Azért ellenzem a halálbüntetést, mert a gyilkosság vagy bűn, vagy nem az. De ha bűn, akkor rám nézve is igaz, pont ugyanúgy gyilkossá válok, mint akit ezzel büntetnék… Ahogy a zsarolás is egy bűn, amire sokféle válasz lehet, csak az nem, hogy visszazsarolok. Mert magam is azzá válnék, mint akit épp bírálok. Magasztosnak tűnhet fentről beszélve azt képzelni, hogy többet érünk - de az ember csak ember. Egyformák vagyunk. Higgyünk bárkiben vagy bármiben: egyformán születünk és egyformán fejezzük be. A kettő közti létnek a minősége és a minősítése különböztet meg minket, amelyeket elsősorban a döntéseink, a szavaink, a tetteink határoznak meg.

Például eldönthetjük, mit gondolunk a világról… Egyáltalán akarunk-e mi gondolkodni róla, vagy elfogadjuk a konyhakész nézeteket és beérjük egy-egy vallás vagy párt szemléletével. Ma már erről is szabadon dönthetünk, vagy legalábbis mostanáig ez volt a rend. Sokáig azt gondoltam, a rendszerváltás egyetlen pozitívumaként a szólás- és a vélemény szabadságát tudjuk felmutatni.

Mindezek a gondolatok onnan erednek, hogy valaki a Gépnarancs oldalára hivatkozva sérelmezte a sajtó szabadságát. Sajnos valóban, magam is érdekes dolgokat tapasztalok mostanában. De még akad fórum, ahol szabadon hangot adhatok véleményemnek, és amíg akad fül vagy szem, akit érdekel, addig le is írom ezeket.

Azt hittem, a Gépnarancs is egy olyan oldal, ahol az ember szabadon szólhat, ha úgy érzi. Vagy akár nem szól, de ez az ő saját döntése. Néha beleolvastam, voltak tanulságos gondolatok is – a sajátjaim leírását valahogy soha nem éreztem ott olyan bizsergetően, hogy meg is tegyem. Még azt sem mondhatom, hogy rendszeres olvasója voltam…

Most azonban egyből megkerestem a cikket és döbbenettel olvastam a hivatkozott írást (http://gepnarancs.hu/2012/06/megprobaljak-cenzurazni-a-gepnarancsot/)! Elsőként azon döbbentem meg, hogy egy állami intézmény azzal zsarol meg egy újságírót, hogy ha folytatja oknyomozó sorozatát, akkor a közalkalmazottként dolgozó rokonai állás nélkül maradnak. 2012-ben, uniós tagországként, állami intézménytől – nekem ez több mint „durva”. De legalább ilyen durva a válasz is számomra: rendben, nem írják meg azt, ami egyébként – ahogy a cikkből kivehető – köztörvényes bűncselekmény, ám ha ki merik rúgni a rokonokat, akkor kitálalnak és feljelentenek!

Újságíró vagyok. Ez felhatalmaz arra, hogy leírjam a gondolataimat, és egyben kötelességemmé teszi, hogy megírjam azokat a dolgokat, amelyek másként nem jutnának el az emberekhez. Akár egy eseményről tudósítok, akár egy bűncselekményről – különösen, ha sokunkat érint, például egy állami intézménnyel szemben. Ez néha egy jól működő rendszerben is okozhat olyan érdeksérüléseket, amely megnehezíti a helyzetünket, de könyörgöm: annyi szép szakma van még… nem kötelező a médiában dolgozni, ha valaki úgy érzi, nem tudja szavainak következményeit vállalni. De a szólás szabadsága szent, és ha mi önként lemondunk róla, ha úgy döntünk, hogy ha kell, bedobjuk a sárba, akkor hogyan merjem én leírni, hogy sajtószabadságot mindenkinek?!? Vagy az csak akkor kell, ha az én érdekem úgy kívánja? Ha csak ennyit ér ez a szó, akkor nem is érdemeljük meg… De ha nem kell, akkor miért küzdünk érte? Hogy elsirassuk? Én a magam módján imádkozom, hogy ez ne így legyen: