már nincs hova húzni a nadrágszíjat. És kell a fellépőknek, mert ők is itt élnek, és ha ezért nem is lesz most zsíros gázsi, de azért nehéz időkben kincset ér minden reklám. Jótékonysági koncerten fellépni ráadásul nem csak jó „píár”, hanem egyúttal kipipálhatják a „jót cselekedtem” rubrikát is! Nem utolsó sorban azért a hazai művészek pályáján a hazai csúcs: tisztes tömeg előtt fellépni az Arénában!

Kongó nézőtér előtt játszani… ez azonban több mint megalázó! Az ajánlat bizonyára csábító volt a művészek részére, akár jótékonykodni akartak, akár csak egy kis hírverést maguk körül. De bármi is volt a motivációjuk: a valóság csúnyán keresztülhúzta számításukat! Kezdődött mindjárt azzal, hogy a megbízáskor szó sem volt politikai eszmefuttatásokról a számok szünetében. Ez néhányukat felháborított – lássuk be: jogosan! –, mert voltak, akik tényleg hittek abban, hogy egy jó célért lépnek színpadra. És igen, akadt olyan is, aki ettől a közreműködésétől azt is remélte, hogy lehetősége lesz kicsit „helyezkedni”, közelebb kerülni a tűzhöz… De csak az üres lelátók és egy körtáncra elegendő közönség maradt!

Kétszáz néző – négyszázezer forint bevétel! Ennyit sikerült megvalósítani a gigabulinak szánt rendezvénytervből. Azt gondolom, hogy az Arénában egy közepesnek mondható amatőr zenekar is több embert vonultatna fel! „Nem volt elegendő felhajtás, nem állt mellénk a média” – panaszkodik utólag a szervező. Lehet, hogy van benne némi igazság, de akárhogy is nézem: a média jelenleg kellően jó kezekben van ahhoz, hogy csupán ez is szervezés kérdése lett volna… Így azonban hiába a csúcs-szuper technika, a hírverés – marad az, hogy ennyi ember előtt játszani ezen a helyen: több mint kínos! És hogy a várt 20 milliós adósságcsökkentés helyett közel 5 millióval sikerült megnövelni azt! Ez mellett már igazán eltörpül, hogy a rendezvény kapcsán adott interjúkból kiderül: a fellépők többsége még a legalapvetőbb tényekkel sem volt tisztába. Ez azonban bocsánatos bűn, hiszen – a közönséggel ellentétben – ők legalább eljöttek!

A kormányzat azonban nem bocsát meg! Bár – farkába harapó kígyóként, hiszen ez az intézkedés kifejezetten csökkenti a költségvetés bevételét – az Összefogás Alapba befizetett összeget adókedvezménnyel honorálja a Kormány, és ezzel nyíltan felvállalja a kezdeményezést – a koncert csúfos bukása után igyekszik a közönséghez hasonlóan távol maradni az eseménytől! Talán ha majd a köztévén történő vetítéskor csengenek az SMS-es felajánlások és „csengetnek” az adakozók, akkor a kormányzati szervek is megenyhülnek majd! Ha csak az emberek nem a Való Világ győzteseire tartogatják mobiltelefonjukat… De legalább érte talán még képesek az összefogásra!

Egész úton hazafelé azon gondolkodám… - na jó, hagyjuk szegény Petőfit, így is forog a sírjában! A sajtó szabadsága az agonizálás stádiumába jutott: még itt-ott lélegzik egyet, de alapvetően már halott! Ha országunk jövőképét kell lefestenem, azt leginkább egy idézettel tudnám: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó! Mindennel meg vagyok elégedve!” Ezt ugyan Ferenc József királyunk mondotta az első világháború előtt, de a többség mégis Kádárnak tulajdonítja e szavakat… A jövőről a jövőben azonban úgy tűnik: úgy sem mondhatok majd mást!

Retro a divat – hát mi divatos ország lettünk. Az ötvenes évek divathullámát azonban nem csak a ruhákban jelenítjük meg, hanem igyekszünk minél több dolgot korhűen bemutatni. ÁVH helyett ugyan NA’V(H) van, ahol nem a körmünket szedik le, bár vagyonvizsgálat közben néha talán észre sem vennénk a különbséget.

Hárommillió koldus országa voltunk Horthy ideje alatt, hiszen a nagybirtokrendszerben éhbérért, vagy az alatt dolgoztak az emberek a nagy gazdasági válság idején. Most négymillió koldus országa lettünk, hiszen a magánszférában és a közintézményekben egyaránt éhbérért, vagy az alatti összegért dolgoznak az emberek, és a gazdasági válság százezreket tett munkanélkülivé, földönfutóvá, hajléktalanná. Utóbbiak legalább átmeneti szállásban részesülhetnek, mivel – gondolom a szociális háló részeként – helyzetüket az új törvénykezés jelentős pénzbírsággal sújtja, amit persze nem tudnak kifizetni, így majd leülik. Addig is van fedél a fejük felett!

Jók ezek az új törvények, mert mindig adnak valami kis izgalmat! Például ki veszi hamarabb észre, hogy két rúd bejgli sütése közben épp új választási (értsd: bebetonozási) törvényt fogadtak el, vagy épp családvédelmi törvényt hoztak létre. Szerencsés esetben nem visszamenőlegesen, csak úgy. És már csak egy közméltóságnak kellett rábólintani – illetve: aláírni – és gyertyagyújtásra már meg is volt minden. Erre a tisztségre korábban a köztársasági elnök volt hivatott, de most, hogy a Magyar Köztársaság megszűnt és csak Magyarország létezik, nem is tudom, hogy létezik-e még ilyen titulus. Lehet, hogy már nem és az ő jelenlegi státusza csak egyszerűen „álamfő”?

Jövőképem kicsit talán sötét, de én még azon cseperedtem fel, hogy „ma lesz a holnap tegnapja” – és bizony a legjobb jósok is a múltból dolgoznak! Csak egy dolog aggaszt kicsinykét… Bácsik! Nénik! Kedves Döntéshozók! Az emlegetett történelmi korszakokat olyan évek követték, mint 1945 vagy 1956. Nem lehetne esetleg okulni a történelemből és valamit másképp csinálni? Mert nem a történelem ismétli önmagát, csak mi nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy változtatni kéne a recepten!