Hát akkor irkáljunk… Mert az most olyan menőnek tűnik!

Nem tudom, kinek mennyiben van igaza – és nem is igazán akarom tudni! Magam is újságíró és riporter volnék, és bár szeretem ezt csinálni, és állítólag nem is vagyok rossz benne – pont ezért nem áll a hátam mögött sem nagynevű, sem aprócska média… Mert ezeken a helyeken ez megy. Sárdobálás, szívatás, pénztelenség, bizonytalanság. Mindenki fél és félti a posztját. Fél a kollégától, a felettestől, a hatalomtól, a befektetőtől, a nézettségi mutatóktól… és így nem lehet dolgozni, alkotni! De ez nem ma kezdődött, és nem is titok. Aki médiával foglalkozik, annak ezt tudnia kell. És vagy vállalnia, vagy továbbállnia.

Azt gondolom, hogy egy ilyen párbeszéd azonban semmiképp nem zajlódhat le a nyilvánosság előtt! Nem azért, mert szégyen, nem azért, mert titok. Aki végiggondolja, az úgy is tudja, hogy baj van, mert könyörgöm: mondjon nekem valaki egyetlen intézményt, ahol szeretett hazánkban nincs baj! Miért pont itt ne lenne… Hogy a hallgatónak joga van tudni, mi folyik a doboz másik oldalán? Ez egy remek szófordulat, ha az ember hírt akar csinálni olyanból, ami egyébként nem kellene, hogy az legyen. Egyszerűen azért, mert ezt belső ügynek hívják! A hallgató pedig hallgatni szeretne… lehetőleg a kedvenc csatornáját – és a Best of Rock FM vitathatatlanul sok embernek volt a kedvenc csatornája, bármi is történt adáson kívül. A zenészek pedig nyilvánosságot szeretnének, és ez a rádió sok olyan bandának biztosított lehetőséget, akiknek számait sehol máshol nem játszottak! Persze a konkurens csatornák – bár bőszen hangoztathatják, hogy „ma neked, holnap nekem”, de azért mégiscsak: aki nem a BOR-t hallgatja, az lehet, hogy mostantól őket fogja. Aki nem hozzájuk fektet be, az talán majd hozzájuk… sőt, ők hírt is csinálhatnak ebből a kis párbeszédből – hát, ők legalább jól járnak! Mindenki más meg…

Mert mit is vár az indító? Hogyha – tételezzük fel – jogos követelésének így ad hangot, akkor a vezetőség hanyatt-homlok rohan a pénztárcáját keresni és fizetni? És bűnbocsánatot kérve új lehetőséget adni?

Mit vár a válaszadó? Hogy a – tegyük fel jogos – észrevételei után azt mondja majd az indító, hogy „Ó, tényleg, ezt elfelejtettem – bocsánat!”? Mekkora ennek az esélye, még ha perdöntő bizonyíték is van a másik fél kezében?

Vagyis a problémájukra megoldást egyikük sem fog ettől kapni!

Egy dolog azonban mégiscsak történik: vannak néhány ezren, akik ezt a rádiót hallgatták és szerették. És hónapok óta reménykednek a folytatásban. Vannak emberek, akik dolgoznak is ezen, próbálják életben tartani a rádió hírnevét, fogalmát akkor is, ha épp ez szinte lehetetlennek tűnik!

Nos, ezzel a kis kéretlen párbeszéddel ők lettel egy kicsit arcul köpve. Nem csak az orruk alá lett dörgölve, hogy „na ez is csak olyan rothadó belül, mint a többi”, hanem megkérdőjelezték az egész hitelességét, a reményt a folytatásra, és azok munkáját, akik még mindig a rádió érdekében dolgoznak.

Egy ilyen párbeszéd soha nem oldott még meg semmit, de annak az esélyét, hogy valaki befektessen, vagy önkéntesen dolgozzon egy nemes célért, vagy csak egyszerűen várja tovább, hogy újjászülessen – ezeknek az esélyét bizony lecsökkenti!

Megéri?

A videón a kezdet - és itt a folytatás:
http://willy81.wordpress.com/2014/01/08/best-of-rock-fm/

Kedves Gyulai Bence!

Bevallom, előbb ledöbbentem, majd - és úgy tűnik nem vagyok ezzel egyedül - felháborodtam soraidon, melyet a Velvet oldalán "5 ok, amiért az élő zene mindig szar" címmel tettél közzé.

De olvasva az emberek reakcióit, most már hálával tartozom neked!

Hálával, mert megerősítést kaptam: igen, van remény, kell az élőzene, kell a nagy elődök tisztelete, jó az az út, amelyen járok, és amelyen az általam képviselt zenekart viszem!

Hiszen bármennyire is elkeserít, amit úton-útfélen tapasztalok, hogy TV-ben felbukkanó celebek egy száll CD-vel a hátuk mögött súlyos százezrekért lépnek fel, hogy a zenész - ha zenélni akar - akkor maga fizet akár, hogy játszhasson, mert ki van téve a közönség agymosásának, a szervezők szeszélyeinek, a nagyok nyugdíjtalanságának... - és még hosszan sorolhatnám a zenészek életét megkeserítő dolgokat - most örömtáncot járok! Mert soha ennyi ember - legyen az szakmabeli avagy "csak" közönség - nem jelentette ki ennyire egyértelműen, hogy kell a koncert, kell az élő zene! Ebben az országban már maga az egyetértés is szép érdem, így bár nem tudhatom, mi volt soraiddal a célod: nálam kettős sikert arattál! Reményt adtál az élő zene létjogosultságára és az országunkban történő egyetértésre egyaránt - de ráadásként még vidám perceket is okoztál, hiszen Horvát Attila (gyengébbek kedvéért: az egyik legnagyobb hazai dalszöveg író) annyira frappánsan válaszolt neked, hogy nem csak boldog lettem, hanem vidám is!

Mi mást mondhatnék neked: köszönöm!

Viszonzásul szeretettel várlak a Bermuda RockbanD bármelyik koncertjén! Majd viszek neked fájdalomcsillapítót, hogy ha tényleg " fájdalmasan unalmas" lenne a "hangszeren játszó személyt vagy személyeket nézni", akkor csillapíthassuk a rossz érzést benned!

Azt azért nem vitatom, valóban van olyan koncert, ami nem érdemli meg a ráfordított időt sem, nem hogy bármennyi jegyár kifizetését - de az ilyen írásokkal azokat az embereket is elijeszted, akiknek egy ledolgozott hét után az egyetlen kikapcsolódásuk, hogy egy élőkoncert hangulata varázsolja őket oda, ahova másképp nem juthatnak el! És ha számukra ez fájdalmasan unalmas, akkor - pénzükkel szavazva - legközelebb nem oda, vagy nem arra a zenekarra voksolnak!

Véleményed tiszteletbe tartva én csak annyit mondhatok: így nem csak a becsületesen dolgozó zenészeket járatod le, de az újságírókról alkotott "nem kívánatos hiénák" képét is továbberősíted! De hajrá... és szerezz nekem még sok vidám percet!

Üdvözlettel:

Kiss Ágnes
zenekari manager és újságíró

Kedves Giro-Szász András!

Tudom, értem én, hogy ez a konyakos dolog csak egy hasonlat volt, egy metafora az érthetőség kedvéért! De a hasonlat – legyen az bármily hétköznapi – csak akkor teljesíti be célját és funkcióját, ha a kommunikáció mindkét résztvevője érti és értelmezni is képes…

Nos, az ön számára a tengeri utazás, ahol épp viharba kerül a hajó, és a konyak úgy tűnik, hogy természetes, kézenfekvő hasonlatok voltak, feltehetően mindkettőhöz volt már szerencséje.

A pedagógusok többsége azonban nem hogy tengeri hajókázásra nem jut el sokszor egész életében, de egy üveg konyak megvásárlása is külön költségvetési tétel a családi kasszában!

Pedig bizonyára jól esne nekik egy-egy nehéz nap után, amikor éhbérért dolgozva lenyomták az órát a feldolgozhatatlan, ámde kötelező tananyagból, azoknak a gyerekeknek, akiket a szülők hiányában nekik kéne – minden eszköz nélkül – nevelni is. Nem lehet könnyű dolguk, és bizonyára jól esne ilyenkor hazaérve beülni egy karosszékbe, egy pohár konyakkal és egy verseskötettel, hogy töltődjenek másnapra!

Ehelyett azonban – még ha tellene is efféle luxusdolgokra – nekiállnak a másnapi óraterveknek, meg az ezerféle adminisztratív feladatnak. Hiányzások nyilvántartása, késési percek összeadogatása, tankönyvméricskélés… mikor mi akad, hogy megtöltse üres hétköznapjaikat!

Egy baj van: ezek a pedagógusok azokkal a gyerekekkel evezgetnek a háborgó Nemzeti Alaptanterv tengerén, akik majd a mi generációnkat kell, hogy eltartsák és tisztes öregkorhoz jutassák. Ehelyett önöktől – és az eddigi valamennyi kormánytól – mentőmellény és csónakmotor helyett konyakot kapnak! De még azt sem tálcán, hanem a fejükhöz vágva…

Ez lett a pedagógus-életpályamodellből 2012-ben. Kíváncsian várom a folytatást! Csak kérem, kicsit óvatosabban, mert az eddig intézkedéseiktől mintha tengeribeteg lennék – pedig még én sem jutottam el a tengerhez!

Drága Miniszterelnököm!

Köszönöm, hogy időt és energiát nem kímélve vetted a fáradtságot, és ha nem is személyesen, de legalább egy videóüzeneten keresztül elmondtad, hogy mi is a helyzet mostanában! Bevallom, én annyira nem ragaszkodnék ehhez, mert itt vannak a kölkök, meg a meló, nem sok időm van ilyesmire és lassan netre sem telik már – és egyébként is beérném azzal, ha szétnézve az országban azt látnám, hogy minden rendben van. Tudod az egyik kamaszom szokta magyarázni, hogy mennyi mindent pakolt már a szobájában, de mégis mindig kupi van nála és még nem láttam porszívót a kezében. Pedig a jó munkát és a jó bizonyítványt nem kell magyarázni, látszik az eredménye…

De a lényeg, hogy örülök, hogy láthattalak, és láthattam, hogy te jól vagy! Én sajnos nem annyira, így hiába is tudnék visszaküldeni egy videóválaszt, azon csak az aggódalmat látnád az arcomon. Mert lehet, hogy onnan nézve rendben lesz a nyugdíjam, de innen most úgy tűnik, hogy ha minden gyerekem bevállal majd heti egy napra, akkor minden másnap kapok majd enni. Rendben, tudom, szülhettem volna még hármat, akkor minden napra jutna egy tál étel… de hát az az igazság, hogy sem az előző kormányzásod idején, sem most nem érzékeltem, hogy ezt az állam tényleg szeretné: hiszen a családi pótlék, amivel a társadalom járul hozzá a létszámnövekedés okozta pluszköltségekhez egyetlen forinttal sem változott, miközben a pelenkák ára ugyanabban a ciklusban duplázódott. Béremelés az volt felénk is, mert képzeld, a múltkor a férjem hazahozta a fizetését és leejtette a borítékot. A víz kivert, de sikeresen felemeltük, és szerencsére hiánytalanul benne volt minden. Majdnem pont annyi, mint 3 évvel korábban, éppen csak egy kicsit kevesebb, és csak egy kicsit kellett többet dolgozni érte. De hát válság van, tudjuk mi azt… Hogyne tudnánk, mondták a tévében is! Hogy a bankoknak most nagyon rossz. Az enyém biztos kivétel, mert ott nincs változás, 490 Ft-os havi díj, ahogy hirdették. A többit legfeljebb utólag tudom meg a bankkivonatról, mert arról nem beszélnek. Pénzforgalmi jutalék, kártyahasználat, kezelési- és postázási költségek… nem, a bankadót nem nevesítették, azt ők fizetik. Mi csak azt biztosítjuk, hogy legyen miből nekik adózni. A kezelési költség pedig gyógyítja őket, bizonyára. A kivonatot pedig nem kell olvasgatni – pénz úgysem marad a számlán, a többi meg nem érdekes.

Ez a Brüsszel gyerek azonban nagy kópé lehet, hogy így mindig be akar szólni neked, örülök, hogy nem hagyod! Én is beszóltam a szomszédasszonynak, hogy csalja az ura, igaz, azóta nem hoz át süteményt. De mi szurkolunk neked! Az a kis pénz, amit ez a Brüsszel fiú bedobna a közösbe, nem fog hiányozni, hiszen itt úgy is minden rendben van. Nem örül a döntéseidnek, de ne foglalkozz vele. Elég, ha mi örülünk! És mi örülünk, hiszen minden az akaratunk szerint zajlik. Most is konzultálsz velünk, hogy tudjad, mit szeretnénk… Ez jó! Kicsit zavar, hogy az én véleményemre nem vagy kíváncsi, mert ez a harmadik nemzeti konzultáció, és én még egy kérdőívet sem kaptam meg. Már majdnem azt hittem, hogy haragszol rám, mert nem csatlakoztam a kétharmados többséghez. De te biztos nem tennél ilyet, hiszen tudod, hogy nem a kétharmadnak, hanem a háromharmadnak, vagyis az egész országnak vagy az atyja! És ez a plusz harmad ráadásul többen van, mint maga a kétharmad… Bonyolult ez a matematika, ne is foglalkozzunk vele! Lényeg, hogy ha épp nincs pénzed, hogy kihúzd elsejéig, akkor hagyd inkább ezt a levelezősdit, mert egy csomó pénzbe kerül, és a többség nem is biztos, hogy átlátja, miért kérdés, hogy emeljétek-e a minimálbért, például. Mert naná, hogy igen – hiszen több lesz a pénzük, csak azt nem sejtik, hogy a megemelkedett járulékteher miatt esetleg még kevesebb lesz a munkahely! Amiről nem is meséltél, pedig jó lett volna hallani, mert úgy tűnik, érintettek leszünk.

Külön örülök, hogy emlegetted a középosztállyal kapcsolatos sikereket. Én sokáig hiába kerestem őket, mert hirtelen láthatatlanok lettek. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy ez a fogalom nem azokat takarja-e, akik mostantól 16 évesen, tanulmányaik közepén kerülnek ki az iskolából, de aztán megvilágosodtam. A középosztályt azért nem láthattam, mert az én vagyok. Akinek még vannak álmai, tervei, még néha hozzájut egy pici kikapcsolódáshoz, még kifizeti az osztálypénzt a suliba – de már egyre többször nem tudja, mit eszik másnap, egyre többször fizeti késve a rezsit, és egyre többször nem érti, hogy miért lett hirtelen luxuscikk a cipő a lábára.

Hát ezek mennek mostanában felénk, meg a végrehajtók, de ők már többnyire üres kézzel. Ha a következő üzenetedre nem válaszolnék, akkor lehet, hogy már az internetre sem telik. De nem panaszkodom. Ha erre jársz, nyugodtan ugorj be hozzánk, ha kolbászra nem is fussa már, de egy zsíroskenyérre hagymával még mindig a vendégem vagy. A többit pedig megbeszéljük majd a szavazófülkében! Már ha meghívsz még…

Legjobbakat kívánva neked, ahogy te is csak a javunkat akarod, üdvözöl:

Mammy

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.