Kamasz kölyök voltam, mikor először láttam a Kopaszkutya című filmet – és bevallom: nem tetszett! A zene azonban „ütött”, így a történeten túllépve rongyosra hallgattam a kazettámat, amit persze titokban másolgattunk egymásnak – hiszen a filmet ugyan kiengedte a kor szelleme, de a zenei anyag bizony tiltólistára került. Tizenöt évesen már nem laktam otthon, így tehát mondhatom: nem a lázadás ténye állt távol tőlem, de valahogy sohasem éreztem magaménak azt, hogy le kell menni kutyába… Sőt! Évtizedekbe tellett, mire ráeszméltem: nem kell bebizonyítanom az egész világnak, hogy nekem igazam volt, elegendő, ha reggelenként a tükörbe nézve tudom: jól döntöttem!
Az évek teltek, és azért ha tehettem – már csak a zenéje miatt is – megnéztem a filmet, ami furcsa módon minden egyes alkalommal egyre közelebb került hozzám. Talán felnőttem a mondandójához? Lehet! Egyre tisztábban rajzolódott ki számomra egyfajta társadalomkritika belőle, amit benne élve nem volt alkalmam felfedezni. Ha a szereplők helyzetét nem is éreztem magaménak, a világot, amelyben éltek, egyre inkább azonosítottam azzal a korral, amelyben nekem is boldogulnom kellett.
Mára azonban más világot élünk – legalábbis azt mondják! Volt egy rendszerváltás, pártok, kormányok jöttek, mentek. A film zenéje kiállta az idő próbáját, a történet azonban mára csak nosztalgikus visszaemlékezés – az emberek… nos, igen: függetlenül attól, hogy milyen volt a viszonyuk a Kopaszkutyához, manapság mintha többen mennének le kutyába!
Sokszor gondolkodtam rajta, mi is változott hát valójában ebben a harminc évben, amely számomra az ifjúságot jelentette. Ez a kérdés foglalkoztathatta a film egykori alkotóit is, különösen Szomjas György rendezőt. Már korábban is lehetett olyan híreket hallani, hogy lesz folytatása a Kopaszkutyának, de ezek megmaradtak a kósza pletykák szintjén. Most azonban a Kopaszkutya Kettő utolsó forgatási napjának tiszteletére rendezett sajtótájékoztatóján lehettem jelen - tehát ez már messze túlmegy a pletykán.
A Tabánban, ahol egykor 30 ezer ember tombolt a Hobo Blues Band zenéjére… itt indult útjára a Kopaszkutya és itt értek véget a Kopaszkutya Kettő felvételei. Az egykori helyszínt bejárva a média képviselői néha a csípős októberi szelet is túllicitálva faggatták a stábot. Mint megtudhattuk: az alkotás a Hobo Blues Band búcsúkoncertjéről, valamint a zenekari tagok életéről szól, és várhatóan december 9.-től lesz látható a mozikban.
– A mű alapvetően dokumentumfilm lesz, tehát nem tekinthető az 1981-ben készült mozi folytatásának. – jelentette ki Szomjas György filmrendező. – Sajátos műfajú film készül a dokumentum-, a koncert- és a játékfilm ötvözeteként – hangsúlyozta.
A nyolcvanas évek kultuszfilmje tehát bemutatott egy kort, amelyben három évtizedig éltünk, a Kopaszkutya Kettő pedig – az eredeti film négy szereplőjének sorsán keresztül – azt hivatott a maga sajátságos módján megmutatni, hova vezetett ez az újabb 30 év. Félreértés ne essék: amíg a Kopaszkutya a Colorado zenekar – bármily élethűre sikeredett, de mégiscsak kitalált – történetén keresztül mutatja be a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországát, addig a Kopaszkutya Kettő a szereplőket megjelenítő zenészek – Deák Bill Gyula, Földes László Hobo, Póka Egon – valós történetén keresztül mutatja be a film óta eltelt 30 évet. A helyzet adja magát, már csak azért is, mert a három évtized számukra részben közös utat is jelentett. Ráadásul ez a visszatekintés most különösen aktuális, hiszen a Hobo Blues Band, amely színtere volt ennek a közös útnak, idén februárban egy nagyszabású búcsúkoncert keretében, több mint húszezer ember előtt köszönt el és zárta le ezt a közös fejezetét életüknek.
A koncert – amely „A zene marad” címmel a napokban jelenik meg dupla CD-n és DVD-n – különös varázsát nem csak a harmincévnyi közös munka és a minden várakozást felülmúló érdeklődés adta. Nehezen tudnék még egy olyan eseményt mondani, ahol a közönség ennyire széles spektrumot ölelt volna fel: hiszen a kamasz kölyköktől a nagypapákig, a szegény csövestől a legújabb trend szerint öltözött szépfiúkig és lányokig, az egyszerű kétkezi munkástól a szemmel láthatóan is az értelmiség táborát erősítőkig mindenki ott volt és tombolt! Függetlenül attól, hogy honnan jött, hova tart, kire ikszelt, mit gondol az életről – mindenki rázta a fejét vagy fenekét, miközben fújta a dalokat!
Mindez azt mutatja: a zene, a dalok időtállóak, és a zenészek – Hobo vezetésével – úgyszintén. Hitelesek tudtak maradni mindenki számára – és ezt manapság nem sokan tudják magukról elmondani (illetve dehogynem: sokan vélekednek így magukról – épp csak keveseknek hisszük el).
Ezt a 33 évet lezáró zenei anyagot ragadja meg a Kopaszkutya Kettő is, és erre építve mutatja be a szereplők sorsának alakulását. Megtudhatjuk majd belőle, ha eddig még nem tudtuk volna, hogy Deák Bill Gyula állt talán legközelebb ahhoz a világhoz, amelyet az eredeti Kopaszkutya jelentett, és talán ő volt az, aki a rákövetkező évtizedekben is megőrizte ezt a feelinget. A közönséget mind a mai napig meg tudja őrjíteni – a szó legnemesebb értelmében – akár a Tetovált lányt énekli, akár csak bekiabál, hogy „Héééé”! És a közös érzések, a közös emlékek máris arra késztetik a hétköznap gátlásosságából felszabaduló embert, hogy őrjöngve harsogja: igen, Bill a király!
Földes László – mindenki Hoboja – soha nem érezte magáénak a Kopaszkutyában ráosztott szerepet, és ebből nem is csinált titkot. Más értékrend alapján éli életét, máshova teszi a hangsúlyt. Ami mégis közös, hogy önmaga tudott maradni egy olyan világban, ahol a kutyákkal szedetnék szét sokan azt, aki másképp mer gondolkodni. Ő azonban nem csak mert, hanem el is tudta ezt fogadtatni a világgal. Olyannyira, hogy az a húszezer ember, aki ott tombolt a búcsúkoncerten a Kopaszkutyára, az éppúgy fennhangon énekelte Hoboval József Attila versét is. És egy Arénányi ember keze egyszerre csattant minden sor után, amikor a Kex együttestől is búcsút véve a Zöld-sárga hangzott fel a stadionban.
Lázadni tehát úgy is lehet, ha nem engedjük, hogy megmondják, mit tegyünk és főleg, mit gondoljunk, de ettől még az értékeinket nem kell lábbal tiporni. Hobo nem tanít, nincsenek kinyilatkoztatásai, ő „csak” teszi a dolgát legjobb belátása szerint. Hogy ebből mi mégis sokan próbálunk meg tanulni, az nem az ő hibája - de csak őt igazolja…
Póka Egon azonban felvállalta a tanítást, olyannyira, hogy iskolát is alapított. A zenei élet tehetségeit keresgéli és csiszolgatja őket, iskolája mára az egyik legjobb hírű zenészképzőnek tekinthető a szakmában. Ő tehát a zenész-szálat vitte tovább a Kopaszkutyából és a műfaj iránti elkötelezettsége teszi őt naggyá. Ő – a Hobo Blues Band és a Póka Experience zenekarok zenészi és zeneszerzői feladatain kívül – ezt tette le az asztalra.
Nem akarom lelőni a film lényegét, amiről annyit még érdemes tudni, hogy bár a forgatás elvben véget ért, jelenleg is keresik a legtetováltabb lányt, és a legkopaszabb kutyát hozzá. Ezzel a ténnyel, és magával a sajtótájékoztató lehetőségével – ami 1981-ben elképzelhetetlen lett volna – kicsit azért előrevetíthetjük, hogyan is változott a világ 30 év alatt. Annyi bizonyos, hogy ma már egyedül a közönség, aki távolmaradásával tüntetve korlátozhatja a megjelenést, az állam ebbe már nem szólhat bele – és reményeink szerint ebben nem is lesz változás.
A sajtótájékoztató apropóján azonban az egyik riporter nem annyira a Kopaszkutya Kettő megjelenése miatt érkezett, hanem – az alkotókhoz hasonlóan – benne is felmerült a kérdés: mi is változott az elmúlt harminc év során. Csakhogy benne ez a kérdés annak kapcsán fogalmazódott meg, hogy egy anyuka megkereste: gyermekét az iskola arra kötelezte, hogy vágassa le a haját! Ma, 2011-ben.
A kérdés tehát sokunkat – és sokféle motivációból eredendően – foglalkoztat, így tehát kíváncsian várom ezt a kordokumentumos játékfilmet, és közben azt remélem, hogy soha nem kerülhet sor egy Kopaszkutya KettőÉsFél-re, amely majd ismét visszarepít minket abba a világba, ahonnan az eredeti forgatókönyv élete indult.
Addig is beteszem legújabb kincsemet a DVD-lejátszóba és felidézem a búcsúkoncert élményét, mert rendszerek, kormányok, bandák jönnek és mennek – de a Zene marad!
