No, lássuk, ki lesz a párja? – gondoltam, de ezt az A Kör című musicalben nem is olyan egyszerű eldönteni! Mert mindjárt az elején megjelenik valakinek a fia, aki még meg sem született... Majd jön egy ifjú pár, akik épp szakítanak! És bár a lányzó érezhetően azért dobja a hősszerelmes ifjút, mert derogál neki, hogy csak egy utcazenész – ami azért nem épp mély érzelmekről tanúskodik a hölgy szívében – az Utolsó érintés című (immár) duettben Rómeó és Júlia is megirigyelte volna őket… Én meg kapkodom a fejem, hogy most akkor ki kivel is van? Mire felocsúdnék, az ifjú – kit faképnél hagytak, megaláztak – elindul, hogy legalább az álmainak adjon egy esélyt, kicsit azt sejtetve, hogy így talán majd visszakapja kedvesét. Ehhez képest az úton ő lesz a Hűtlen! De hogy kihez, és miért???

És ha már ennél a párosnál tartunk, álljunk meg egy szóra! Pintér Tibor valami nagyon jót tehetett előző életében, aminek jutalmául a tegnapi előadáson pont úgy festett, mintha most érkezett volna a Szomszédok forgatásáról – pedig annak már huhúúú, de sok éve! Mázlista gének… Partnere sem panaszkodhat a genetikára, Tunyogi Bernadett, ha édesapja hangját fel nem is éri még, de tehetségéből szerencsésen jutott neki is. Ám csontos, vékony arcával, érettebb dalokhoz jobban passzoló, érett hangjával legfeljebb akkor tudnám Pintér Tibi társául elképzelni, ha az édesanyját kéne játszania (ám ahhoz meg még túl fiatal). Így sem külsőre, sem a dalokkal, és sajnos a színészi játékukkal sem tudták elhitetni velem, hogy ők egyébként Shakespeare karaktereinek mai reinkarnáció lennének!

Persze, lehet, hogy csak én voltam rossz passzban, ami egy 200 Ft-ért kötelező ruhatárra való utasítást követően zseb nélkül maradva, az egész előadás alatt kezemben szorongatott telefon és zsebkendő társaságában (próbáljon valaki így tapsolni!) nem is lenne csoda. De azért azt reméltem, hogy ifjúságom kedvenc dalai segítenek átlendíteni a RAM okozta rossz hangulaton, és majd az előadás felold!

Nos, ez tényleg megtörtént… Igaz, erre addig kellett várnom, amíg a másik főhős – Tóth Attila személyében – fel nem bukkant! Rá még visszatérünk, de addig azonban történt egys’más a színpadon, vagy legalábbis úgy tettek, mintha!

Például főhősünk – az egyszerűség kedvéért nevezzük szép magyarosan csak Elmonak – elköszön a barátaitól, akik épp az előző rendszer egy nagy bölcsességét mutatják be: ha minden a dolgozó népé, akkor nem bűn a lopás, hiszen csak hazavitte a sajátját. Hogy a piti kis tolvajok között mit keresett eddig A Jófiú? Nem tudni! Ahogy azt sem, hogy a bandába miért kellett beerőltetni egy „kisz kínai lánt, aki folyamatoszan szejpit” – kivéve, ha énekel! És lehet, hogy a szép szőke ifjú a jóság megtestesítője, ámde az eszébe se jut, hogy a barátjától kapott kabátból visszaadja a – jó, szajréértékesítésből származó, de mégiscsak saját – pénzét, amit az a kabátjában felejtett…

Az indulását követően azonban kissé erőltetett beszélgetésbe kezd egy sültbolondnak beállított idegennel, Frédivel. Aki – mi sem természetesebb – egy motoros banda kiemelt jogokkal rendelkező tagja. Most vagy én néztem túl sok amerikai filmet, vagy a rendező keveset – de erre a karakterre, ilyen közegben nem emlékszem. Igaz, a honi motoros bandákban nem ismerem annyira a hierarchiát…

Góré azonban itt is van, mert mit ér a banda vezető nélkül?!? Szezár (igen, Szezár! Nem Cézár, nem Császár, és nem is Szezám, hogy táruljon!) hivatott ezúttal erre a szerepre, és ő lenne talán a rosszfiú, bár ez pont úgy nem derül ki a darabból, mint az, hogy Elmo a jóság képviselője. Védi a húgát, hiszen árván maradtak, nincs más, akire számíthatnának! Szomorú történet, de szerencsére az ifjú bandavezér immár tíz éve hű társa (újfent nagyon életszerű: még az óvodában találhattak egymásra!) felnyitja a szemét: a hugica immár nagylány! Itt az ideje, hogy önállóan döntsön, és hogy kurvásabban nézzen ki! Legalábbis a darab szerint – bár azt meg kell hagyni: Szalsza (Szezar kedvese) és Jolán (ő meg Frédi asszonyállatja) duettje az est egyik kiemelkedő pillanata volt, miközben nagylányt faragtak a kis Íriszből.

Ha már a nagy pillanatoknál tartunk: az előadás sikere vitathatatlan! A közönség sokszor a műsor alatt is felállva tombolt… Próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a siker titka, és ha ez nem is sikerült, azt hiszem, három dolognak mindenképp köszönhető!

Elsőként szavakkal leírhatatlan, mekkorát alkottak a stáb fénytechnikusai! Ha egy lemezről ment volna az egész, és csak a fényeket látni a színpadon, azt hiszem, akkor is megérte volna megnézni a produkciót! Sajnos a hangról ugyanez nem mondható el: kicsit hátsó-középen ülve csak az volt a szerencsém, hogy a dalszövegeket többnyire magam is fújom – szöveget ének közben érteni… reménytelen volt! Ráadásul a technika ördöge is jelen lehetett, Elmo portjánál biztosan, mert időnként komplett szavak, szótagok maradtak ki. Ellenben szinte hallani véltük az ügyeletes sikolyát, amikor Angóra (nem a nyuszi, hanem a macska: a Júlia-beütésű sznob tünemény) elhanyatlott a földön, és a portja vele koppant! (De legalább nem arra figyeltem, hogy a meg nem született gyermek most mászik-e be az anyjába… Egyébként nem, és végül nem is ő lesz a mama!)

A másik minden elismerésre érdemes alkotást a díszletesek követték el. Tökéletesen passzolt korhoz, dalhoz, technikához – pont annyi, pont akkor, amikor azt a szem, a szöveg igényelte. Tökéletes összhangban a fényekkel! Gyakorlatilag nekik köszönhető, hogy a történet azért mégiscsak haladt időnként.

A harmadik pillére az előadásnak jó széles vállal van megáldva – így könnyedén, mindenféle extra sallangtól mentesen vitte vállán az előadást! Igen, ő Tóth Attila, azaz Szezár volt. Hát igen, kérem tisztelettel… a rock az egy külön műfaj! Nem elég jó színésznek, jó énekesnek lenni! A rockhoz kell valami plusz, ami Tóth Attilában maximálisan jelen volt, van, és remélem, lesz is, még nagyon sokáig! Néhány dalnak – például a Változó időknek – teljesen új (vagy inkább: végre) értelmet adott, sosem volt sok, nem azt mutatta, mi mindenre lenne még képes, hanem csak egyszerűen hozta a figurát! Rendben, annyi könnyítést kapott, hogy gyakorlatilag önmagát kellett adja: a motorbolond, a kisebbet megvédő, igazságos, ámde tiszteletet megkövetelő karaktert mintha neki találták volna ki! És ő remekül találta el az arányokat, emberből, hangból egyaránt!

Gyakorlatilag az előadás többi részére csak azért nem mondom, hogy felejthető, mert még eszembe jutna ismét megnézni! Félreértés ne essék: az EDDA Művek dalai nekem is az ifjúságomat jelentik. Az első lemezek számtalanszor nyújtottak kapaszkodót nehéz napokon, amelyekből jutott bőségesen. Nem túlzás azt mondanom, hogy sokszor az életemet jelentette egy-egy daluk, de mindenképp kijelenthetem: az enyémek voltak, rólam szóltak. Az imámmá váltak. Talán az nehezíti meg a helyzetemet, hogy a Változó időket (ami a sorban, ha jól emlékszem, a hetedik korong volt) kicsit „sajátosan” tolmácsolta Pataky Attila, és körülbelül onnan datálható, hogy elvesztette – legalábbis előttem – a hitelességét! És amiket ezt követően tapasztaltam, azok cseppet sem javítottak a helyzeten, sőt!

Az előadásra visszatérve azonban ki merem jelenteni: nem voltam semmilyen irányban elfogult. Sajnos. Bár tudtam volna úgy rajongani, mint régen, amikor még Biblia helyett is az EDDA Művek 1. feliratú kazettát kaptam elő, mert abban mindig választ és vigaszt találtam! Akkor most én is azokat erősíteném, akik rajongással telve tombolnak a nézőtéren, akár itt, az előadáson, akár a koncerteken! Nem azért, mert jó, hanem mert olyan többletjelentéssel bír ez a négy betű, amit sehol a világon nem értenek meg mások: egy kor, egy ifjúság, egy lehetőség, egy út… Egy Élet!

A történetnek se füle, se farka. Van benne némi gyurcsányozás, bár nincs nevesítve. Kis „sünözés”… ami sajnos nem a hetvenes éveket, hanem inkább 2006-ot idézte – és mindezt lecsapták egy „semmi politika” labdával, de hát ez van: mint mondottam, a hitelesség már huszonegynéhány lemezzel korábban elveszett! És vannak jellegtelen, ámde ennek ellenére is szerethető karakterek. (Különösen, ha nem énekelnek…) Vagyis: majdnem azt mondom, hogy borzalmas volt – de mégis… van benne valami, valami abból a pluszból, amit már emlegettem… valami varázslat, hipnózis, vagy időutazás. Valami remény, hogy talán jön majd megint valaki, aki képes lesz olyat adni sok-sok fiatalnak, ami hiteles lesz – és talán az is marad – mindegyiküknek, mint ma a Biblia. És talán ezen az előadáson is akadt egy… igaz, nem az előadás végéig a nézőtéren helyet foglaló Pataky, hanem a színpadról mindenkit elvarázsoló Tóth Attila személyében. 

Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

Hajdanán talán Isaura története volt az első brazil szappanopera, amit láttam… Ma ugyan ezt divat letagadni, de kedd esténként nem nagyon volt más alternatíva – néztük, amit adtak! Így a Gyökerek néhány epizódjához is volt szerencsém, bár bevallom, egyik ifjú történetéből sem emlékszem sokra. Csupán annyi maradt meg bennem, hogy Kunta Kintét addig verte a gazdája, míg el nem vette utolsó vagyonát: a nevét – így lett a szerencsétlen ifjúból az ostor hatására Toby. Az érdekes tekintetű szépség pedig vad vágyat ébresztett gazdájában – de ahogy egy filmen az már lenni szokott: nem hagyta magát, ezért ő is megismerte párszor az intéző ostorát.

Ami azonban magával ragadt mindkét történetben, az a modern rabszolgatartó társadalom ábrázolása, a rabszolgák élete, kultúrája… A túlélési ösztön vezérelte összetartozás vagy épp ugyanezért elkövetett kisebb árulások közegében bimbódzó közösségi megmozdulások eredményeként kialakult blues, fado, a cajondob, esetleg a capoeira , vagy akár a woodoo és még néhány hasonló fogalom új értelmezést nyertek számomra.

Amilyen szörnyű volt látni, hogy emberi mivoltuktól megfosztva, megalázások és embertelen munkatempók mellett kellett leéljék életüket, annyira csodálatos volt, hogy ennek ellenére éltek, családi közösségek alakultak ki, közösséget és kultúrát teremtettek – és tökéletesen igazolták, hogy az élet élni akar, és azt az elvemet, hogy ha van pokol, és annak van tüzes bugyra, az emberi test és lélek ahhoz is képes alkalmazkodni!

Hogy miért írom le mindezt most, harminc évvel később??? Mert az uraságok gondoskodtak a rabszolgák tárolásáról, és etetéséről. Még valamennyire az egészségüket is felügyelték, hiszen ha számukra emberek (vagy akár állatok) nem is, de vagyontárgyak voltak, értéket képviseltek. Mostanában azonban azt tapasztalom, hogy lassan a napi 12–16 óra munka mellett is csak arra képes a legtöbb ember, hogy ne maradjon fedél nélkül – bár lépten-nyomon utcán élő embereket látok, tehát egyre kevesebbnek sikerül. A jólét pedig abból áll, hogy lehetőleg minden nap egyenek annyit, amennyivel nem éheznek. A főnök – már ha van munka – bármit megtehet velük, hiszen visszaszólni senki nem mer: ha nincs munka, nem jut ennyi sem! Szabadságról nem is álmodik a többség, utazást csak a TV-ben lát, ha van. Könyvre, kultúrára se pénze, se ideje – de már úgy tűnik, igénye se maradt sokaknak. Miközben modern intézők ostorozzák őket, bárcsak képletesen, de olykor kívánva (különösen, mikor gyerekeik szenvedik meg a nincstelenséget), hogy inkább a valódit használnák – miközben nézik, amint az uraság az általuk termelt javakból dorbézol, néha egy–egy koncot dobva kedvenc intézőjének. A párválasztás, a szaporodás ösztönből fakad, hát családot alapítanak és sajátos kultúrát termelnek. Igaz, ez már nem a blues, vagy a – szintén rabszolgáknak köszönhető – szamba, hanem a különböző faktorú tehetségkutatók modern kultúrája… esetleg a közösségi portáloké, ha internethez jutnak még – de erre futja erejükből. És bár kevés van majd' mindenkinél, a többség talán ma is adakozna a szépséges rabszolgalány szabadítására! Mert a lelket torzíthatják, de nem vehetik el…

Valaki esetleg engem is felszabadíthatna, mert lassan már nekem is csak a nevem marad – és úgy tűnik, olyan idők jönnek, amikor akár ezt is elvehetik tőlem. Mert az uraságék már mindent szabályoznak – a koncért hálás intézők pedig csaholva lesik, mivel tudnának előrukkolni az újabb falatért. Hiszen bár intézőségig vitték – de azért: ők is csak rabszolgák!

Bűnös vagyok… Vagy pufajkás komcsi, vagy mittudoménmi – de be kell vallanom: az előző rendszerben egyszerűen nem érdekelt a politika! Fiatal voltam, és elég korán önálló, így a túlélés érdekelt, a munka, és mert úgy éreztem, az én véleményem úgy sem érdekel senkit, így nem is szántam energiát annak kialakítására.

Aztán jött a rendszerváltás… És mondták, hogy mostantól szabad leszek, és szabadon létezhetek, beszélhetek, élhetek! Nagyon jól hangzott, bár nekem ez első körben munkanélküliséget eredményezett annak ellenére, hogy akkoriban sem egy privatizálásra váró gyár mondvacsinált posztját töltöttem be, hanem ápolónőként egy kórház intenzív osztályán kínlódtam, mert olyan kevesen voltunk, hogy alig lehetett beosztást csinálni. De hát létszámleépítés volt…

Mivel nem vonzott a munkaügyi központok utcákon átívelő sora, hogy beálljak némi alamizsnáért, ezért inkább teremtettem magamnak munkát: ha már a dolgozó nép országát a kapitalista birodalomra cseréltük fel – hát vállalkozó lettem! Tőke semmi, lehetőség még kevesebb – de megoldottam! Lett munka, megélhetés, nem túl jól, de legalább nem maradt időm panaszkodásra! Igen hamar sikerült megtanuljam mi a különbség az állam által megteremtett létbiztonság és az önállóság okozta bizonytalanság között, de jó lecke volt, nem bántam!

A politika továbbra sem érdekelt, az „élni és élni hagyni” elvével a „segíts magadon, aztán valahogy majd csak lesz” praktikumot igyekeztem ötvözni. A fülem azért működött… Bár teljesen süketen is jól hallhattam volna, ahogy a sorra alakuló pártok egymást leüvöltve próbálták elmondani nekünk, milyennek is képzelik a szép új világot! Nekem már akkor gyanús volt, hogy konkrétumot nem igazán hallok, csak hangzatos lózungokat – mert hát könnyű azt mondani, hogy kolbászból lesz a kerítés is, épp csak arról nem beszélt senki, hogy miből vesz kolbászt, és hogy mit kerít majd el vele! Hogy a ki lesz kint és ki lesz bent örökérvényű kérdését már ne is feszegessem… Nekem erre sem időm, sem kedvem nem volt, és valahogy egyik irányból sem éreztem, hogy valós szándék rejlene a szavak mögött. Kicsit úgy voltam a pártokkal, mint a papokkal: hirdetik az igét – miközben az egy cselekvést kifejező szó! Tenni meg senki semmit…

Kormányok változtak, pártok jöttek-mentek, összeolvadtak, feloszlottak – a lényeg cseppet sem változott! Egészen addig, amíg egyszer csak jött egy párt(vezető?), amely ugyan csak azért nyert, mert hirtelenjében mindenkivel szövetségre lépett (persze később feketeözvegyet játszott a hitvesekkel), majd amikor szolgálati idejüket kitöltve nem sikerült a nyeregbemaradás: durcás kisfiúként változtatták meg a politika lényegét, értelmét, és szóhasználatát!

Hirtelen mindenki politizálni kezdett, hiszen amikor például az Erzsébet hídon megszűnt a közlekedés, mert egyesek azt mondták, hogy be vagyunk csapva, az sokakat érintett, és még több ember érdeklődését keltette fel. Nem csoda, hiszen éveken át abban éltek az emberek, hogy épp a szocializmust építik, erre nemcsak megdől, hanem a megváltó demokrácia alapjait, a választás tisztaságát is megkérdőjelezik számukra. Majd olyan hangzatos szlogenek jelentek meg, amelyek már nem a közösséghez, a társadalomhoz szóltak, hanem az egyénhez. Végül jött Mariska néni és társai, akik elmondták nekünk, hogy ők bizony rosszabbul élnek, mint négy éve. Hogy drága a gyógyszer, hogy a tandíj rossz, hogy – és itt hosszú felsorolás következhetne azokból a problémákból, amelyek jó része mindanyunk húsába vág. Hát persze, hogy felfigyelt mindenki, és immár a kismamák is azt vitatták meg a borsóleves és a délutáni gyerekaltatás között a téren, hogy hát ez a kormány… Borzasztó, mennie kell, és itt már csak egy párt segíthet!

Egy pillanatig sem állítom, hogy nem voltak ezek jogos igények, vagy épp elvárások – csak az fordult meg a fejemben, hogy az átlagosan jó, ha érettségi mellett esetleg valamilyen szakképzettséggel rendelkező emberek hogyan tudnak egy pillanat alatt átlátni olyan összefüggéseket, amelyeket erre szakosodott professzorok is nehezen oldanak meg. Pedig a magam részéről én is a józan paraszti ész mellett teszek voksot, és azt mondom, nem kell a dolgokat úgy túlkomplikálni, mégis – bár közgazdasági végzettséggel is rendelkezem – nem merészkednék odáig, hogy megítéljem: mi az, ami hosszútávon a lehető legtöbb embernek, és ezáltal összességében az országnak javát szolgálja.

A marketing-stratégia azonban bejött. Olyannyira, hogy sikerült visszatérni, ezúttal – szó szerint – elsöprő többséggel odajutni a tejesfazékhoz! (Aki kicsit is nyitott szemmel járt az elmúlt húsz évben, az ekkora már sejtette, hogy valós kormányzási szándék még az Audi A6-os autójukban ülve sem akad, hiszen még arra is ott a hivatali sofőr.)

Igaz, mostanra az ország szinte minden lakójának meggyőződése lett, hogy bármikor ledoktorálhatna politológiából, bármit is jelentsen ez a szó – a „felelős vagy a sorsodért” szép és nemes gondolat pedig kicsit elferdítve az emberek többségének újabban azt jelentette, hogy politizálj! Vagyis: hőbörögj, lázadj, függetlenül attól, hogy tudod-e, miről beszélsz. Na persze nem ám akármikor, csak ha erre lehetőséged van! Például ha olyan dologról van szó, amelyet valaki más akar kommunikálni. Mert aki nincs velük, az ellenük van – tehát az az ellenség szava, ami ellen határozottan tiltakozni kell!, bármit is mond!

A saját kommunikáció – változatlan hangerő és stílus mellett – azonban hirtelen ellentétes értelmet nyert. Amiről eddig azt mondták, hogy megszorítás, azt most fejlesztésnek hívják, azonos tartalom mellett. Amit eddig tandíjnak hívtak, és már-már undorítóan igazságtalan volt, azt most önköltség néven magától értetődő szükségletünk. Hosszan lehetne sorolni a fogalmak átnevezését, de aki lát, az tudja, aki nem, annak úgy is hiába tenném… Nem célom a meggyőzés!

Ellentétben a kormánnyal, aki mindenáron meg akar engem győzni, hogy nekem ez így jó! Hát lássuk: én vagyok a középréteg, hiszen nekem még van hobbim, álmaim, még ha kell, tanulok, olvasok, fejlődöm. Családom van, élsportoló gyerekem. Van internetem, néha eljutok egy színházba és bár az elmúlt két évben nem jött össze, de még tervezem, hogy lesz nyaralásom. A legtöbb ember számára mindez már csak álom, ha egyáltalán van hol ehhez lehajtania a fejét. És bár sokan titkolják, szégyellik, de egyre többen vannak, akiknek az alapvető megélhetésre, a kenyérre, a gyógyszerre sem telik, nemhogy tandíjra a gyereknek, vagy új cipőre. Megjegyzem: nekem, a középrétegnek is komoly kihívást okoz, ha valamelyik gyereknek nő a lába, vagy silányabb minősége miatt szétmegy a cipője, és bizony egyre gyakrabban előfordul, hogy délfelé járva sem tudom még, hogy mit teszek ebédként az asztalra! És mi vagyunk azok, akik a többséghez képest jól élnek… Tényleg jó nekem! Legfeljebb én vagyok szűklátókörű és nem értékelem kellően a helyzetet. Még jó, hogy van kormányzati kommunikáció, ami felvilágosít…

Persze, értem én, hogy majd csak most, 2013-ban jön az emelkedés éve, és jövőre akár már gyarapodhatunk is, és eddig csupán megalapoztuk a leendő kolbász-kerítés körvonalait, de most majd ihajla és csuhajla is lesz hozzá! Hiszen 2012 az elrugaszkodás éve volt, és lássuk be: nekem sikerült! Ha mást nem, a valóságtól mindenképp elrugaszkodtam… Akárcsak a kormány!

De készséggel elhinném, hogy most már minden szép és jó, csak az a baj, hogy ezt hiába hallja a fülem: a szemem egy picit másképp látja a dolgokat. Mert az utcákon napról napra egyre több hajléktalant látok, akkor is, amikor épp nagyon hideg van. Az ingyenes ételosztóknál kígyóznak a sorok, de már nem csak a hajléktalanok állnak be az alamizsnáért, jobb napokat látott, megalázott tekintetek néznek vágyakozva a forró fazekak felé. Az iskolákban egyre kevesebb az a program, amit szülői finanszírozásból valósíthatnak meg – de egyre több az a gyerek, aki csak ott, vagy ott sem tud megfelelően táplálkozni. A kórházakba a betegek viszik be a gyógyszert, sokszor az ágyneműt is. A valutaárfolyamok az egekben, csak az üzemanyag ára képes letekinteni rájuk. A zálogházak sorra mennek csődbe, mert az emberek nem tudják kiváltani az ott elhelyezett tárgyakat – amelyeket ők fél áron sem tudnak értékesíteni. De mennek csődbe sorra a többi cégek is – fokozva ezzel a távolságot a beígért 1 millió új munkahelytől. Karácsonykor sikerült több olyan áruházban megfordulnom, amely kongott az ürességtől (persze a felkapottak tömve voltak, de a korábbi években ezek is zsúfolásig telítődtek az ünnepek előtt!). És olyan barátok, ismerősök, akik évek óta jól menő vállalkozóként voltak környezetemben számon tartva – most filléres gondokkal küzdenek.

Ha az aktív keresők száma nem is emelkedett, azok mindenképp többen lettek, akik nem tudnak szembenézni a problémákkal, vagy azzal, hogy képtelenek fenntartani családjukat, otthonukat, és ezért – jó esetben – alkoholizmusba, vagy akár öngyilkosságba menekültek. Ez is egy eredmény – de nekem azért ez nem a jólét paramétere!

Hogy létünk biztonságáért már nem az állam, hanem mi magunk vagyunk felelősek – ez számomra természetes, pedig egy másik rendszerben nőttem fel. Fontos, hogy magunk hozhassuk döntéseinket, amikért mi magunk vállaljuk a felelősséget. Csakhogy az állam, aki korábban betöltötte ezt a szerepet helyettünk, mostanság mintha átesett volna a ló másik oldalára: nem csak nem gondoskodik, hanem lépten-nyomon meggátolja, hogy a saját lábunkra állhassunk!

Sokan azt mondják, nem is volt rendszerváltás… Talán igazuk van, de valami azért csak volt: ha rendszert nem is, de dimenziót váltottunk!

Nem szeretem Alföldit. Pontosabban: őt magát igen. Tehetségét, képességét nem vitatom. Bár nekem elsősorban Carter doki hangját testesíti meg, amit nagyon szerettem – de mint rendező: nem jött be! Túl művészi volt az én ízlésemnek, vagy inkább élettempómnak. Én nem értelmezni, újragondolni akarok a színházban, hanem kikapcsolódni. Esetleg kiadni magamból azokat az érzéseket, amelyek a hétköznapok során bennem ragadtak és csak arra várnak, hogy valaki egy zenével, egy verssel, egy színdarab szereplőjével azonosulva kiszabadítsa belőlem. Erre Alföldi nem alkalmas… Nekem!

Az azonban vitathatatlan, hogy az ország elsőszámú színi intézményét – legalábbis: nézetem szerint a Nemzeti Színház ezt a posztot kell betöltse – jól vezette. Azazhogy persze, lehet vitatni, meg szidni, meg pocskondiázni… Amit nem lehet: jegyet venni az előadásokra, mert folyamatosan teltházas. Vagy azt mondani, hogy nem elég változatosak, esetleg nem elég színvonalasak a darabok. Vagy azt mondani – mondjuk Törőcsik Mari vagy Sinkó László mellett –, hogy gyenge a társulat… Oké, rendben, van olyan személy, akinek jelenléte – jogellenesen, de mégis: etikailag – megkérdőjelezhető, az azonban semmiképp sem, hogy a tények azt igazolják: ez egy sikeres színház!

Vidnyánszky azonban más „tészta”. Évek óta figyelem, és szeretem. Láttam minden számottevő rendezését, legyen az a beregszászi, vagy a debreceni társulattal, vagy épp Hobo valamelyik estje. Utóbbiakat álmomból felébresztve is idézem, ha kell, hiszen többször is láttam. Jártam az országot miatta, néztem határon túl is munkáját. Mi több: volt alkalmam személyesen megismerni őt is, és családját is: emberileg is nagyon tiszteletreméltó! Társulata mindkét általa vezetett intézményben a kedvenc színészeim! Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy kire bíznám az ország első számú színházát, gondolkodási idő sem kéne: egyértelműen őt választanám!

Csakhogy: nem ez történt…

Nem csupán nem engem kérdeztek – hiszen miért is tennének ilyet – és nem is az történt, hogy Alföldi egyszerűen elfáradt és kellene a helyére valaki más. Nem!

Politikai döntés született, méghozzá két lépésben. Elsőként azt döntötték el „odafenn”, hogy Alföldinek mennie kell. Próbáltak ehhez okot is gyártani, ebben azonban nem arattak osztatlan sikert – hát kivárták a szerződés végét, mint a kisebbik rossz megoldás. Majd jött a második döntés: legyen inkább Vidnyánszky a direktor!

Hogy ez politikai döntés eredménye, az nem csak hogy nem kérdés, de nem is újdonság: mióta ki tudom mondani a színház szót ez azóta így szokás. Fent eldöntötték, kinevezték, lent pedig tudomásul vettük. Szerencsés esetben a kinevezettnek volt némi köze a szakmához, peches körülmények között az alárendeltek igyekeztek megoldani, hogy a működőképesség azért megmaradjon. Hogy miért kell ehhez egy pályázatnak nevezett színjáték? Jó kérdés… De színházról lévén szó: nézzük el ezt a kis apróságot még akkor is, ha ezzel épp minket próbálnak palira venni! Egyébként meg egy szavunk sem lehet, hiszen aki látta a pályázatokat, az tudhatja: ezúttal legalább érdemben összevethető munkákról beszélhetünk, ellentétben az Új Színház igazgatói posztjának döntésekor benyújtottal szemben.

Mégis: valahogy nem tudok örülni! Még akkor sem, ha tudom, a színház jó kezekben lesz! Mert lehet, hogy ma Alföldit állították félre, lehet, hogy ma egy jó embert és egyben jó szakembert neveztek ki a helyére, de én mégis azt érzem: forog a gyomrom az egésztől! És aggodalommal tölt el a holnap, mert van még pár intézmény, és a módszer az úgy tűnik: állandó!

Vidnyánszkynak talán nem kellett volna elfogadnia ilyen áron a kinevezést – mondják most sokan. Igen, talán igazuk lehet! De kevés alkalmasabb embert ismerek, és számára ez nem csak egy remek feladat, egy szakmai kihívás – inkább egy beteljesülés. Nem divat bevallani, de az ember ilyenkor nem mond nemet… Alföldi pedig talán jobban jár, ha végre leszáll róla a politika és nem csámcsog tovább senki rajta.

Én azonban mindkét felet sajnálom, mert nem az a közös bennük, hogy mindketten a Nemzeti Színház igazgatói lehettek, hanem az, hogy mindkettőjüket méltatlan helyzetbe kergették a szakma és a közönség előtt!

Valahogy mégsem múlik ez a gyomorbántalom… pedig: „Derű és nyugalom, parányi házban... Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”

Kedves Giro-Szász András!

Tudom, értem én, hogy ez a konyakos dolog csak egy hasonlat volt, egy metafora az érthetőség kedvéért! De a hasonlat – legyen az bármily hétköznapi – csak akkor teljesíti be célját és funkcióját, ha a kommunikáció mindkét résztvevője érti és értelmezni is képes…

Nos, az ön számára a tengeri utazás, ahol épp viharba kerül a hajó, és a konyak úgy tűnik, hogy természetes, kézenfekvő hasonlatok voltak, feltehetően mindkettőhöz volt már szerencséje.

A pedagógusok többsége azonban nem hogy tengeri hajókázásra nem jut el sokszor egész életében, de egy üveg konyak megvásárlása is külön költségvetési tétel a családi kasszában!

Pedig bizonyára jól esne nekik egy-egy nehéz nap után, amikor éhbérért dolgozva lenyomták az órát a feldolgozhatatlan, ámde kötelező tananyagból, azoknak a gyerekeknek, akiket a szülők hiányában nekik kéne – minden eszköz nélkül – nevelni is. Nem lehet könnyű dolguk, és bizonyára jól esne ilyenkor hazaérve beülni egy karosszékbe, egy pohár konyakkal és egy verseskötettel, hogy töltődjenek másnapra!

Ehelyett azonban – még ha tellene is efféle luxusdolgokra – nekiállnak a másnapi óraterveknek, meg az ezerféle adminisztratív feladatnak. Hiányzások nyilvántartása, késési percek összeadogatása, tankönyvméricskélés… mikor mi akad, hogy megtöltse üres hétköznapjaikat!

Egy baj van: ezek a pedagógusok azokkal a gyerekekkel evezgetnek a háborgó Nemzeti Alaptanterv tengerén, akik majd a mi generációnkat kell, hogy eltartsák és tisztes öregkorhoz jutassák. Ehelyett önöktől – és az eddigi valamennyi kormánytól – mentőmellény és csónakmotor helyett konyakot kapnak! De még azt sem tálcán, hanem a fejükhöz vágva…

Ez lett a pedagógus-életpályamodellből 2012-ben. Kíváncsian várom a folytatást! Csak kérem, kicsit óvatosabban, mert az eddig intézkedéseiktől mintha tengeribeteg lennék – pedig még én sem jutottam el a tengerhez!

Drága Miniszterelnököm!

Köszönöm, hogy időt és energiát nem kímélve vetted a fáradtságot, és ha nem is személyesen, de legalább egy videóüzeneten keresztül elmondtad, hogy mi is a helyzet mostanában! Bevallom, én annyira nem ragaszkodnék ehhez, mert itt vannak a kölkök, meg a meló, nem sok időm van ilyesmire és lassan netre sem telik már – és egyébként is beérném azzal, ha szétnézve az országban azt látnám, hogy minden rendben van. Tudod az egyik kamaszom szokta magyarázni, hogy mennyi mindent pakolt már a szobájában, de mégis mindig kupi van nála és még nem láttam porszívót a kezében. Pedig a jó munkát és a jó bizonyítványt nem kell magyarázni, látszik az eredménye…

De a lényeg, hogy örülök, hogy láthattalak, és láthattam, hogy te jól vagy! Én sajnos nem annyira, így hiába is tudnék visszaküldeni egy videóválaszt, azon csak az aggódalmat látnád az arcomon. Mert lehet, hogy onnan nézve rendben lesz a nyugdíjam, de innen most úgy tűnik, hogy ha minden gyerekem bevállal majd heti egy napra, akkor minden másnap kapok majd enni. Rendben, tudom, szülhettem volna még hármat, akkor minden napra jutna egy tál étel… de hát az az igazság, hogy sem az előző kormányzásod idején, sem most nem érzékeltem, hogy ezt az állam tényleg szeretné: hiszen a családi pótlék, amivel a társadalom járul hozzá a létszámnövekedés okozta pluszköltségekhez egyetlen forinttal sem változott, miközben a pelenkák ára ugyanabban a ciklusban duplázódott. Béremelés az volt felénk is, mert képzeld, a múltkor a férjem hazahozta a fizetését és leejtette a borítékot. A víz kivert, de sikeresen felemeltük, és szerencsére hiánytalanul benne volt minden. Majdnem pont annyi, mint 3 évvel korábban, éppen csak egy kicsit kevesebb, és csak egy kicsit kellett többet dolgozni érte. De hát válság van, tudjuk mi azt… Hogyne tudnánk, mondták a tévében is! Hogy a bankoknak most nagyon rossz. Az enyém biztos kivétel, mert ott nincs változás, 490 Ft-os havi díj, ahogy hirdették. A többit legfeljebb utólag tudom meg a bankkivonatról, mert arról nem beszélnek. Pénzforgalmi jutalék, kártyahasználat, kezelési- és postázási költségek… nem, a bankadót nem nevesítették, azt ők fizetik. Mi csak azt biztosítjuk, hogy legyen miből nekik adózni. A kezelési költség pedig gyógyítja őket, bizonyára. A kivonatot pedig nem kell olvasgatni – pénz úgysem marad a számlán, a többi meg nem érdekes.

Ez a Brüsszel gyerek azonban nagy kópé lehet, hogy így mindig be akar szólni neked, örülök, hogy nem hagyod! Én is beszóltam a szomszédasszonynak, hogy csalja az ura, igaz, azóta nem hoz át süteményt. De mi szurkolunk neked! Az a kis pénz, amit ez a Brüsszel fiú bedobna a közösbe, nem fog hiányozni, hiszen itt úgy is minden rendben van. Nem örül a döntéseidnek, de ne foglalkozz vele. Elég, ha mi örülünk! És mi örülünk, hiszen minden az akaratunk szerint zajlik. Most is konzultálsz velünk, hogy tudjad, mit szeretnénk… Ez jó! Kicsit zavar, hogy az én véleményemre nem vagy kíváncsi, mert ez a harmadik nemzeti konzultáció, és én még egy kérdőívet sem kaptam meg. Már majdnem azt hittem, hogy haragszol rám, mert nem csatlakoztam a kétharmados többséghez. De te biztos nem tennél ilyet, hiszen tudod, hogy nem a kétharmadnak, hanem a háromharmadnak, vagyis az egész országnak vagy az atyja! És ez a plusz harmad ráadásul többen van, mint maga a kétharmad… Bonyolult ez a matematika, ne is foglalkozzunk vele! Lényeg, hogy ha épp nincs pénzed, hogy kihúzd elsejéig, akkor hagyd inkább ezt a levelezősdit, mert egy csomó pénzbe kerül, és a többség nem is biztos, hogy átlátja, miért kérdés, hogy emeljétek-e a minimálbért, például. Mert naná, hogy igen – hiszen több lesz a pénzük, csak azt nem sejtik, hogy a megemelkedett járulékteher miatt esetleg még kevesebb lesz a munkahely! Amiről nem is meséltél, pedig jó lett volna hallani, mert úgy tűnik, érintettek leszünk.

Külön örülök, hogy emlegetted a középosztállyal kapcsolatos sikereket. Én sokáig hiába kerestem őket, mert hirtelen láthatatlanok lettek. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy ez a fogalom nem azokat takarja-e, akik mostantól 16 évesen, tanulmányaik közepén kerülnek ki az iskolából, de aztán megvilágosodtam. A középosztályt azért nem láthattam, mert az én vagyok. Akinek még vannak álmai, tervei, még néha hozzájut egy pici kikapcsolódáshoz, még kifizeti az osztálypénzt a suliba – de már egyre többször nem tudja, mit eszik másnap, egyre többször fizeti késve a rezsit, és egyre többször nem érti, hogy miért lett hirtelen luxuscikk a cipő a lábára.

Hát ezek mennek mostanában felénk, meg a végrehajtók, de ők már többnyire üres kézzel. Ha a következő üzenetedre nem válaszolnék, akkor lehet, hogy már az internetre sem telik. De nem panaszkodom. Ha erre jársz, nyugodtan ugorj be hozzánk, ha kolbászra nem is fussa már, de egy zsíroskenyérre hagymával még mindig a vendégem vagy. A többit pedig megbeszéljük majd a szavazófülkében! Már ha meghívsz még…

Legjobbakat kívánva neked, ahogy te is csak a javunkat akarod, üdvözöl:

Mammy

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Szép gondolat! Engem elsőként az érdekelne, hogy ki is az a Mindenki? Én például beletartozom-e ebbe a nehezen definiálható csoportba? – már csak a miheztartás végett is… Mert azt már rég tudom, hogy polgár – az nem vagyok! Ehhez kevés a tisztes polgári lét és öntudat, szükségeltetett hozzá, hogy az ember csatlakozzon valamely polgári körhöz. Én nem tettem – tehát érthető, ha neves politikusaink polgárokhoz intézett szavai engem elkerültek. Most azt hallgatom, hogy „mi magyarok, úgy döntöttünk…” – és mert én ennek a döntésnek sem voltam részese, így úgy tűnik, már magyar sem vagyok! (Mi több: a konzultációból is sorra kimaradok! Bár politikai identitásunk szigorúan bizalmas, én „véletlenül” mindig lemaradok ezekről a levélkékről!) Ha a bűvös körbe való tartozás feltétele, hogy saját gondolatoktól mentesen, egyetértően bólogassak, akkor nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán részesülni ebben a megtisztelésben! Egyébként is megszoktam már, hogy sehova sem tartozom: négy gyermek édesanyjaként még nagycsaládosnak sem mondhatom magam, mert nem léptem be a Nagycsaládosok Országos Egyesületébe – akikkel egyébként semmi bajom, csak épp belvárosi lakosként csupán egyetlen dologba lépek bele, de abba rendszeresen! Igaz, nem szívesen, mert büdös lesz a cipőm.

Tehát önmagam meghatározása lássuk be: nem kis nehézségekbe ütközik mostanában… de azért megküzdöm a feladattal! Csak ez a „mindenki” dolog aggaszt kicsinykét… Mert itt vannak például ezek a fránya törvények, amelyek ugye: mindenkire egyformán vonatkoznak! Meg az a szép könyv, amit mostanság az érettségizőknek osztanak: leánykori néven Alkotmány volt, most a törvények alapját képezi. Alaptörvény, mindenkinek! Na, ez megint félreérthető, hiszen azt gondoltam, akkor rám is. De nemcsak olyan dolgokat jelent ki már az elején, amivel én időnként nem tudok maradéktalanul azonosulni (például a kereszténységgel kapcsolatosan), de az a tapasztalatom, hogy köze nincs a hétköznapok valóságához! Pedig mennyi mindenhez lenne joga azoknak, akik beletartoznak ebbe a „mindenkibe”! Szabad vélemény, egészség, otthon… És persze a már emlegetett törvény előtti egyenlőség!

Hogy mostanában – mióta ez utóbbit már nem csak az idegen megszállók által ránk kényszerített Alkotmány, hanem az Alaptörvény is biztosítja – hányszor cáfolt erre rá az élet? Azt hiszem, könyvet adhatnék ki a sztorikból – bár kétlem, hogy az a könyv megjelenhetne… Mert ugye a sajtó- és véleményszabadság is csak Mindenkire vonatkozik! A többiek örüljenek, ha még marad olyan fórum, ahol megszólalhatnak.

De boncolgassuk még kicsinykét ezt az Alaptörvényt: „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” – írja a passzus… Helyes! Aki ártott az emberiségnek – az lakoljon! Ha a magyaroknak, akkor különösen! Abcúg! No de kikről beszélünk konkrétan? Mert ugye: volt itt pár kemény időszak a múlt században, amikor magyar vájta a magyar szemét… Most mégis úgy tűnik: az egyiknek lehet, a másiknak nem! Akikről azt tanultuk korábban, hogy döntéseikkel hozzájárultak országunk háborús „eredményeihez”, hogy miattuk álltunk rosszkor, rossz helyen, hogy nekik köszönhetően vesztettük el az ország kétharmadát (ez a kétharmad… lám, még mindig kísért!), hogy emberek százezrei haltak meg miattuk – nekik most szobrot állítunk. Akikről anno azt tanították, hogy hősök, róluk is kiderült, néha csak közönséges gazemberek. Aki csak egy kicsit is közreműködött – akár csak azért, mert hitt valamiben, amiben mellékesen kötelező volt hinni – egy rendszerben, ami nem volt jó, és szintén emberek ezreinek életéért felelős, de létrejötte a korábbi bűnö(sö)k érdeme is, nos, nekik nem jár bűnbocsánat! De még az utódaiknak sem! Akkor sem, ha csak annyi a bűnük, hogy végezték a munkájukat. Kivétel persze, ha rendszerváltás után(!) fennhangon hirdették, mennyire nem értettek egyet – és esetleg kortól függetlenül beültek a fiatalok közé. Na, ők például olyan „mindenkik”, akikre nem vonatkozik a „Tagadjuk az elévülését” passzus, mi több: ők ma kitüntetéseket vehetnek át… És apai bűnökért is van olyan „mindenki”, aki nyert már bűnbocsánatot, de csak ha megfelelő körökhöz tartozott.

Érdekes fogalom ez a „mindenki”, és minél inkább próbálom megfejteni, annál jobban belebonyolódom! Már épp kezdtem azt hinni, hogy „mindenki” szerint rendben van itt minden, csak én reagálom túl a dolgokat. De azt látom, hogy általam tisztelt emberek, akik igyekeztek mostanáig kerülni a politika mocskát, és csak a művészetüknek, a tudományuknak vagy épp a családjuknak éltek – most ők is sorra próbálják tudtára adni az embereknek: valami nincs itt rendben, kérem szépen!

A sok helyen megkérdőjelezett, ámde mégiscsak Nobel-díjas Elie Wiesel például odáig ment, hogy visszaküldte a Magyar Állam által részére adományozott magas kitüntetést, mert mint azt mellé üzente: „Magyarországon köztereket neveznek el Horthy Miklósról és rehabilitálják Wass Albertet, illetve a világháborús fasiszta kormánnyal együttműködő más közéleti szereplőket, és a tanrendbe kerülnek a szélsőjobboldali eszméket hirdető szerzők.”

Valóban veszélyes vizekre téved, aki tizenéves, identitásukat épp kereső fiataloknak olyan műveket tesz kötelezővé, amelyből egy nép, nemzet, csoport felsőbbrendűsége olvasható ki. Egyszerűen azért, mert ez a korosztály a legfogékonyabb arra, hogy a szélsőségek iránt lelkesedjenek, de tapasztalat és egyéb ismeretek hiányában átgondolni még nem tudják nézeteiket, és még képtelenek felmérni tetteik következményét.

A magam részéről – tiszteletbeli erdélyinek is kikiáltva – szeretem azokat a műveket, amelyek az erdélyi emberek hétköznapjait, életét, természettel megküzdött harcait, hagyományait foglalja magába. És mindenek felett tisztelem magát az embert! Vagyis, ha például Nyírő Józsefet, mint írót – tiszteletben tartva végakaratát – újratemetik az általa szeretett földben, minden csinnadratta és politikai mellébeszélés nélkül, az részemről természetes, és elfogadható lett volna. Még akkor is, ha például Radnóti egy leveléből az derül ki, hogy nem szándékozik egy ilyen ember művét a polcán tartania… Leveléből az is kiderül, erre meg is volt minden oka – és sajnos az élete, vagy inkább a halála őt igazolta. Ehhez képest fergeteges poén volt valaki részéről, hogy pont egy róla elnevezett kulturális intézményben emlékezzenek meg Nyírőről. De hát ő nem „mindenki”, hanem Valaki! „Oly korban éltem én e földön / mikor az ember úgy elaljasult…” – cseng a fülemben a Töredék egy töredéke, s azon gondolkodom, változott-e valami a korban… És egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak a neve, a vezére, és az eszközök! Ma nem szednek le körmöt, csak adóhivatalba visznek, és nem akasztanak fel, de elérik, hogy magunk vegyük meg a kötelet!

Elie Wiesel akciója talán még követőkre is akadna – de lássuk be: a magyar jövedelmek és nyugdíjak mellett a kitüntettek többsége egyszerűen nem engedhetik meg maguknak ezt a gesztust – ám Kövér válasza feleslegessé is teszi. „…az alkotó emberek megítélésében mindig is az alkotás az elsődleges, és a megítélés során nem használható kettős mérce.” – olvasom a levelet. Hát persze! Még egyet is értek vele… Mindenkit a tettei alapján ítéljünk meg! Csak épp…

Azon gondolkodom, hogy ha egy olimpiai bajnok közlekedési balesetet okoz (vagy akár valami törvénytelenséget csinál), akkor elveszíti az államtól kapott járadékát, mert méltatlanná válik arra. Hiszen ő példakép, közszereplő, és bár tettétől függetlenül az olimpiai eredménye, sem az abba belefektetett munka értéke nem változik meg, még csak megítélésében sem – hiszen az aranyérem az aranyérem, bármelyik oldalról is nézzük – de alkalmatlan és méltatlan lesz arra, hogy az emberek, az ifjúság felnézzen rá, példaképként fogadják.

Ha nincs kettős mérce, akkor ez a többi közszereplőre miért nem vonatkozik? És hol húzzuk meg a határt? Egyáltalán: ki az, aki megmondhatja, hogy ki melyik körbe tartozik? És az utókornak jogában áll-e ezt felülvéleményeznie majd?

Hát ezért szeretném megtudni, hogy ki a fenéről beszélünk, ha azt mondjuk: mindenki! De minél inkább gondolkodom, annál kevésbé tudom meghatározni azt a kört, akire vonatkozik. Csakhogy én nem adom fel! Addig is azonban, míg dűlőre jutok magammal e kérdésben maradok tisztelettel:

Mammy – a senki!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Azért ellenzem a halálbüntetést, mert a gyilkosság vagy bűn, vagy nem az. De ha bűn, akkor rám nézve is igaz, pont ugyanúgy gyilkossá válok, mint akit ezzel büntetnék… Ahogy a zsarolás is egy bűn, amire sokféle válasz lehet, csak az nem, hogy visszazsarolok. Mert magam is azzá válnék, mint akit épp bírálok. Magasztosnak tűnhet fentről beszélve azt képzelni, hogy többet érünk - de az ember csak ember. Egyformák vagyunk. Higgyünk bárkiben vagy bármiben: egyformán születünk és egyformán fejezzük be. A kettő közti létnek a minősége és a minősítése különböztet meg minket, amelyeket elsősorban a döntéseink, a szavaink, a tetteink határoznak meg.

Például eldönthetjük, mit gondolunk a világról… Egyáltalán akarunk-e mi gondolkodni róla, vagy elfogadjuk a konyhakész nézeteket és beérjük egy-egy vallás vagy párt szemléletével. Ma már erről is szabadon dönthetünk, vagy legalábbis mostanáig ez volt a rend. Sokáig azt gondoltam, a rendszerváltás egyetlen pozitívumaként a szólás- és a vélemény szabadságát tudjuk felmutatni.

Mindezek a gondolatok onnan erednek, hogy valaki a Gépnarancs oldalára hivatkozva sérelmezte a sajtó szabadságát. Sajnos valóban, magam is érdekes dolgokat tapasztalok mostanában. De még akad fórum, ahol szabadon hangot adhatok véleményemnek, és amíg akad fül vagy szem, akit érdekel, addig le is írom ezeket.

Azt hittem, a Gépnarancs is egy olyan oldal, ahol az ember szabadon szólhat, ha úgy érzi. Vagy akár nem szól, de ez az ő saját döntése. Néha beleolvastam, voltak tanulságos gondolatok is – a sajátjaim leírását valahogy soha nem éreztem ott olyan bizsergetően, hogy meg is tegyem. Még azt sem mondhatom, hogy rendszeres olvasója voltam…

Most azonban egyből megkerestem a cikket és döbbenettel olvastam a hivatkozott írást (http://gepnarancs.hu/2012/06/megprobaljak-cenzurazni-a-gepnarancsot/)! Elsőként azon döbbentem meg, hogy egy állami intézmény azzal zsarol meg egy újságírót, hogy ha folytatja oknyomozó sorozatát, akkor a közalkalmazottként dolgozó rokonai állás nélkül maradnak. 2012-ben, uniós tagországként, állami intézménytől – nekem ez több mint „durva”. De legalább ilyen durva a válasz is számomra: rendben, nem írják meg azt, ami egyébként – ahogy a cikkből kivehető – köztörvényes bűncselekmény, ám ha ki merik rúgni a rokonokat, akkor kitálalnak és feljelentenek!

Újságíró vagyok. Ez felhatalmaz arra, hogy leírjam a gondolataimat, és egyben kötelességemmé teszi, hogy megírjam azokat a dolgokat, amelyek másként nem jutnának el az emberekhez. Akár egy eseményről tudósítok, akár egy bűncselekményről – különösen, ha sokunkat érint, például egy állami intézménnyel szemben. Ez néha egy jól működő rendszerben is okozhat olyan érdeksérüléseket, amely megnehezíti a helyzetünket, de könyörgöm: annyi szép szakma van még… nem kötelező a médiában dolgozni, ha valaki úgy érzi, nem tudja szavainak következményeit vállalni. De a szólás szabadsága szent, és ha mi önként lemondunk róla, ha úgy döntünk, hogy ha kell, bedobjuk a sárba, akkor hogyan merjem én leírni, hogy sajtószabadságot mindenkinek?!? Vagy az csak akkor kell, ha az én érdekem úgy kívánja? Ha csak ennyit ér ez a szó, akkor nem is érdemeljük meg… De ha nem kell, akkor miért küzdünk érte? Hogy elsirassuk? Én a magam módján imádkozom, hogy ez ne így legyen:

Ma reggel ismét kaptam egy tudományos anyagot, amely azt hivatott igazolni, hogy már az általunk ismert civilizált kor előtt is létezett itt egy fejlett társadalom, amely piramisokat épített, magasan kulturált, és írása a magyarok rovásírásra emlékeztet. Olyan meggyőzően tálalta az írás a régészeti leletek sokaságát és a különböző kutatók következtetéseit, hogy akár igaz is lehet…

Igen, ez alátámasztaná azt a sokaknak nagyon szimpatikus feltételezést, hogy esetleg közünk van egy olyan néphez, akik elsőként – vagy legalábbis: jóval az ismert korok előtt – népesítették be a Földet. Igazolná azt az ősiségen alapuló öntudatot, amely sokaknak okot ad némi fensőbbséges érzetre.

És ilyenkor jön nálam a DE! Azaz: tegyük fel, hogy így van. Szeretném megtudni, hogy a mai fensőbbséges hangnemre, amelyet akár a közéletben, akár a diplomáciában használunk, hogyan ad alapot egy olyan korban elért eredmény, amelyet még a történelemkönyvek sem jegyzenek? Mennyiben befolyásolja azt, amit ma fel tudunk mutatni? Mert bizony, tudunk, ma is vannak értékeink, bár azokról nem beszélünk… és nem feltétlenül az öngyilkossági hajlamban vagy az alkoholizmusban való élenjáróságunkra gondolok, valóban számtalan mai sikerrel is büszkélkedhetnénk, ám nem tesszük. Legfeljebb Nobel díjasaink és feltalálóink névsorát szoktuk gyakorta emlegetni – elfedve azt az apró szépséghibáját a dolognak, hogy többségük külföldön érte el sikereit… A mai kutatók ugyanis nem kapnak lehetőséget, nincs pénz, nincs eszköz, és nem elég alkotni: politikailag is meg kell felelni a boldoguláshoz. De mit is várunk egy olyan országban, ahol egyetlen évszázad alatt immár negyedjére űzzük el az értelmiséget, az alkotószellemet az országból.

De ha igaz, amit – természetesen nem magyar – professzorok találtak erről a letűnt korról, akkor azért mégiscsak büszkék lehetünk. Hiszen valaha nagyok voltunk. Még abban a korban, amikor a rovásírás volt az alap világszerte. Atlantiszon, Mú szigetén… Ma is egyre népszerűbb dolog: már közigazgatási táblákat is helyezünk ki ezzel a különleges írásmóddal. Sőt, könyvek is jelennek meg így. Érdekes és izgalmas, de mintha egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapna néhány ember életében, mint amekkora járna neki. Ettől még nem leszünk előrébb a ranglistán, nem leszünk kiválasztott nemzet.

Tegyük fel, hogy igaz, és mi uraltuk az egész földet akár: mennyiben változtat ez a mai helyzetünkön? Javul-e az ország helyzete? Nő-e a GDP, a termelés, a születések száma vagy legalább jobb lesz-e a kedve valakinek? Persze, tudom! A múlt ismerete fontos, mert aki nem tudja, honnan jön, az nem tudja hová is tart… Ezt nem is vitatom! De engem sokkal jobban érdekel az a múlt, amit mondjuk a múltszázad elején jegyeztek fel – mert kísértetiesen emlékeztet a jelenre. És mert annak csúfos vége lett, ezért azt gondolom, hogy a múlt ismerete elsősorban arra való, hogy ugyanazokat a hibákat ne kövessük el ismét… Ha a könyvekben az szerepel, hogy ez az út az elmúlt száz évben már két-három alkalommal szenvedéshez, nyomorhoz, emberek százezreinek halálához vezetett, akkor lehet, hogy valamit változtatni kellene az úton… És ehhez még a német régészeti professzorok sem kellenek – csak egy kis józan gondolkodás.

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Blokáddal fenyegetőztek a taxisok. Hogy ez sok emberhez nem jutott el, az nem feltétlenül az ő hibájuk, hiszen a független és szabad magyar média elég szelektíven teszi elérhetővé mostanában a híreket, eseményeket. Még tizenéves gyermekemnek is feltűnt, amikor szóltam neki, hogy figyeljen, hogy ezt máskor – például a BKV sztrájkok „szezonjában” – még ő is meghallotta, most meg semmi… Ez van, alkalmazkodunk – függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vagy sem: nem is tehetünk mást.

Hogy csúcsidőben, amikor ráadásul a legtöbb gyerek épp haza- vagy edzésre siet, és nem igazán tud mit kezdeni a számára ismeretlen helyzettel – hát Istenem, nem lehet mindenhez igazodni.

De hogy az egyébként működő lámpák mellett – mondjuk: minden harmadik váltásnál legalább – miért nem lehetett elengedni a keresztforgalmat az Andrássy úton? Nos, igen: feltehetően azért, hogy minél nagyobb legyen a káosz! Ráadásul ezekben a keresztutcákban zömivel trolibuszok járnak, amelyek így a szűk utcákban rekedve gondoskodtak róla, hogy egyetlen irányba se lehessen közlekedni… Pillanatok alatt bénult meg a város!

Jól kifőzték – gondoltam magamban, hiszen így az emberek nagyobbik része a saját akadályoztatása, esetleg a gyerek késése miatti aggodalom miatt eleve feszülten, ellenségesen fogadta az autók hosszú sorát. Amely egyébként kicsit hosszabb volt, mint az a hírekből kiderült, de ez most mellékes. Érthető reakció ez a kormány részéről, hiszen nem akarták megkockáztatni, hogy az emberek szimpátiáját kiváltva esetleg ismét kialakuljon egy 1990-eshez hasonló taxisblokád, mivel a pattanásig feszült idegrendszerrel utcára kivonuló elkeseredett tömeg – a bölcsek könyve szerint – komoly bosszúságot tud okozni a fennálló hatalomnak.

Azért kíváncsian vártam, milyen lesz majd a tálalás – és nem is csalódtam: rövid, tömör beszámoló, a végén futólag megemlítve, hogy a taxisoknak volt valami külön okuk is erre a lépésre. Helyesebben gurulásra – de ez most mellékes. Az üzemanyagköltség színvonala is elhanyagolható szempont volt. Az azonban kellő hangsúlyt kapott minden híradásban, hogy mekkora káoszt, dugót, felháborodást és miegymást váltottak ki ezek a taxisok. Ízesítve azzal a hangsúllyal, amelynek köszönhetően véletlenül se az a személyszállító kisiparos jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyik egyéb ötlet híján így próbál tisztes munkát teremteni magának – hanem a reptéri hiénák, a hajdani valutázók, az éjszaka lovagjai. Micsoda alakok… Mellesleg: valóban elég vegyes a felhozatal, csakhogy alkotmányos jogaink – még – nem annak függvényében léteznek, hogy ki mennyire érdemli meg. Az jár!

Kifőzték, tálalták – és lássuk be: mi, az icike-picikék mind megettük! Csendes morgással vettük tudomásul ezt is, mint mostanában mindent, hiszen tudjuk, az ujjak csak gyerekjátékok, egy kézről fakadnak. És ki merné bántani a kezet: hát elfogadtuk, hogy „ezek is” csak a bajt csinálják nekünk, mintha nem lenne elég… Pedig van elég. Nagyon is! Már csak ki kellene mondani: ELÉG!

Azt hittük, itt a szabadság! Aztán kiderült, csak a funkciók változtak. Még a nevek is vissza-visszatérnek, annyira nem változott semmi. Illetve valami mégis…

Sokan vagyunk még, akik a hetvenes-nyolcvanas években egy jobb, egy szabadabb világról álmodoztunk. Majd jött a rendszerváltás, amikor azt hittük, végre eljött a mi időnk. Úgy tűnt, egy teljesen új világ vár ránk…

Valóban más volt annyiban, hogy immár nem a „felszabadító szovjet hatalom” diktálta, hogy mit és hogyan csináljon az ország, csakhogy – mint utólag kiderülni látszik – továbbra sem magunk döntöttünk a sorsunkról.

Az új hatalom a pénz lett! Ebben mérünk mindent, már ha van. De ha épp nincs, azt is pénzzé tesszük, a szó minden értelmében. Nem csak a hatalmas hiányt forintosítjuk, hanem hitelt hitelre halmozva próbáljuk megoldani az életet, kicsiben és nagyban egyaránt. Meg is lett az eredménye: az ország pontosan olyan helyzetben van jelenleg, mint a legtöbb itt élő család: eladósodva, reménytelenül várja, hogy mi lesz az agónia vége…

Nemhogy vagyonunk vagy legalább büszkeségünk, de már reményünk sem maradt. Eleinte azt hittük, hogy majd egyszer vége lesz a rendszernek, melyet ki lelkesedésből, ki hitből, ki kényszerből épített, miközben csak a légvárak növekedtek. Majd ha kimennek az oroszok – gondoltuk. Majd most, hogy rendszert váltottunk… Majd ha új kormány lesz… Lett is minden szépen sorban, de valahogy egyik se váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Visszaszavaztuk a régieket, a helyzet azonban csak továbbromlott. Megszavaztunk egy esélyt a fiataloknak – nekik bizonyára jobb is lett, az országról azonban ez továbbra sem volt mondható. Váltogattuk is őket, de a nyomor csak egyre nőtt.

És most itt állunk a csőd szélén, egy olyan kormánnyal, amely egyetlen kollégiumi szobából képes volt kitermelni az ország közméltóságának legfontosabbjait. Eközben egyetlen év alatt az élet minden területén sikerült lerombolni a biztonság utolsó szikráit is.  Mindegy, hogy alkotmányos jogainkról, emberi értékeinkről van szó, vagy éppen az egészségügyről, a biztonságunkról, az oktatásról vagy akár a média szabályozásáról. Kifogyhatatlan a sor, minden terület megkapta a maga kegyelemdöfését. A délben beadott és éjjelre elfogadott törvényi sorozatgyártás segítségével elérték, hogy orvosaink sorra hagyják el az országot, a fiatalok feladják továbbtanulási terveiket… a gyerekek már most utálják, amit majd tanulniuk kell, és senki nem érezheti magát biztonságban. Sem anyagilag, sem emberileg.

A remény hal meg utoljára – szokták mondani. Csakhogy új név jelenleg nincs a palettán, a régieknek nincs esélyük sem változásra, sem változtatásra. Talán az összefogás segítene – de lassan már nincs is miért összefogni. És nincs kinek, hiszen szinte mindenki a túlélésért küzd…

A remény tehát nyugodjék békében: élt 22 évet. Örüljünk, ha az ország túléli. Ha túléljük, és még tudunk majd örülni…

Jókor lenni jó helyen – talán ez lehet a titka… És persze a jó kapcsolatok! Ha mindez megvan, garantált a siker és a nyugodt aggkor. Legalábbis Schmitt Pál részére biztosan.

Még javában bombáztak, amikor 1942-ben megszületett. Családja Németországból érkezett Budafokra egy évszázaddal korábban, és viszonylag keveset beszél róluk. Apja orvos volt, anyjának maga is doktori címet ígért – mint azt mostanában megtudhattuk. A „Mackós suliba”, azaz a Németvölgyi Általános Iskolába járt, ahol már tudhattak valamit, mert „büszkeségeik” között már doktori cím nélkül említik…

13 évesen kezdett előbb három-, majd öttusázni, de az úszás és a lovaglás nem passzolt hozzá – így maradt a vívásnál. Kétszeres olimpiai bajnok (1968, 1972), igaz, mindig csapatban, tartalékként. Nem akarom kisebbíteni címét, mert egy olyan csapatban, amely neki megadatott, ott tartaléknak lenni is dicsőség!

1965-66 nagyon meghatározó volt az életében. Ekkor lett először válogatott sportoló és ekkor szerezte meg diplomáját is, a Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetemen – ahonnan friss diplomásként egyenes út vezetett számára az Astoria Szálló üzletvezető helyettesi székébe. Annak ellenére, hogy korábban disszidálni akart, mert – állítólag származása miatt – nem vették fel az orvosi egyetemre. A Duna parti és a belvárosi szállodák akkoriban több szempontból is kiemeltek voltak: részint az idetévedő külföldiek megfigyelésében, és – talán pont nekik köszönhetően – a (természetesen nem létező) hivatásos prostitúció melegágyaként is funkcionáltak egy olyan korban, amelyben a párt engedélye nélkül talán a Nap sem kelt volna fel… Így azt gondolom, ha Schmitt Pál valóban személyes okokból nem nyert felvételt az orvosira, akkor igen tisztes jutalommal vigasztalták. Érdemtelenül azonban ilyen pozícióba senki nem került!

Bár egy olimpikon életét a felkészülés határozza meg, és ő három olimpián is részt vehetett, ez mellett maradt ideje családalapításra és karrierépítésre is. Az Astoriában egészen az igazgatóhelyettesi székig jutott, és harmadik gyermeküket várták feleségével, a szintén olimpikon Makray Katával. A montreali felkészülés azonban nem volt túl sikeres, élete harmadik olimpiája nem hozott érmet. Rá félévre fel is adta sportkarrierjét. De annál nagyobb sikert aratott a család a televízióban – a TV-tornában hétről hétre a szemünk láttára cseperedtek a gyermekek. Tényleg édesek voltak!

Ha egy szekér beindul, akkor nagyon fut: 1980-ban az Astoriából átkerült a Fórum Hotelhez, amelynek akkoriban csodájára jártunk. Modern volt, és gyönyörű és elérhetetlen… Az efféle zsírosabb pozíciókat azonban csak párthű emberek láthatták el, és kihalással lehetett örökölni őket az arra érdemeseknek. Nos, neki ezen a téren sem volt gondja… Ahogy egy interjúban elmondta: Németh Imre halálával örökölte a Népstadion és Intézményeinek igazgatói székét (aminek kis szépséghibája, hogy mindez szintén 1980-ban volt és Németh Imre 1989-ben halt meg), Csanádi Árpád elhunytával pedig egy MOB főtitkári címhez jutott, no meg egy NOB és egy OTSH kinevezéshez.

Így köszönt rá az 1984-es év, amikor a szovjetek ragaszkodtak egy ügynökük jelenlétéhez az olimpiai delegációban, amitől az amerikaiak inkább eltekintettek volna. És bár utóbbiak ezen kívül mindent megtettek, és költségvetésük harmadát a biztonságra költötték – a szovjetek a biztonság hiányára hivatkozva nem indultak a Los Angeles-i Olimpián. Ez drámai fordulat volt a mi sportolóinkra nézve, mert hiába voltunk a legvidámabb barakk, és hiába készült már mindenki az utazásra: utolsó tagállamként Magyarország is szolidáris lett a Szovjetunióhoz, itthon maradtunk. Ehhez persze kellett egy szavazás, csakhogy Schmitt Pált a NOB széke az Olimpia mindenekfelett való megtartására és tisztaságára kötelezte, míg a szovjetek ajánlását követő pártutasítás a MOB részéről ennek ellentmondó döntést várt. Vagyis valamelyik széke veszélyben lett volna, ha nem hozza meg azt a zseniális fordulatot, hogy pont aznap, mikor a szavazás történt, épp Szófiában tárgyalt a bolgár sportvezetőkkel. Talán épp a doktorijához gyűjtött anyagot…

Diplomáciai érzéke később is nagy sikert aratott: a rendszerváltást követően több országban is teljesített nagykövetként szolgálatot. Az 1992-es év azonban megint egy különleges esztendő volt életében. Kitüntették a  Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével! És gőzerővel szervezte az olimpiát Barcelonában. Ennek kapcsán még némi sajtóafférral is meg kellett küzdenie: többen támadták, amiért díszvendégként utaztatta ki azt a Buda Istvánt, aki az 1984-es olimpiai távolmaradást olvasta be a rádióban. És aki – a rossznyelvek szerint – már annyiszor biztosított hátszelet Schmitt Pálnak…

Egy ilyen izgalmas évben kellett ráadásul megvédje doktori címét is az akkori TF-en, amelynek „Summa Cum Laude” tett eleget, és amely köztársasági elnöki kinevezésének végét is okozta. Hát csoda, ha csak úgy összevágta?

A törvénnyel már korábban is került összeütközésbe: 22 évesen friss jogosítványosként okozott közúti balesetet – de a kellő mennyiségű enyhítő körülménynek köszönhetően megúszta 4 hónapnyi börtönnel, 3 évre felfüggesztve. A másik „cikis” korszaka 1980-81 környéke, amely még saját életrajzaiban is ellentmondásos. De az biztos, hogy sporttársát és munkatársát igen keményen vették elő akkoriban „vesztegetés és deviza-bűncselekmény elkövetése” miatt, míg róla eltűnt minden anyag. Ki sem hallgatták, talán nem is létezett. Talán.

A sportdiplomácia mellett a nagyköveti feladatok úgy tűnik, nem voltak elegendőek számára. A NOB akkori elnökének, Samaranch-nak székére azonban hiába pályázott: a lehetséges 120-ból első körben 11, majd csupán 6 szavazatot kapott. Ez valószínűleg rosszul esett neki. Itthon is újabb kihívásokat keresett és felajánlotta szolgálatait az MSZP-nek, az 1994-es budapesti főpolgármesteri címért, de ez sem jött össze. 2002-ben ezért – hivatalosan – független jobboldaliként próbálta újra, aminek köszönhetően Kovács László visszahívta nagyköveti posztjáról. Demszky azonban túl nagy falat volt neki.

Látszólagos függetlenségét is feladva belépett hát a FIDESZ-be, ahol előéletétől függetlenül pillanatok alatt az alelnöki székben találta magát. Innen lett 2004-ben Európa parlamenti képviselő, majd 2010-ben az Országgyűlés elnöke, végül 2010 júniusától a Köztársaság elnöke.

Ő volt a megfelelő ember a megfelelő feladatra. Az első elnök volt, aki semmit nem kérdőjelezett meg, amit a Kormány elé tett, azt alá is írta. Hiába voltak ezek a törvények hazai- és nemzetközi porondon, vagy a közvélemény szerint is erősen megkérdőjelezhetőek – benne nem volt kétely. Az is vitathatóvá tette kinevezését, hogy zászlajára tűzve a magyar nyelv védelmét, sorra követte el a nyelvi – hmm – bakikat! Vagy, ahogy az erkölcsről prédikálva reagált a doktori munkájának elbírálása során. Rajta kívül mindenki hibás volt, pedig azt nehéz nem észrevenni, ha be kell adnom egy önálló munkát, és annak minden részét valahonnan összeszedem…

Az egyenességét azonban korábban is nehezen fedeztük fel szavain kívül. Jó példa erre egy korábbi kijelentése, mely szerint, ha egy olimpián doppingügy lesz, azonnal lemond. Aztán jött a sötét emlékekkel teli Athén, ahol nem egy, hanem 5 ügy lett egyből, ő mégis maradt. Engem azonban sokkal jobban zavart, hogy míg ő most elvárná az ártatlanság vélelmét (vagy ahogy ő nyilatkozta: védelmét), addig sportolóink semmiféle támogatást nem érezhettek a részéről sem. Természetesen nem azt vártam tőle, hogy védje a doppingoló, ezáltal országát is lejárató sportolókat, de elvártam volna tőle, hogy sportdiplomataként ott legyen mellettük, amíg meg nem győződik azok valódi bűnösségéről.

Talán ezt sérelmezte két évvel később Gyárfás Tamás is, aki mindent elkövetett, hogy elmozdítsa helyéről Schmitt Pált. Olyannyira, hogy kihátrált mögüle a FIDESZ is. Ő azonban a helyén maradt. Szeretném hinni, hogy ez a magyar sportéletnek jó döntés volt – de ismerve annak helyzetét: van bennem kétely.

Egy feleség, két aranyérem, három gyerek, négy unoka, öt karika – nyilatkozta a 2010-es választások után. Gondolom a HATalom lenne a következő, de úgy tűnik, ettől most megfosztották: ami Gyárfásnak nem ment, azt a HVG megcsinálta. Schmitt Pál megbukott. És nem csak mint köztársasági elnök, hanem elsősorban mint ember. Persze lehet, hogy csak nem volt már rá szükség…

Holnap húsvét hétfő, a locsolkodás ideje... évente egy nap. Vannak, akik minden nap locsolnak, csakhogy nem piros tojásért, hanem az életünkért, és nem hölgyek fejét, hanem piros lángnyelveket. Értük, az ő becsületükért - és a mi biztonságunkért készült ez az írás, amelynek most folytatását olvashatjátok. Sajnos az ismert sajtók az előzőhöz hasonlóan ezt sem vállalták fel...

A tűz

Egy szikrából képes megszületni, egy várost képes elpusztítani. Ha megszelídíted, szolgálja életed: megvéd a hidegtől, elkészíti étkedet. De ha elszabadul, nem ismer kegyelmet: egyetlen pillanat alatt tehet porrá életeket! Lehet kiváltó oka, hőmérséklete, kiterjedése. Lehet megfékezni, szabályozni, megelőzni. Egy valamit nem lehet: pártpolitikát csinálni belőle! Mert mindig a tűz az úr!

Nyílt levelek kereszttüzében

Ez az írás egy hónapja készült... azóta próbáltam eljuttatni egy szélesebb látogatottságú médiához, de sikertelenül. Valamiért ez a rendszer nem kedveli, ha megkérdőjelezik - én viszont nem kedvelem, ha elhitetik velem, hogy biztonságban vagyok, és közben mégsem! A benne hagyott linkek jelzik talán, hogy nem felesleges riadalomkeltésről van szó...

Baj van! Mondhatnám: katasztrófa! Hívnám is hamar a 105-öt, de valami azt súgja: ezt most ők tudnák a legkevésbé elhárítani!Persze, mindez borítékolható volt! Leidinger István parancsnok már február végén szóvá is tette, március 5.-én pedig nyílt levélben is jelezte, hogy az új szabályozás – mely szerint január 1. óta nem helyi, hanem állami feladat lett a tűz oltása – az eddigi tapasztalatok alapján nem működik megfelelően, és megpróbálta felhívni mindenki figyelmet arra, hogy ebből baj lesz…

És lett! Alig egy nappal ezután, március 6.-án egy 87 éves néni meghalt a tűzben, férje és fia – valamint az oltás során egy tűzoltó – pedig megsérült. A segítség késve érkezett, mert az új rendszer épp csődöt mondott. A segélyhívás előbb a megyéhez futott be és időbe tellett, mire a pomáziak is értesültek a tűzről. Ráadásul addigra már az utca neve is megváltozott: a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett. Érkezés után már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen a helyi tűzoltók értik a dolgukat: a nénit ugyan sajnos már nem, de sebesült családját, valamint a házban található három PB gázpalackot ki tudtak menteni, megakadályozva ezzel a még nagyobb bajt! Igaz, talán ha nem ennyire kapkodva kell végezniük a munkájukat, akkor kollegájuk esetleg nem sérül megközben…

Valójában, ha egészen pontos akarok lenni: tűzoltó nem is volt a helyszínen – hiszen az új rendszer egyszerűen felszámolta a több mint 140 éves múlttal rendelkező intézményt, mostantól a Katasztrófavédelem állományához kerültek át. Szó se róla, tényleg őket rángattuk eddig is, ha bármi baj volt: akár tűz, akár víz jött, akár macska volt a fán, vagy épp közúti szerencsétlenség sújtott minket. De azért az a tény, hogy a Tűzoltómúzeum, vagy a külföldön is ismert és elismert, nagy hagyományokkal rendelkező Tűzoltózenekar is egy tollvonással megszűnt létezni, és mostantól Katasztrófavédelem Központi Múzeuma, illetve Katasztrófavédelem Központi Zenekara néven tevékenykednek tovább – az nem csak számomra kész katasztrófa!

Tehát tűzoltók nincsenek többé – a legénység tagjai a hagyományaikon kívül az egyébként nevetséges díjazásuk mellett most már nem csak a cafeteriájuk jelentős részének mondhattak búcsút, hanem azt a picike kis tiszteletet, elismerést is elveszítették, amit az emberek tekintete adott, mikor elárulták foglalkozásukat!

Az új elnevezés a többségének ugyanis egyelőre eléggé semmitmondó…Igaz, a katasztrófavédelem népszerűsítéséért mindent megtesz a „marketinges osztály”: túlliheget időjárási viszonyokkal, űrkatasztrófákkal ijesztgetve próbálják tudatosítani bennünk létezésüket. Mintha ezzel is kompenzálni kívánnák, hogy dolgozóik hol a lépcsőház muskátlijai miatt szabnak ki zsíros bírságot ránk, hol katasztrófavédelmi hozzájárulást követelnek tőlünk.Az egyetlen, ami változatlan maradt, hogy a fiúk továbbra is naponta kockára tehetik értünk az életüket, bármi történjék is! Ha például jégtáblák veszélyeztetik Paks atomerőművét, és egyben az ország lakosságának biztonságát, akkor is! Ha szólnak nekik, hogy baj van, mennek! Még ha épp a szabadnapjukon, családi-baráti program alatt hívják is őket fel, hogy indulni kell! Nekik ez a dolguk, erre tettek esküt, ezért tiszteljük őket!

Csakhogy az új rendszer kicsit nehezen áttekinthető. Például azért, mert telefonon odavezénylik őket az ország egy másik részébe, és ők mindent hátrahagyva mennek is – vagyis teljesítik esküjüket és nem mellékesen a parancsot – de ez nem jelenti azt, hogy nem kapnak érte majd fenyítést, (ami ugye nem csak erkölcsi, hanem az egyébként is pofátlanul alacsony bérükből további anyagi büntetéssel jár!). No, nem azért, mintha nem megfelelően, legjobb tudásuk alapján végezték volna a munkájukat, hanem csupán azért, mert a parancs nem lett írásban megerősítve! Persze, nem lett volna ez akkora vétség, hogy így büntessék meg őket – csakhogy valamelyikük elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett: hogyan fogják elszámolni az egy egész hetes kiküldetés túlóráját? Nem kellett volna… Az már csak hab a tortán, hogy azt csiripelik a verebek: akciójuk során az 1962-ben épült jégtörő hajó meghibásodott, és mert a parancs csak telefonos volt és nem írásos – ezért felmerült, hogy még a javítási költségeket is a legénységgel fizettetnék meg! Reméljük, ez csak kósza pletyka marad…

Én viszont aggódom… Lakásomban temérdek könyv, papír, gyúlékony anyag található, és gyerekből is akad néhány. Vajon, ha egy kipattanó szikra lángra lobbantja otthonomat, mennyi időt vesz majd igénybe, hogy a következményektől tartó mentőalakulat bevárja az írásos parancsot? Vajon az utcaátnevezések korszakában hogy találnak majd ránk? És ugye nem az a korkedvezményes nyugdíjtól elesett, 50 év feletti tűzoltó kell majd kimentse a gyerekemet, akinek megfáradt szervezete épp visszavág a túlhajszoltság miatt?És vajon hány embernek kell még bent égnie a házában ahhoz, hogy Benkovics Zoltán dandárparancsnok is – aki egy nyíltleveles válaszban próbálta a kedélyek tüzét oltani – úgy érezze: felül kéne vizsgálni a rendszert? És vajon mi kell ahhoz, hogy a politikai érdek ne uralkodhasson az emberek biztonsága felett?Azt már kérdezni sem merem, hogy vajon mekkora költséget jelentett az összevonás azoknak az egységeknek, amelyeknek problémát okoz még az is, hogy benzin legyen az oltáshoz vonuló kocsikba?Válaszokat valószínűleg úgysem kapok soha, így inkább visszavonulok, és aggódva dudorászom gyerekkorom kedves, ám mára kissé újraértelmezett dalát: „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Belegondolni sem merek, mi lesz még itt áradáskor?! Mert most úgy tűnik, katasztrófavédelem helyett csak katasztrofális védelem van!

FOLYTATÁS: Locsolóvers helyett

Plágium. Ezt állapította meg a bizottság (ex dr.) Schmitt Pál doktori címét eredményező dolgozatára. Mondom ex – hiszen egy másik bizottság úgy gondolta, ez azért még sincs így rendjén és visszavonta a doktori címet. Ennyi. Ennyi?

Talán már mindenki érezte a suliban – mondjuk egy matek dolgozat közben – hogy semmi nem jut eszébe, jó lenne lemásolni a padszomszéd feladatait. Aztán volt, aki élt vele, de volt, akit visszatartott valami – legyen az neveltetés vagy a tanárjának szúrós tekintete, esetleg a csalásért kapott elégtelen. Akik mégis bűnbe estek, azok között volt, akinek sikerült, és volt, akire lesújtott a következmény. Mert az mindig volt. Szerencsés esetben csak elvették a dolgozatát, és nem folytathatta, de általában elégtelennek is minősítették az illető tudását. Mert csalni bizony nem ildomos. Ráadásul – ahogy a nóta mondja – „Aki hazudik az csal, aki hazudik, az lop! Hazudni, csalni csúnya dolog!” No, igen…

Csakhogy úgy tűnik, ami a matek órán ártalmatlan, de mégis üldözendő csalás, az nagyban elkövetve már bocsánatos vétség. Sőt! Nem is az a vétkes, aki elkövette, hanem az, aki nem vette észre a csalást, és elfogadta a dolgozatot. Legalábbis ez derült ki a plágium-bizottság – mert nekünk ilyenünk is van ám – vizsgálati jegyzőkönyvéből. Még azt is megtudhattuk, hogy „akkoriban ez elfogadható volt”. Engem meg ráz a hideg: ez azt jelenti, hogy azok a tisztességesnek vélt orvosok, jogászok, tanárok, mérnökök, akik akkoriban végezték felsőfokú tanulmányaikat, és koruknál fogva most vannak igazán felelős beosztásban, azok nem is szaktudásuk, hanem másolási képességeik alapján nyerték el tudományos fokozataikat? Mert ezzel nem kevesebbet állítanak – miközben én ezt mindegyikük nevében szeretném visszautasítani!

„Olyan személyt jelöltem köztársasági elnöknek, akit a következő néhány év munkájának szempontjából a legalkalmasabbnak ítéltem” – nyilatkozta Orbán Viktor miniszterelnök, kicsit ironikusan: a bolgár tengerpart mellől, amikor 2010 nyarán támogatásáról biztosította (akkor még dr.) Schmitt Pált. Valóban ő lenne a legalkalmasabb? Szomorú ez országunkra nézve…

Nem a TF-es diplomamunkájának köszönhetően nyerte el ezt a címet, hanem egyéb kvalitásai miatt – nyilatkozta az üggyel kapcsolatosan. Talán ez volt az egyetlen összetett mondata ebben a témában. És egyetértek vele: attól hogy valaki nem doktor, még lehetne a legtiszteletreméltóbb, legalkalmasabb köztársasági elnöke az országnak. Csakhogy semmi nem változtat azon, hogy csalt, hazudott! Ő, az ország legelső embere! Milyen erkölcsi mérce kell ennek az elfogadásához?

Próbálom felfedezni, mik lehetnek azok az egyéb kvalitások, amelyek a történtek ellenére is pozíciójában tartják. Hitvallásában a magyar nyelv fontosságát és az ifjúság védelmét jelölte meg legfontosabb célkitűzéseként. Nos, a határmenti kis falucska vendéglőjében büszkén őrzik nyelvi emlékeit, ahogy több beszédjében is igazi remekeket nyújtott át szeretett népének – talán azért, hogy így ne! Sajnos azonban ezt nem tette hozzá… így igen kellemetlen poénoknak tette ki magát és intézményét. Az ifjúság védelmét egy ilyen csalással a háta mögött – ezt inkább nem is részletezném. Utoljára ilyen követendő jó példát az az ifjúsági miniszter állított gyermekeink elé, aki a titkárnőjét helyezte a ceruzatartója mellé…

Azt is mondta az elnök úr, hogy ő bizony, ha kell, szembeszáll bárkivel, akár presztízsét is veszti, de a demokráciából és az alkotmányosságból nem enged. Ehhez képest sorra születnek azok a hazai- és nemzetközi berkekben egyaránt nagy felháborodást kiváltó törvények, amelyeket eddig csak egyetlen ember nem kérdőjelezett meg sohasem: ő. Szemrebbenés nélkül sorra írta alá mindet, néha még arról sem meggyőzve minket, hogy egyáltalán elolvasta…

Egész úton hazafelé azon gondolkodám… - na jó, hagyjuk szegény Petőfit, így is forog a sírjában! A sajtó szabadsága az agonizálás stádiumába jutott: még itt-ott lélegzik egyet, de alapvetően már halott! Ha országunk jövőképét kell lefestenem, azt leginkább egy idézettel tudnám: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó! Mindennel meg vagyok elégedve!” Ezt ugyan Ferenc József királyunk mondotta az első világháború előtt, de a többség mégis Kádárnak tulajdonítja e szavakat… A jövőről a jövőben azonban úgy tűnik: úgy sem mondhatok majd mást!

Retro a divat – hát mi divatos ország lettünk. Az ötvenes évek divathullámát azonban nem csak a ruhákban jelenítjük meg, hanem igyekszünk minél több dolgot korhűen bemutatni. ÁVH helyett ugyan NA’V(H) van, ahol nem a körmünket szedik le, bár vagyonvizsgálat közben néha talán észre sem vennénk a különbséget.

Hárommillió koldus országa voltunk Horthy ideje alatt, hiszen a nagybirtokrendszerben éhbérért, vagy az alatt dolgoztak az emberek a nagy gazdasági válság idején. Most négymillió koldus országa lettünk, hiszen a magánszférában és a közintézményekben egyaránt éhbérért, vagy az alatti összegért dolgoznak az emberek, és a gazdasági válság százezreket tett munkanélkülivé, földönfutóvá, hajléktalanná. Utóbbiak legalább átmeneti szállásban részesülhetnek, mivel – gondolom a szociális háló részeként – helyzetüket az új törvénykezés jelentős pénzbírsággal sújtja, amit persze nem tudnak kifizetni, így majd leülik. Addig is van fedél a fejük felett!

Jók ezek az új törvények, mert mindig adnak valami kis izgalmat! Például ki veszi hamarabb észre, hogy két rúd bejgli sütése közben épp új választási (értsd: bebetonozási) törvényt fogadtak el, vagy épp családvédelmi törvényt hoztak létre. Szerencsés esetben nem visszamenőlegesen, csak úgy. És már csak egy közméltóságnak kellett rábólintani – illetve: aláírni – és gyertyagyújtásra már meg is volt minden. Erre a tisztségre korábban a köztársasági elnök volt hivatott, de most, hogy a Magyar Köztársaság megszűnt és csak Magyarország létezik, nem is tudom, hogy létezik-e még ilyen titulus. Lehet, hogy már nem és az ő jelenlegi státusza csak egyszerűen „álamfő”?

Jövőképem kicsit talán sötét, de én még azon cseperedtem fel, hogy „ma lesz a holnap tegnapja” – és bizony a legjobb jósok is a múltból dolgoznak! Csak egy dolog aggaszt kicsinykét… Bácsik! Nénik! Kedves Döntéshozók! Az emlegetett történelmi korszakokat olyan évek követték, mint 1945 vagy 1956. Nem lehetne esetleg okulni a történelemből és valamit másképp csinálni? Mert nem a történelem ismétli önmagát, csak mi nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy változtatni kéne a recepten!

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen még innen, és nem is a tengeren túl: volt egyszer egy cég, amelyik úgy döntött, mindent elkövet, hogy megmutassa, márpedig ő tiszta marad! És úgy is tett! (Igen, itt Magyarországon! Bármilyen hihetetlen, néha előfordul ez is!)