Szeretet napja… állatok napja… nők napja… tej napja… Van, ami hagyományt tisztel és ismerősen cseng, és van, ami csak szimpla marketingfogás. De hogy a józanságnak lenne napja? Pláne ünnepe? Pedig az egyik legbecsesebb ünnep, legalábbis azoknak, akik közül sokan a poklot megjárva volt erejük felállni, és újrakezdeni! Aki már megpróbált lemondani bármilyen káros szenvedélyről, az érti igazán, mekkora nagy dolog ez!

Az első és legfontosabb lépés, hogy az ember szembesüljön a ténnyel: változtatnia kell! Nem könnyű… ismeretségemben akad, aki húszévnyi masszív alkoholizmus után ismert el annyit, hogy néha megiszik egy-egy felest! És számára ez volt a valóság, még ha a családja nem is így élte meg. Már ha van az illetőnek családja még… Mert ha valamikor el lehet mondani a Mephisto szállóigévé vált mondatát, akkor ez az a helyzet: egyedül nem megy!

Szerencsére azok az emberek, akik most itt ünnepelni gyűltek össze – nincsenek egyedül! Van egy alapítvány, amely mellettük és mögöttük áll, lehetőséget adnak azok kezébe, akik elhatározták: változtatni akarnak! Ez talán a legfontosabb, hogy akarjanak… mert önmagától a legnehezebb megmenteni bárkit, de ha nem is akarja, akkor lehetetlen próbálkozás! És a mai zűrzavaros világban, ahol ömlik ránk a szenny, és lábbal tipor mindenkit ember és hivatal egyaránt – valljuk be, nehéz akarni! Sokkal egyszerűbb az alkohol vagy a drog mámorába belefetrengeni a világ mocskába, mint azzal szembesülni azzal, hogy tehetetlenek vagyunk vele szemben.

Sokan határozzák el, hogy mostantól másképp lesz, kiszabadulnak a függőség börtönéből – de csak keveseknek adatik meg a siker! És kemény út vezet odáig, hogy elmondhassák: abbahagytam, tiszta vagyok! Van hát mit ünnepelni!

A józanság ünnepe nincs benne a naptárakban! Nem is jegyzik sehol. Az alapítvány - mely melléjük állt - szervezi minden évben azoknak tiszteletére, akiknek sikerült ezt az utat végigjárni. A kitartás és a siker ünnepléseként, és kicsit azért is, hogy egymásnak is erőt adhassanak: lám, van, kinek sikerül! Csak akarni kell és hinni benne! Hit. Elsősorban önmagunkban kell hinni a sikerhez, de azért néha jól egy kis segítség, ha tudunk hinni benne, hogy egy láthatatlan erő minket is számon tart, velünk is tervez. Hit, remény, szeretet… Azt gondolom, nem véletlen a sorrend, hiszen ha már hinni tudunk, az reményt ad. És ha már reményünk van, akkor csak meg kell találjuk az utat a szeretet felé!

Talán ennek is köszönhető, hogy a józanság ünnepét hagyományosan egy református templomban tartják. Persze az egyház, mint misszió a hétköznapjaikban is jelen van, de nem a valláson van a hangsúly, hanem a hit erősítésében.

A templom megtelt az ünnep tiszteletére… Ez jó, hiszen azt jelenti, sokan vannak, mégis elgondolkodtató: csak ennyin vannak, akiknek sikerült? Ennyinek sikerült!

A közös áhítat után megismerhettük a legifjabbakat. Na nem koruk alapján, hiszen az arcukat elnézve: itt a kor megszűnt létezni. Alig van különbség ifjú és éltesebb arca között.  A legifjabbak azért korra is szomorúan fiatalnak tűntek, de a legfontosabb ismérvűk, hogy ők voltak, akik immár egy egész hónapja „tiszták”! Talán az egyik legnehezebb időszakon vannak túl!

Csoportosan léptek színpadra, és különös érzés volt hallgatni tőlük a „Ballada a senki fiáról” című verset, különösen szívbemarkoló volt a refrének alatt. Vajon hányan voltak közöttük, akik átélték, milyen érzés megáldva és leköpve lenni mindenütt, míg ide vezette őket sorsuk?

Az egyhónaposak fellépése után jött a meglepetés: hagyományuk szerint egy olyan neves vendéget vártak, aki életével, tetteivel is igazolja, hogy lehet, és érdemes ezen az úton maradni. Idén a Kossuth-díjas művészt, Földes László Hobot kérték fel ehhez, aki közismerten nem él sem alkohollal, sem droggal, de még nikotinnal sem, ugyanakkor életek, tehetségek szertefoszlásának lehetett szemtanúja több évtizedes munkássága alatt. Keserű tapasztalat!

Hobo Pilinszky verseit hozta az ünnepre, amitől bevallom: én bizony egy kicsit tartottam. Nem könnyű versek, amelyek nehezen jutnak el értő közönséghez, igaz, ha egyszer utat tört magának, akkor nem ereszti az embert!

Néztem az arcokat, és közben azon gondolkodtam, hogy akik itt jelen vannak, azok mind egy-egy dráma szereplői, súlyos terhekkel a hátuk mögött. Itt-ott még látható volt a hajdani különbség nyoma: nem egy helyről érkeztek ide. Hogy kinek mi a története – talán nincs is jelentősége! A lényeg, hogy most együtt vannak, közös a sorsuk, közös a hitük.

Pilinszky sorai egymás után találja el őket… itt-ott volt, aki könnyeit törölte, egy – talán ötven év körüli – férfi kedvese keze után kapott és azt szorongatta. A mozdulat annyira megható volt, hogy szinte biztos vagyok benne: ők együtt csinálták végig, és ez a kézszorítás jelzi, többé nem engedik el egymást…  Remélem, tényleg így lesz!

A technika borzalmas volt, hiszen ez nem egy színház, nincsenek felkészülve ilyen dolgokra. Mégis minden szó, minden gondolat megtalálta a maga gazdáját. Még azok a fiatalok, akik szemmel láthatóan merőben más stílushoz szoktak, még ők is szótlanul hallgatták, figyelték Hobo közvetítésével Pilinszky szavait, majd az előadás végeztével boldogan szaladtak egy-egy közös fényképre a művésszel.

Számomra a legdöbbenetesebb élmény mégis a díjátadó volt! Sorra szólítottak mindenkit egyenként, hogy egy plakett, egy-egy díszoklevél átadásával jelképezzék: kinek mennyi időt sikerült már eltöltenie azon az úton, amelyhez a kulcsszó a tisztaság. A díjakat – ez is egy hagyomány - a legfiatalabb adja át, és bevallom: sportversenyeken is ritkán látok ilyen boldog arcokat. Ami nem is csoda, hiszen itt ma mindenki dobogóra léphetett, és ami a legszebb volt: nem csak a győzelem boldogsága látszott arcukon, hanem a szurkolás a többiekért! Én is szurkolok nekik, és remélem, hogy jövőre mindenki újra jogosult lesz az ünneplésre és szép lassan vastagodik az emléklapgyűjteménye mindenkinek. Kivétel nélkül megható volt az egész díjátadó, én azonban két embert most mégis kiemelnék. Egyikük egy fiatalember, aki immár hét éve absztinens. A kisfiával jött ki átvenni a díjat, amit a csepp fiú úgy ragadt magához, mintha értené, ez annak igazolása, hogy neki apja, családja van. És vitte is a díjat még kisebb testvéréhez, ki az anyuja ölében várta őket. Azt hiszem, ennél szebb jutalom nem is létezhet…

A másik férfi immár 15 éve, hogy elhagyta az alkoholt. A díjat átvéve magához ragadta a mikrofont és megköszönte, hogy itt lehet, hogy igazi élete, és főleg: családja lehet, hogy gyerekei, unokái bármikor számíthatnak rá, nem kell azon aggódniuk, hogy milyen állapotban találják meg, mert biztosak lehetnek benne, hogy józan. Nos igen, sajnos tudom, miről beszél…  Így nagyon is megértettem, miért mond köszönetet! Mégis azt hiszem, ebben a teremben ez nem csak nekem volt egyszerre megható és tanulságos, és szívből kívánom, hogy mindenki eljusson erre a szintre, és haladjon is tovább!

Egy olyan világban, egy olyan országban, ahol mindenki panaszkodik, sajnos többnyire joggal, ahol egyre nagyobb a bizonytalanság, ahol siker már szinte semmi, csak a kudarcok sokasága – ott eltölthettem néhány órát a remény szigetén! Köszönöm, hogy ott lehettem, és kívánok érte cserébe elegendő mennyiségű hitet, reményt és szeretetet – a többi meg: majd csak lesz valahogy!

Szeretettel jegyezte:

Kiss Ágnes

Utóirat:

Szívesen tennék bármit azért, hogy jövőre legalább 22-vel többen legyenek – ha jól tudom, ennyi az alapítvány befogadóképessége – de sok lehetőségem nincs. Amit biztosan tehetek, hogy mindezt leírtam, és igyekszem hírüket vinni – és ezzel talán másoknak is esélyt, reményt adni. Ha csak annyit tudsz tenni, hogy ezt megosztod másokkal, akkor ennyit tegyél. Ha úgy érzed, többet is tehetsz, akkor:

Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Támogató Alapítvány

7696 HIDAS Kossuth u. 62

+36-30/272-4224

Adószám: 19028248-1-02

Bankszámlaszám: (hát ezt bizony előbb ki kell derítsem… mert ez a nap nem erről szólt!)