2013.05.04. 19:53| Szerző: Mammy

Sokszor úgy éreztem: elvette a gyerekkoromat! Haragudtam rá… anyaként azt kell mondjam, nem is alaptalanul. Bántott, megalázott, és megfosztott mindattól, amitől gyereknek, embernek érezhettem volna magam…

Csakhogy megtanított mindarra, amivel az életben boldogulhatok. Megtanultam mellette, hogy mindig fel kell állni, hogy siránkozásra nincs idő: tovább kell menni és tenni a dolgomat!

Megtanultam mellette, hogy első és legfontosabb a család! A gyerekeim és a társam, akit apjuknak választottam. Semmi nem állhat eléjük!

Megtapasztaltam, hogy sokféle megoldás lehet egy dologra, csak egy nem: hogy az alkohol mögé dugjam el a problémát! És hogy mennyire megalázó lenne, ha gyerekeim ittasan, öntudatlanul látnának. De még egy buli kedvéért sem teremthetek olyan pillanatot, amely azt üzeni nekik: most épp nem számíthatnak rám, mert nem vagyok önmagam!

Talán nem az az anya volt, akiről a legtöbben álmodoznak… talán nem is hasonlított ahhoz, akire általában anyaként gondolunk.

Mégis életet adott, és az életemnek értelmet! A gyerekeimnek pedig családot. Általa vagyok az, aki vagyok – ami talán nem a legjobb, de azért reggelente még nem hoz zavarba a tükör, és a legfontosabb: a gyerekeimnek a szemébe tudok nézni! Soha nem fogom tudni neki meghálálni az útravalómat, bármily nehéz is lett tőle a tarisznyám. És soha nem fogok rájönni, hogyan adhatom ezt én tovább a gyerekeimnek…

Remélem, az a szeretet, amit én nem kaphattam meg, ezért nekik igyekszem duplán adni – az elegendő lesz hozzá…

Kilenc éve lesz, hogy elment… mégis sokkal inkább itt van velem mostanában, mint élete során bármikor! És nem, még mindig nem bocsátottam meg magamnak, amiért az utolsó anyák napján – sértettségből – nem vittem neki virágot.

Talán nem kellene mindezt leírjam, de azt gondolom, még mindig sokan vannak, akik vélt vagy valós sérelmeik miatt nem fogják köszönteni édesanyjukat… Üzenem nekik, hogy addig tegyék, amíg tehetik! Mert nem tudhatják, melyik az utolsó pillanat!

 |   | 7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mammy.blog.hu/api/trackback/id/tr245434065

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

178479 2013.05.04. 21:29:45

Kedves Mammy! Eléggé sokan vannak, akik nem tudják kimutatni a szeretetüket. Főleg akik gyerekkorukban azt tapasztalták, hogy a szeretet jelei hamisak. Akiknek a gyerekkoruk, vagy a felnőttkoruk is nehéz volt, azok legfontosabbnak tartják hogy a neveléssel ezektől mentsék meg a gyerekeiket. És talán eközben nem fordítanak elegendő figyelmet a szeretet apró jeleire. Talán minél inkább féltik a gyerekeiket saját sorsuk megismétlődésétől, annál kevésbé.

relatív 2013.05.04. 21:52:57

Kedves Mammy! Az a gondolat ( akarat ), ami végig e blogban kiérezhető bizonyosan sok embert érint meg, mert az 'anya csak egy van' nem egy mondás, hanem a valóság. Intelem, melyet kiolvasok írásodból mindenkire - arra IS aki az írásodban mint elkéső szerepel e tekintetben - vonatkozhat, akár ha maga mindig kellően jól cselekedett szeretteivel gyermek, vagy anya ként, kölcsönösen. Úgy gondolom, ha e tekintetben elmaradása van, akkor bizonyosan fél-életet él mind gyermek, mind anyaként, és akkor az embertársaival IS hasonlóan pótolni valója van. Ha egy származási kötelékben kialakul a szeretet gyakorlata, akkor az emberi lét kiteljesedése biztosított bármely nehézség ellenére IS, és minden téren előnyére válik a résztvevőknek !

180524 2013.05.05. 08:00:59

Ez szép volt, kedves Mammy! Nekem sincs már, kit köszöntsek...

301782 2013.05.05. 13:00:06

Hát, bizony nem mindig örömteli pillanatok jutnak az ember eszébe ilyenkor (sem). :(

Terminus 2013.05.05. 21:09:46

Zárszavaddal mélyen egyetértek, magam is gyakran hangoztatom. Azt gondolom, nem a sírra kell vinni a virágokat, nem ott elsuttogni a bocsánatkéréseket, és kimondani a fontos szavakat, amikor már hiábavaló, és szerettünk sem tudhat már mit kezdeni vele, örülni neki. Még valamit hozzátennék. Úgy gondolom, azoknak is jár a megbecsülés, és köszönet ezen a napon, akik jószándékkal pótolni igyekeznek a – bármilyen okból és formában - elveszített Édesanyákat. Ha elmulasztjuk megtenni, utólag ugyanúgy ez sem pótolható. S ne gondoljuk, hogy ezzel az Édesanyától vesszük el a tiszteletet, megbecsülést, a „státuszát”, vagy – adott esetben - az ő emlékét sértjük. Az, ha egy embert megbecsülök, nem jelenti, hogy a másiktól megvonom a megbecsülést, s azt adom át az illetőnek. Én fiatalon vesztettem el Édesanyámat, és jóval több időt töltöttem már „mostohámmal”, mint amennyit Édesanyámmal eltölthettem. S nálunk ez a nap régóta már kibővült tartalmú: „Édesanyák és Édesmostohák” napja..:)
süti beállítások módosítása