Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

A darabban fellelhető egyetlen István király

Nem értem! Mindenki csak a politikát látta az Alföldi-féle István, a királyban. Én bárhogy figyeltem, "nem jött át", sőt! Maximálisan egyetértettem Gizellával, még ha kicsit túlzásba is vitte, de magam is fenemód unom a politikát!

Hogy napjainkra lenne átültetve? Lehet – de nekem ehhez kevés egy Trabant meg néhány TEK-es robot. Az egyetlen, amitől kicsit tényleg mainak érzem, hogy ma is van egy "ilyen" meg egy "olyan" tábor, amely gondolkodás nélkül felnégyelné a másikat, és a józanabb világnézetű emberek szívesen látnák mindkét tábor jeles képviselőit – ha nem is korona alakú, de – rács mögött!

Pont ezért engem zavart a jelmez(telenség), különös tekintettel István emésztési zavarokat felidéző színnel megáldott nyakkendője… Hogy Koppány feleségeinek rózsaszín burkolatáról ne is beszéljek – elképzelni sem tudom, hogyan köthető akár a szín, akár az anyag a három gráciához.

Ami kicsapta nálam a biztosítékot, az a szereplőválasztás… Eredetileg csak azon akadtam ki, hogy honnan jött Stohl választása Koppány szerepére. Feltehetően ez tényleg egy politikai és média-fricskának indult, mert én az objektív kisebbség táborát erősítve elismerem: Buci tud énekelni és nem is rossz színész. De egy Koppányhoz ez kevés! Ehhez képest azt kell mondjam, hogy bár a darab megtekintése után sem tudom, hogy ő mit is keresett ott – mégis ő volt talán a legjobb választás…

Feke Palinak anno szurkoltam a Társulatban, és volt sok olyan dal, ami kifejezetten jól állt neki (korábban István szerepe is!), de ez a testes maffiózó, aki megjelent a színen minden volt, csak fenséges nem! Őszintén szólva fetrengtünk a röhögéstől, mert jeleneteinek nagy részéről az jutott eszembe, amikor valaki egy kiadós ebédet követően desszertnek egy rota vírust fogyaszt el. Midőn azt vártuk, hogy mikor rohan ki a mellékhelységbe, hogy végre könnyíthessen magán, azon gondolkodtunk, hogy az előtte heverő homokos-iszapos gödröt vajon ki és mivel töltötte meg… Valamint hogy a gázsi tényleg olyan alacsony volt-e, hogy nem futotta belőle még zsebkendőre sem – mert az éneklését igencsak nehezítette valami oda nem illő dolog.

Az éneklés egyébként senkinek nem ment könnyen – tovább erősítve azt a fura érzést, hogy a Stohl-Koppány volt a Legjobb, és azért lássuk be, hogy ez nem akart épp dicséret lenni!

Sajnos az időnként hamis, és mindig jellegtelen hangok lehúzták úgy a hangulatot, hogy legfeljebb vásári komédiaként tudtam elkönyvelni az egészet – és így ez sajnos megalapozza azokat a vádakat, hogy ez bizony nem feldolgozás volt, hanem megcsúfolás…

Ilyen körülmények között nehéz volt értékelni, hogy a dramaturg időnként kenterbe verte az eredetit, és több helyen segített értelmezni a történet egészét. Kifejezetten jó volt, hogy a szöveg értelmének megfelelően lett hangsúlyozva az ének, már csak a hangokat és a dinamikát kellett volna eltalálni.

A koreográfia sajnos szintén nem volt épp a legszerencsésebb. Novák Tata munkáját – aki a Királydombon koreografálta kedvenc rockoperánkat – eleve nehéz lenne überelni, de az, amit táncként produkáltak, az mellőzött minden értéket. Sem tradíció, sem modernség… bár lássuk be: ha egy csapat izmos test egyszerre mozdul a ritmusra, annak minden körülmények között van valami varázslatos hangulata!

Ha már hangulat: mindenki azzal vádolta Alföldit, hogy erkölcstelen és perverz dolgokat művelt a színpadon. Nos, meg kell mondjam: az a minimális erotika, amely például Gizella és a Vitéz duettjénél jelentkezett, csak segített végre beleilleszteni a számot a történetbe, mert az eredetiből ez bizony kilógott. Sőt, Koppány feleségein egyáltalán nem érződött az a kéjes vágy, amit egy ösztöneire hagyatkozó pogány kultúrában elvárnánk. (Bár az egyik hölgy… hogy is mondjam: három fiú mellett néztem az előadást, de nincs az az ösztön, aminek hatására elfogadták volna közeledését!)

A fehér ló többszörös szimbólum a magyar történelemben, és a sámánok bizony előszeretettel áldoztak fel jószágot varázslataik sikerének érdekében – így támadási felületnek nem tekinteném, de tetszeni sem tetszett. Nekem túlzás volt… És hiteltelen! Akárcsak maga a sámán, aki inkább egy digó drogbáróra emlékeztetett, mint vallási vezetőre. Még ha a joint, amit elszívott – és amivel megint csak a támadók tollát hegyezte – valamennyire jogosan is volt jelen, hiszen a transzba eséshez szükséges hallucinogének valóban részesei voltak az akkori szertartásoknak.

Mondanám, hogy az eredeti darab két szereplőjének megjelenése a színen "jó poén volt", és valóban annak is tartom. Csakhogy ezzel a poénnal tovább erősítették bennem a vásári komédia érzetét. Nem adott hozzá a darabhoz, ellenben további támadási felületet biztosított (és nem is hiába) azoknak, akik meg akarták magyarázni, hogy ez eleve pocsék, mert Alföldi.

Nos, jónak nem nevezném én sem, bár korántsem a rendező személye, vagy politikai helyzetet miatt, hanem azért, mert egyszerűen a változások többsége nem hozzáadott a darabhoz, hanem elvett belőle, és nem leporolta, hanem bemocskolta!

Aki tényleg megdolgozott a gázsiért az a táncosok voltak, és a dramaturg! De egy államalapító király, aki most esett ki a Maffia sorozatból és folyton a mosdóba készül, egy ellenzéki vezér, aki kemény kéz helyett hisztizve fakad ki a harctól és persze: egy rockopera rock nélkül – lássuk be: nincs az a táncos vagy dramaturg, aki ezek mellett megmenti az előadást! Bár… most hogy magam elé idéztem a két vezér alakját – lehet, hogy mégis csak mai ez a darab? Már csak azt kell eldönteni, hogy ki hisztizik, és ki lesz hamarosan nyakig a sz…ban!

Hajdanán talán Isaura története volt az első brazil szappanopera, amit láttam… Ma ugyan ezt divat letagadni, de kedd esténként nem nagyon volt más alternatíva – néztük, amit adtak! Így a Gyökerek néhány epizódjához is volt szerencsém, bár bevallom, egyik ifjú történetéből sem emlékszem sokra. Csupán annyi maradt meg bennem, hogy Kunta Kintét addig verte a gazdája, míg el nem vette utolsó vagyonát: a nevét – így lett a szerencsétlen ifjúból az ostor hatására Toby. Az érdekes tekintetű szépség pedig vad vágyat ébresztett gazdájában – de ahogy egy filmen az már lenni szokott: nem hagyta magát, ezért ő is megismerte párszor az intéző ostorát.

Ami azonban magával ragadt mindkét történetben, az a modern rabszolgatartó társadalom ábrázolása, a rabszolgák élete, kultúrája… A túlélési ösztön vezérelte összetartozás vagy épp ugyanezért elkövetett kisebb árulások közegében bimbódzó közösségi megmozdulások eredményeként kialakult blues, fado, a cajondob, esetleg a capoeira , vagy akár a woodoo és még néhány hasonló fogalom új értelmezést nyertek számomra.

Amilyen szörnyű volt látni, hogy emberi mivoltuktól megfosztva, megalázások és embertelen munkatempók mellett kellett leéljék életüket, annyira csodálatos volt, hogy ennek ellenére éltek, családi közösségek alakultak ki, közösséget és kultúrát teremtettek – és tökéletesen igazolták, hogy az élet élni akar, és azt az elvemet, hogy ha van pokol, és annak van tüzes bugyra, az emberi test és lélek ahhoz is képes alkalmazkodni!

Hogy miért írom le mindezt most, harminc évvel később??? Mert az uraságok gondoskodtak a rabszolgák tárolásáról, és etetéséről. Még valamennyire az egészségüket is felügyelték, hiszen ha számukra emberek (vagy akár állatok) nem is, de vagyontárgyak voltak, értéket képviseltek. Mostanában azonban azt tapasztalom, hogy lassan a napi 12–16 óra munka mellett is csak arra képes a legtöbb ember, hogy ne maradjon fedél nélkül – bár lépten-nyomon utcán élő embereket látok, tehát egyre kevesebbnek sikerül. A jólét pedig abból áll, hogy lehetőleg minden nap egyenek annyit, amennyivel nem éheznek. A főnök – már ha van munka – bármit megtehet velük, hiszen visszaszólni senki nem mer: ha nincs munka, nem jut ennyi sem! Szabadságról nem is álmodik a többség, utazást csak a TV-ben lát, ha van. Könyvre, kultúrára se pénze, se ideje – de már úgy tűnik, igénye se maradt sokaknak. Miközben modern intézők ostorozzák őket, bárcsak képletesen, de olykor kívánva (különösen, mikor gyerekeik szenvedik meg a nincstelenséget), hogy inkább a valódit használnák – miközben nézik, amint az uraság az általuk termelt javakból dorbézol, néha egy–egy koncot dobva kedvenc intézőjének. A párválasztás, a szaporodás ösztönből fakad, hát családot alapítanak és sajátos kultúrát termelnek. Igaz, ez már nem a blues, vagy a – szintén rabszolgáknak köszönhető – szamba, hanem a különböző faktorú tehetségkutatók modern kultúrája… esetleg a közösségi portáloké, ha internethez jutnak még – de erre futja erejükből. És bár kevés van majd' mindenkinél, a többség talán ma is adakozna a szépséges rabszolgalány szabadítására! Mert a lelket torzíthatják, de nem vehetik el…

Valaki esetleg engem is felszabadíthatna, mert lassan már nekem is csak a nevem marad – és úgy tűnik, olyan idők jönnek, amikor akár ezt is elvehetik tőlem. Mert az uraságék már mindent szabályoznak – a koncért hálás intézők pedig csaholva lesik, mivel tudnának előrukkolni az újabb falatért. Hiszen bár intézőségig vitték – de azért: ők is csak rabszolgák!

Futótűzként terjed az elmúlt két napban a hír: a rendőrség nem engedélyezte az ozorai fesztivál megtartását!

Normál országban ez akár elégedettséggel tölthetne el, hiszen nem csak a fesztiválnak, hanem a fesztivál körül kialakuló kábítószer-ellenes akcióknak is hagyománya van már, így jogos lenne, ha a hatóság azt mondaná: elég, nincs többet! Már ha igazak a hírek az ottani fogyasztási szokásokról (úgy vélem, sajnos igen), és ha valóban ez jelentősen eltér a többi fesztiválétól (amiről azonban sajnos nem vagyok meggyőződve!), mert azokat ugye megtarthatták... Azt azonban nem tudhatom – és ez a szép ebben az országban – hogy tényleg megalapozott döntés volt, avagy csak valakinek útjában állt a rendezvény, mert hangos, mert más fesztivállal ütközik, vagy csak nem szimpatikus a szervezője! Mert ez egy ilyen ország – de a legszomorúbb, hogy ezt a felemás dolgot az élet minden területén elmondhatom, nem csak fesztivál-kérdésekben...

A problémám ott kezdődik, hogy mindez az utolsó pillanatban, több ezer jegy eladását követően derült ki... Ott, ahol egy utcai reklámtáblához is helyfoglalási engedély kell, ahol az ÁNTSZ előírja a személyzeti WC-t, ahol a tűzoltóktól előre kell engedély, ha üzletet nyitok – egy nagyszabású fesztivál szervezése közben nincs erre mód?!?

Úgy tűnik, mert másképp ez nem történhetett volna meg... A fesztiválra hazai és külföldi fiatalok érkeztek bebocsátásra várva, ámde potyára. Vajon mit gondolhattak azok a szülők, akik elengedték gyerekeiket, és a hírekből úgy informálódtak, hogy mégse lesz? Azok a külföldiek, akik bulizni jöttek, de zárt kapukat találtak? De menjünk tovább: mit tegyenek a fellépők, akik már ennek megfelelően alakították ki napjaikat? Mit csináljanak azok a technikai szakemberek, akik visszamondtak más megbízásokat, hogy itt dolgozzanak majd? És mit csináljanak a vendéglátó egységek, akik már bevásárolták a sört, a húst, vagy épp a többi árus, akik a helypénzt már kifizették, az árukészletet feltöltötték, esetleg le is szállították, feleslegesen?

Szaladgáltak még a kérdések a fejembe, és igen, fel voltam háborodva, legalább annyira, mint azon, hogy egyesek ezt az országot választják, ha épp kiélni szeretnék drogos vágyaikat... Menjenek haza, és ott szívják, szúrják, vagy amit akarnak!

Nincs igazság – gondoltam, de még a történetnek sincs vége! Mert miközben ezeken a dolgokon morfondíroztam, megérkezett a rendkívüli híradás: a hatóság másodfokon engedélyezte a rendezvény megtartását! Hurrá! Örülünk! Vagy nem?

Az elmúlt két napban minden érintett próbálta menteni a menthetőt, alternatívát találni az elmaradt bulikra. Most kiderült, mégis lesz... Én pedig azon gondolkodom, hogy ki csinál belőlünk hülyét? A hatóság, aki nem tud eligazodni a törvény lehetőségein, vagy esetleg ez volt az évszázad reklámja? Csak tippelem, hogy inkább az előbbi, de tartok tőle, hogy ez sem fog soha kiderülni... Mert ez egy ilyen ország!