Hát akkor irkáljunk… Mert az most olyan menőnek tűnik!

Nem tudom, kinek mennyiben van igaza – és nem is igazán akarom tudni! Magam is újságíró és riporter volnék, és bár szeretem ezt csinálni, és állítólag nem is vagyok rossz benne – pont ezért nem áll a hátam mögött sem nagynevű, sem aprócska média… Mert ezeken a helyeken ez megy. Sárdobálás, szívatás, pénztelenség, bizonytalanság. Mindenki fél és félti a posztját. Fél a kollégától, a felettestől, a hatalomtól, a befektetőtől, a nézettségi mutatóktól… és így nem lehet dolgozni, alkotni! De ez nem ma kezdődött, és nem is titok. Aki médiával foglalkozik, annak ezt tudnia kell. És vagy vállalnia, vagy továbbállnia.

Azt gondolom, hogy egy ilyen párbeszéd azonban semmiképp nem zajlódhat le a nyilvánosság előtt! Nem azért, mert szégyen, nem azért, mert titok. Aki végiggondolja, az úgy is tudja, hogy baj van, mert könyörgöm: mondjon nekem valaki egyetlen intézményt, ahol szeretett hazánkban nincs baj! Miért pont itt ne lenne… Hogy a hallgatónak joga van tudni, mi folyik a doboz másik oldalán? Ez egy remek szófordulat, ha az ember hírt akar csinálni olyanból, ami egyébként nem kellene, hogy az legyen. Egyszerűen azért, mert ezt belső ügynek hívják! A hallgató pedig hallgatni szeretne… lehetőleg a kedvenc csatornáját – és a Best of Rock FM vitathatatlanul sok embernek volt a kedvenc csatornája, bármi is történt adáson kívül. A zenészek pedig nyilvánosságot szeretnének, és ez a rádió sok olyan bandának biztosított lehetőséget, akiknek számait sehol máshol nem játszottak! Persze a konkurens csatornák – bár bőszen hangoztathatják, hogy „ma neked, holnap nekem”, de azért mégiscsak: aki nem a BOR-t hallgatja, az lehet, hogy mostantól őket fogja. Aki nem hozzájuk fektet be, az talán majd hozzájuk… sőt, ők hírt is csinálhatnak ebből a kis párbeszédből – hát, ők legalább jól járnak! Mindenki más meg…

Mert mit is vár az indító? Hogyha – tételezzük fel – jogos követelésének így ad hangot, akkor a vezetőség hanyatt-homlok rohan a pénztárcáját keresni és fizetni? És bűnbocsánatot kérve új lehetőséget adni?

Mit vár a válaszadó? Hogy a – tegyük fel jogos – észrevételei után azt mondja majd az indító, hogy „Ó, tényleg, ezt elfelejtettem – bocsánat!”? Mekkora ennek az esélye, még ha perdöntő bizonyíték is van a másik fél kezében?

Vagyis a problémájukra megoldást egyikük sem fog ettől kapni!

Egy dolog azonban mégiscsak történik: vannak néhány ezren, akik ezt a rádiót hallgatták és szerették. És hónapok óta reménykednek a folytatásban. Vannak emberek, akik dolgoznak is ezen, próbálják életben tartani a rádió hírnevét, fogalmát akkor is, ha épp ez szinte lehetetlennek tűnik!

Nos, ezzel a kis kéretlen párbeszéddel ők lettel egy kicsit arcul köpve. Nem csak az orruk alá lett dörgölve, hogy „na ez is csak olyan rothadó belül, mint a többi”, hanem megkérdőjelezték az egész hitelességét, a reményt a folytatásra, és azok munkáját, akik még mindig a rádió érdekében dolgoznak.

Egy ilyen párbeszéd soha nem oldott még meg semmit, de annak az esélyét, hogy valaki befektessen, vagy önkéntesen dolgozzon egy nemes célért, vagy csak egyszerűen várja tovább, hogy újjászülessen – ezeknek az esélyét bizony lecsökkenti!

Megéri?

A videón a kezdet - és itt a folytatás:
http://willy81.wordpress.com/2014/01/08/best-of-rock-fm/

Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

Hét csodálatos nap képekben és néhány történettel fűszerezve...

Első nap

Indulás, végre! Nem épp a terv szerint, de még viszonylag időben… Reszkess, Erdély – jövök, hogy magamba zárjalak!

Van az úgy, hogy az ember nem azzal kel fel az ágyból, hogy ellenőrizze autójának műszaki érvényességét… Nálunk kicsit prózaibb volt a helyzet: egyszerűen nem volt keret, hogy a műszaki vizsgához szükséges hat számjegyű összeget határidőre összehozzuk – ezért a munkákat egyenként akartuk előbb megcsináltatni. Már majdnem kész volt, amikor lejárt a határidő, csakhogy az élet nem áll meg: ahol egy kisebb rakat kölköt kell ide-oda hurcolászni, és a melóhely vidéken van – ott nem tudja az ember lerakni a kocsit olyan könnyen…

Ha egyedül nem megy, akkor az ember mindig kap segítséget! A rend éber őrei szolgáltak és védtek, miközben az autónk rendszámtáblája annyira megtetszett nekik, hogy hirtelenjében magukévá tették! Ezzel sikerült hozzásegíteniük, hogy végre mellőzzük a jármű használatát.

Persze nem hibáztatom őket, sőt: a rossz nyelvek szerint még hálás is kellene legyek, mert mindezen bűnünkért „csupán” ötven darab ezresnek megfelelő bírságot kellett kifizetni. Illetve kellett volna, de hol egy edzőtábor, hol egy tandíj, hol egy extra rezsi – valami mindig közbejött…

A jog gépezete azonban, ha egyszer beindul, nem áll meg: ma 11 órára meghívót küldtek a Bíróságról, mondván rég látták kedvesem (ő vezette épp az autót), és ha már ott van, akkor esetleg döntenének az összeg átváltásáról is: néhány nap közmunka lehetősége, esetleg meghívás pár nap nyaralásra – ez szerepelt a bírósági étlapon.

Valahogy nem volt egyikhez sem gusztusunk, így minden követ megmozgatva, egy órával a randi előtt, azaz szó szerint az utolsó pillanatban sikerült összeszedni az öt darab portrét szeretett István királyunk képmásával – csakhogy azt ugye be is kellett fizetni. Természetesen a Posta nem esett útba, ahol pedig végre találtunk, ott huszonketten voltak a sorszám szerint előttünk. Egy jó focimeccshez ideális, negyedórával a tárgyalás előtt azonban erősen hozzájárult néhány soron kívüli verítékcsepphez a homlokunkon.

A sor azonban rohamosan fogyott, és némi Usain Boltot megszégyenítő laza kocogást követően – ötpercnyi késéssel – beestünk a bíróságra!

Bent egy igazi sárkány várt ránk, kedvesem pedig épp nem készült Szent Györggyé avanzsálni. A lángok közepette lassan felfogta a dörgedelmet, hogy már a következő ügynél tart a Tisztelt Bíróság – de végül azért csak beinvitálták… Kicsit furcsállottam, mert a következő óra 15-re volt kiírva, mi egészre, és óra 5-kor estünk be az ajtón, de én sem vagyok az az igazi sárkányölő, így inkább hallgattam!

– Kint várjon! – hangzott az első ítélet, és férjem engedelmesen érkezett mellém vissza a folyosóra. Kicsit sápadtnak tűnt, gondoltam megviccelem… mikor mondta, hogy minden rendben, elfogadták, csak le kell fénymásolják, csendben odasúgtam neki: – Örülj, hogy nem kérdőjelezték meg a csekk eredetiségét!

Nem volt jó poén – kiderült, hogy de! Nem csak az eredetiségét, hanem azt is, hogy jó helyre ment-e a pénz, mert a csekket az Önkormányzat adta, a szabálysértést pedig a Rendőrség rótta ki ránk.

Szerencsére nálunk volt a kísérőlevél, amivel tisztáztuk a helyzetet – és most boldogan dőlhetünk hátra: hibáztunk, ám de megbűnhődtünk, megtisztultunk, és minden jó, ha a vége jó!

Bár így belegondolva… mivel ezek után ugrott a nyaralás utolsó reménye is, talán mégis élni kellett volna a – mint utólag kiderült – Bíróság által tervezett ötven napos pihenés lehetőségével… Igaz, csak egy személyre szólt, de legfeljebb a megmaradt pénzből sátorozhattunk volna a börtön ablakánál. Hátha mégis besüt a nap…

Naná, hogy minden ilyenkor jön közbe! Szól a telefon, nincs meg a kabátom, és a gyerek leckéjét is meg kellene még néznem – pedig lélekben már a szerkesztőség (sokkal inkább: A Szerkesztőség) asztalai között bolyongok.

Napok óta nosztalgikus eufória uralkodik rajtam! 3-4 éves korom óta mindig együtt éltem valamilyen formában az újsággal. Egy újságos pavilonban nőttem fel, ott tanultam – négy éves fejjel – írni, olvasni és számolni! Legendák vettek körül Alfonzótól Zenthéig, akik csak tőlem voltak hajlandóak megvenni az Esti Hírlapot. És a pavilon polcain heverő színes újságok ezerféle varázslatos világot tártak elém, újra és újra elbűvölve!

És most, küszöbén életem egy újabb fejezetének épp arra készülök, hogy egy igazi szerkesztőségi látogatásra menjek, méghozzá a legnagyobbak egyikébe!

Természetesen már négyre ott akartam lenni, hogy első legyek! És az is természetes, hogy minden közbe jött! De a királyfi szerint Csipkerózsikát is megérte megmenteni, hát hősiesen vagdaltam az akadályozó tüskéket!

Öt perc múlva 5 óra – lestem aggódva a Blaha Lujza téren. Végszóra, de pont beesek! Rohanás, néhány kibicsaklott boka, mindjárt itt a cél – nem, valami nem stimmel! Ellopták! Hova lett a szerkesztőségem??? Hopp, egy biztonsági őr! Nem tud semmit, de kedvesen mosolyog: valaha volt itt valami Népszabadság ház…

Kétségbe esve keresem Susan helyett a telefonomat… És akkor egyszerre csak megvillan fejem felett a fény: hirtelen egy egész baromfiudvarral szembesültem! Hülye liba és vén tyúk lehettem egyszerre, egy időben! Mert ha a magamfajtának valaki Corvinról és plázáról beszél, hozzátéve a szerkesztőség szót, belekeverve a vezető napilapok nevével, akkor az hozzám hasonlóan a Blaha Lujza teret veszi célba!

Káromkodási szókincsem újabb gyöngyszemekkel bővült, miközben átfutottam a Futó utcába!

Utóirat helyett: az újsághoz tartozó jellegzetes poros szagnak nyoma sem volt. Mindenhol számítógépek villogtak felém! Megilletődve léptem át a szerkesztőség küszöbét, ahol egy 5 forintos vigyorgott rám! Az első fizetésem. Megérkeztem!