Spanyol szurkoló vagyok – nem titok. Nem feltétlenül a technikájuk miatt, hanem mert vidámak, mert optimisták, mert jó rájuk nézni. És az eredmény sem maradt el: megnyertek mindent, ami megnyerhető! Torres a kedvencem, annak ellenére, hogy ha látom, mindig a fiam jut eszembe, aki tíz év kemény munkáját sutba dobva abbahagyta a futballt!

Csakhogy ezen az EB-n történt egy kis baleset: bár rendületlenül szurkoltam kedvenceimnek, látókörömbe kerültek az olasz fiúk! És megnyerték a szívemet… Nem csak azért, mert hirtelen egy egész csapatra való olasz barátom lett, nem csak azért, mert imádom a pizzát, a jó féle olasz tésztákat, nem csak azért, mert az ország neve nekem nem a maffiát, legfeljebb a Keresztapát jelenti, meg Fellinit, meg a festményeket, meg Velencét – és még hosszan sorolhatnám mindazt, ami kedves. És mert a focinak – talán egyedüliként ebben az országban – nem vagyok nagy szakértője, a saját nemzetemnek meg nem szurkolhatok, nekem ezek a dolgok döntik el, ki a kedvenc.

A sors fintora, vagy épp kegye: a két kedvencem játszhatta a döntőt. Legalábbis papíron. Szívemben a barátok nyertek, és mi tagadás, a feltálalt pizza sem volt épp utolsó érv: ma este az olaszoknak szurkoltam. Már csak azért is, mert ami számomra a legfontosabb: az EB alatt végig azt láttam, hogy ezek a fiúk piszkosul akarnak! Az esélytelenek nyugalmával verték haza a klasszikus futballnemzeteket, és az utolsó pillanatig hajtottak! Vagy inkább az utolsó előttiig?

Mert itt, a legfontosabb mérkőzésen épp csak azt nem lehetett eldönteni, hogy a csizma fiai elfáradtak, vagy csak korábbi ellenfeleik szenvedtek valami ragályos passzivitásba…

A végeredmény történelmi: négy góllal nyertek a spanyol fiúk. Most mit tehetnék ehhez hozzá? Gratulálok! Fuerza de Italia – legközelebb!