De jó ez nekünk? Már mi is lehetünk tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász… Kellett ez nekünk? És mit adtunk cserébe?

Ősidőktől belénk kódolt ösztöneinket, Istentől, evolúciótól, vagy higgy bármiben: de őseink korától belénk égetett feladatainkat. Nekünk nem a mamutot kellett üldözni, mert az az Erő, a védelem dolga, a Férfié. Mi gyűjtögettünk, nem azért, mert gyengék voltunk, hanem mert más volt a feladatunk: őriztük a tüzet, az otthon melegét, összetartottuk a családot! S ez nem kevés! Nekünk másban volt az erőnk. És nem csak erőnk volt, hanem érzéseink. Mi nem a fizikai erőt, mi az érzelmeket testesítettük meg!

Most bármit megtehetünk… bár egyenlők így sem lettünk! Felrepülünk az űrbe, építjük a házat, fegyvert ragadunk – de mindig, mindenütt hozzá fogják tenni, hogy nőként, amiben mindig lesz valami lekicsinylő… Ez lenne az egyenlő?

Eközben széthulltak a családok, a generációk megtagadják egymást… mindenki egy embertelen, érzelemmentes, közönyös világtól retteg – és sajnos nem is alaptalanul. Nem csoda, hiszen amíg minden erőnkkel a ránk erőltetett egyenlősdire koncentrálunk, addig a saját feladatainkat nem lesz, aki elvégezze! Illetve dehogynem: a természet mindig kompenzál! Ha hiányt érez, megpróbálja feltölteni. Ha nincs, ami megfelelő hozzá, akkor azzal, amit talál. Az érzelmes férfi… Őserő helyett nőként funkcionálva nem találja helyét! Már képtelen lenne szembeszállni mamuttal, vagy bármi vésszel – de megfőzi az ebédet, és elsírja magát a romantikus film végén!

Nem, nem az a baj, ha segít, és nem az a baj, ha érzelmes! Az a baj, hogy mindez rákényszerítve van, megfosztva közben mindattól, amit ő képviselne: az erőtől a biztonságig. Ahogy nem az a baj, ha egy nő űrpilótának készül, hanem hogy már abba születik: neki bizonyítania kell, hogy egyenlő!

Ráadásként divat lett – immár mindkét nemben – szinglinek, társtalannak, magányosnak lenni… Amiből mozgalmat is csinálunk akár, de valójában én még nem sok olyannal találkoztam, akit mindez valóban boldogsággal töltene el. Lássuk be, Férfiről álmodozva még mindig azt várjuk, hogy legyen benne annyi őserő, hogy mi biztonságban érezve magunkat feltárhassuk előttük leggyengédebb érzéseinket!

Nem is lehet feladatunk, sem a szerepcsere, sem a magány! Hiszen még anatómiailag is úgy vagyunk kitalálva, hogy egy férfi és egy nő összepasszoljon, és ez legyen a születendő élet alapja! A szaporodásé, a fajfenntartó ösztöné, amely a világmindenség összes élőlényében jelen van, még a növények is erre törekszenek! Mi, emberek, az „evolúció csúcsán” ezt eldobjuk. Szembemegyünk a természettel, elnyomjuk ösztöneinket, és siránkozunk, hogy embertelen a világ!

Talán emberként: férfinak férfiként, nőnek nőként kéne benne élni… hogy megteremtsük magunkban újra az egyensúlyt – s akkor majd a világban is megteremtődik a Rend! Nem férfinak a nővel kell egyenlővé válni, hanem az általuk alkotott embernek: az ember, akit apa nemzett és anya szült, az legyen mind egyenlő - ne a férfi és a nő!

Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

Hajdanán talán Isaura története volt az első brazil szappanopera, amit láttam… Ma ugyan ezt divat letagadni, de kedd esténként nem nagyon volt más alternatíva – néztük, amit adtak! Így a Gyökerek néhány epizódjához is volt szerencsém, bár bevallom, egyik ifjú történetéből sem emlékszem sokra. Csupán annyi maradt meg bennem, hogy Kunta Kintét addig verte a gazdája, míg el nem vette utolsó vagyonát: a nevét – így lett a szerencsétlen ifjúból az ostor hatására Toby. Az érdekes tekintetű szépség pedig vad vágyat ébresztett gazdájában – de ahogy egy filmen az már lenni szokott: nem hagyta magát, ezért ő is megismerte párszor az intéző ostorát.

Ami azonban magával ragadt mindkét történetben, az a modern rabszolgatartó társadalom ábrázolása, a rabszolgák élete, kultúrája… A túlélési ösztön vezérelte összetartozás vagy épp ugyanezért elkövetett kisebb árulások közegében bimbódzó közösségi megmozdulások eredményeként kialakult blues, fado, a cajondob, esetleg a capoeira , vagy akár a woodoo és még néhány hasonló fogalom új értelmezést nyertek számomra.

Amilyen szörnyű volt látni, hogy emberi mivoltuktól megfosztva, megalázások és embertelen munkatempók mellett kellett leéljék életüket, annyira csodálatos volt, hogy ennek ellenére éltek, családi közösségek alakultak ki, közösséget és kultúrát teremtettek – és tökéletesen igazolták, hogy az élet élni akar, és azt az elvemet, hogy ha van pokol, és annak van tüzes bugyra, az emberi test és lélek ahhoz is képes alkalmazkodni!

Hogy miért írom le mindezt most, harminc évvel később??? Mert az uraságok gondoskodtak a rabszolgák tárolásáról, és etetéséről. Még valamennyire az egészségüket is felügyelték, hiszen ha számukra emberek (vagy akár állatok) nem is, de vagyontárgyak voltak, értéket képviseltek. Mostanában azonban azt tapasztalom, hogy lassan a napi 12–16 óra munka mellett is csak arra képes a legtöbb ember, hogy ne maradjon fedél nélkül – bár lépten-nyomon utcán élő embereket látok, tehát egyre kevesebbnek sikerül. A jólét pedig abból áll, hogy lehetőleg minden nap egyenek annyit, amennyivel nem éheznek. A főnök – már ha van munka – bármit megtehet velük, hiszen visszaszólni senki nem mer: ha nincs munka, nem jut ennyi sem! Szabadságról nem is álmodik a többség, utazást csak a TV-ben lát, ha van. Könyvre, kultúrára se pénze, se ideje – de már úgy tűnik, igénye se maradt sokaknak. Miközben modern intézők ostorozzák őket, bárcsak képletesen, de olykor kívánva (különösen, mikor gyerekeik szenvedik meg a nincstelenséget), hogy inkább a valódit használnák – miközben nézik, amint az uraság az általuk termelt javakból dorbézol, néha egy–egy koncot dobva kedvenc intézőjének. A párválasztás, a szaporodás ösztönből fakad, hát családot alapítanak és sajátos kultúrát termelnek. Igaz, ez már nem a blues, vagy a – szintén rabszolgáknak köszönhető – szamba, hanem a különböző faktorú tehetségkutatók modern kultúrája… esetleg a közösségi portáloké, ha internethez jutnak még – de erre futja erejükből. És bár kevés van majd' mindenkinél, a többség talán ma is adakozna a szépséges rabszolgalány szabadítására! Mert a lelket torzíthatják, de nem vehetik el…

Valaki esetleg engem is felszabadíthatna, mert lassan már nekem is csak a nevem marad – és úgy tűnik, olyan idők jönnek, amikor akár ezt is elvehetik tőlem. Mert az uraságék már mindent szabályoznak – a koncért hálás intézők pedig csaholva lesik, mivel tudnának előrukkolni az újabb falatért. Hiszen bár intézőségig vitték – de azért: ők is csak rabszolgák!

Hét csodálatos nap képekben és néhány történettel fűszerezve...

Első nap

Indulás, végre! Nem épp a terv szerint, de még viszonylag időben… Reszkess, Erdély – jövök, hogy magamba zárjalak!

Szép gondolat! Engem elsőként az érdekelne, hogy ki is az a Mindenki? Én például beletartozom-e ebbe a nehezen definiálható csoportba? – már csak a miheztartás végett is… Mert azt már rég tudom, hogy polgár – az nem vagyok! Ehhez kevés a tisztes polgári lét és öntudat, szükségeltetett hozzá, hogy az ember csatlakozzon valamely polgári körhöz. Én nem tettem – tehát érthető, ha neves politikusaink polgárokhoz intézett szavai engem elkerültek. Most azt hallgatom, hogy „mi magyarok, úgy döntöttünk…” – és mert én ennek a döntésnek sem voltam részese, így úgy tűnik, már magyar sem vagyok! (Mi több: a konzultációból is sorra kimaradok! Bár politikai identitásunk szigorúan bizalmas, én „véletlenül” mindig lemaradok ezekről a levélkékről!) Ha a bűvös körbe való tartozás feltétele, hogy saját gondolatoktól mentesen, egyetértően bólogassak, akkor nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán részesülni ebben a megtisztelésben! Egyébként is megszoktam már, hogy sehova sem tartozom: négy gyermek édesanyjaként még nagycsaládosnak sem mondhatom magam, mert nem léptem be a Nagycsaládosok Országos Egyesületébe – akikkel egyébként semmi bajom, csak épp belvárosi lakosként csupán egyetlen dologba lépek bele, de abba rendszeresen! Igaz, nem szívesen, mert büdös lesz a cipőm.

Tehát önmagam meghatározása lássuk be: nem kis nehézségekbe ütközik mostanában… de azért megküzdöm a feladattal! Csak ez a „mindenki” dolog aggaszt kicsinykét… Mert itt vannak például ezek a fránya törvények, amelyek ugye: mindenkire egyformán vonatkoznak! Meg az a szép könyv, amit mostanság az érettségizőknek osztanak: leánykori néven Alkotmány volt, most a törvények alapját képezi. Alaptörvény, mindenkinek! Na, ez megint félreérthető, hiszen azt gondoltam, akkor rám is. De nemcsak olyan dolgokat jelent ki már az elején, amivel én időnként nem tudok maradéktalanul azonosulni (például a kereszténységgel kapcsolatosan), de az a tapasztalatom, hogy köze nincs a hétköznapok valóságához! Pedig mennyi mindenhez lenne joga azoknak, akik beletartoznak ebbe a „mindenkibe”! Szabad vélemény, egészség, otthon… És persze a már emlegetett törvény előtti egyenlőség!

Hogy mostanában – mióta ez utóbbit már nem csak az idegen megszállók által ránk kényszerített Alkotmány, hanem az Alaptörvény is biztosítja – hányszor cáfolt erre rá az élet? Azt hiszem, könyvet adhatnék ki a sztorikból – bár kétlem, hogy az a könyv megjelenhetne… Mert ugye a sajtó- és véleményszabadság is csak Mindenkire vonatkozik! A többiek örüljenek, ha még marad olyan fórum, ahol megszólalhatnak.

De boncolgassuk még kicsinykét ezt az Alaptörvényt: „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” – írja a passzus… Helyes! Aki ártott az emberiségnek – az lakoljon! Ha a magyaroknak, akkor különösen! Abcúg! No de kikről beszélünk konkrétan? Mert ugye: volt itt pár kemény időszak a múlt században, amikor magyar vájta a magyar szemét… Most mégis úgy tűnik: az egyiknek lehet, a másiknak nem! Akikről azt tanultuk korábban, hogy döntéseikkel hozzájárultak országunk háborús „eredményeihez”, hogy miattuk álltunk rosszkor, rossz helyen, hogy nekik köszönhetően vesztettük el az ország kétharmadát (ez a kétharmad… lám, még mindig kísért!), hogy emberek százezrei haltak meg miattuk – nekik most szobrot állítunk. Akikről anno azt tanították, hogy hősök, róluk is kiderült, néha csak közönséges gazemberek. Aki csak egy kicsit is közreműködött – akár csak azért, mert hitt valamiben, amiben mellékesen kötelező volt hinni – egy rendszerben, ami nem volt jó, és szintén emberek ezreinek életéért felelős, de létrejötte a korábbi bűnö(sö)k érdeme is, nos, nekik nem jár bűnbocsánat! De még az utódaiknak sem! Akkor sem, ha csak annyi a bűnük, hogy végezték a munkájukat. Kivétel persze, ha rendszerváltás után(!) fennhangon hirdették, mennyire nem értettek egyet – és esetleg kortól függetlenül beültek a fiatalok közé. Na, ők például olyan „mindenkik”, akikre nem vonatkozik a „Tagadjuk az elévülését” passzus, mi több: ők ma kitüntetéseket vehetnek át… És apai bűnökért is van olyan „mindenki”, aki nyert már bűnbocsánatot, de csak ha megfelelő körökhöz tartozott.

Érdekes fogalom ez a „mindenki”, és minél inkább próbálom megfejteni, annál jobban belebonyolódom! Már épp kezdtem azt hinni, hogy „mindenki” szerint rendben van itt minden, csak én reagálom túl a dolgokat. De azt látom, hogy általam tisztelt emberek, akik igyekeztek mostanáig kerülni a politika mocskát, és csak a művészetüknek, a tudományuknak vagy épp a családjuknak éltek – most ők is sorra próbálják tudtára adni az embereknek: valami nincs itt rendben, kérem szépen!

A sok helyen megkérdőjelezett, ámde mégiscsak Nobel-díjas Elie Wiesel például odáig ment, hogy visszaküldte a Magyar Állam által részére adományozott magas kitüntetést, mert mint azt mellé üzente: „Magyarországon köztereket neveznek el Horthy Miklósról és rehabilitálják Wass Albertet, illetve a világháborús fasiszta kormánnyal együttműködő más közéleti szereplőket, és a tanrendbe kerülnek a szélsőjobboldali eszméket hirdető szerzők.”

Valóban veszélyes vizekre téved, aki tizenéves, identitásukat épp kereső fiataloknak olyan műveket tesz kötelezővé, amelyből egy nép, nemzet, csoport felsőbbrendűsége olvasható ki. Egyszerűen azért, mert ez a korosztály a legfogékonyabb arra, hogy a szélsőségek iránt lelkesedjenek, de tapasztalat és egyéb ismeretek hiányában átgondolni még nem tudják nézeteiket, és még képtelenek felmérni tetteik következményét.

A magam részéről – tiszteletbeli erdélyinek is kikiáltva – szeretem azokat a műveket, amelyek az erdélyi emberek hétköznapjait, életét, természettel megküzdött harcait, hagyományait foglalja magába. És mindenek felett tisztelem magát az embert! Vagyis, ha például Nyírő Józsefet, mint írót – tiszteletben tartva végakaratát – újratemetik az általa szeretett földben, minden csinnadratta és politikai mellébeszélés nélkül, az részemről természetes, és elfogadható lett volna. Még akkor is, ha például Radnóti egy leveléből az derül ki, hogy nem szándékozik egy ilyen ember művét a polcán tartania… Leveléből az is kiderül, erre meg is volt minden oka – és sajnos az élete, vagy inkább a halála őt igazolta. Ehhez képest fergeteges poén volt valaki részéről, hogy pont egy róla elnevezett kulturális intézményben emlékezzenek meg Nyírőről. De hát ő nem „mindenki”, hanem Valaki! „Oly korban éltem én e földön / mikor az ember úgy elaljasult…” – cseng a fülemben a Töredék egy töredéke, s azon gondolkodom, változott-e valami a korban… És egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak a neve, a vezére, és az eszközök! Ma nem szednek le körmöt, csak adóhivatalba visznek, és nem akasztanak fel, de elérik, hogy magunk vegyük meg a kötelet!

Elie Wiesel akciója talán még követőkre is akadna – de lássuk be: a magyar jövedelmek és nyugdíjak mellett a kitüntettek többsége egyszerűen nem engedhetik meg maguknak ezt a gesztust – ám Kövér válasza feleslegessé is teszi. „…az alkotó emberek megítélésében mindig is az alkotás az elsődleges, és a megítélés során nem használható kettős mérce.” – olvasom a levelet. Hát persze! Még egyet is értek vele… Mindenkit a tettei alapján ítéljünk meg! Csak épp…

Azon gondolkodom, hogy ha egy olimpiai bajnok közlekedési balesetet okoz (vagy akár valami törvénytelenséget csinál), akkor elveszíti az államtól kapott járadékát, mert méltatlanná válik arra. Hiszen ő példakép, közszereplő, és bár tettétől függetlenül az olimpiai eredménye, sem az abba belefektetett munka értéke nem változik meg, még csak megítélésében sem – hiszen az aranyérem az aranyérem, bármelyik oldalról is nézzük – de alkalmatlan és méltatlan lesz arra, hogy az emberek, az ifjúság felnézzen rá, példaképként fogadják.

Ha nincs kettős mérce, akkor ez a többi közszereplőre miért nem vonatkozik? És hol húzzuk meg a határt? Egyáltalán: ki az, aki megmondhatja, hogy ki melyik körbe tartozik? És az utókornak jogában áll-e ezt felülvéleményeznie majd?

Hát ezért szeretném megtudni, hogy ki a fenéről beszélünk, ha azt mondjuk: mindenki! De minél inkább gondolkodom, annál kevésbé tudom meghatározni azt a kört, akire vonatkozik. Csakhogy én nem adom fel! Addig is azonban, míg dűlőre jutok magammal e kérdésben maradok tisztelettel:

Mammy – a senki!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Aki nem tudja, honnan jön – az abban sem lehet biztos, hogy merre tart. Régi bölcsesség ez, nem én találtam ki, de magaménak érzem. Ismerni kell a múltat, már csak azért is, hogy a hibákat ne követhessük el újra. Nem rágódni kell rajta és nem jajveszékelni, de nem is mellet döngetve vonulni tovább, hanem tanulni belőle! Csakhogy ez nem is olyan egyszerű…

Vannak történelmi események, amelyeknek megadatott, hogy részese legyek. Rendszerváltás, taxisblokád, vagy a 2006-os „utcai események”… Ott voltam a helyszíneken, a saját szememmel láttam, a saját fülemmel hallottam, ami történt. És olvastam, láttam, hogy mit közölt akkor a média. Tanulságos volt. És olvasom, látom, hogy miket közöl ezekről ma a média… Nos, ez – ha lehet – még tanulságosabb!

2006-ban például nem csak a helyszínen voltam ott (sőt, volt olyan helyszín, amely az otthonom mellett ért utol), de amikor nem lehettem jelen, akkor párhuzamosan követtem az eseményeket a televízión és a webkamerákon keresztül. Szörnyű volt a látvány, és igen, féltem! Féltem, és féltettem a családomat! Azokban a napokban teli tankkal tartottuk az autónkat, útrakész állapotban. Férjem Erdélyben született, 1989 decemberét Bukarestben töltötte, sorkatonaként. A Honvédelmi Minisztériumot kellett védje, magyar lévén az első sorból – azt gondolom, hogy az egy családra jutó háborús emléknek ez bőven elég! Nem akartam gyermekeim emlékeit hasonló élményekkel gyarapítani. Így is döbbenten nézték, amint az utcát, ahol élünk, kövenként szedik szét, a játszóteret, ahol gyakran megfordultak, darabokra törték, és azokon a helyeken, ahol sétálni szoktunk, most emberek tömege sállal a fejükön tombol. Mindenhol füst, sérültek, lövöldözés. Ők is féltek, és nem értették, mi folyik itt. Bevallom, én sem… Mert pusztítást, rombolást, vandálkodást láttam. Kigyulladt autókat, betört szélvédőket is. Ők képviselnének a társadalmi érdeket? Nos, az enyémet biztos nem! Nem is értettem, hogy miért nem tesznek végre valamit? Hol a hatóság ilyenkor? Miért nem állítják meg őket? Tényleg ez lenne a demokrácia? Mert akkor azt kell, hogy mondjam, „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”. Sok fórumon előfordulok szerte az interneten, és sokakban merült fel ez a kérdés akkoriban.

Aztán végre jöttek, és megállították őket. Én akkor azt mondtam, a vandálokat, ma róluk azt állítják: forradalmárok, hősök voltak. Én még mindig csak a pusztításra emlékezem… Aztán újrakezdték, de szerencsére megint megállították őket. Megint kezdték, rátolva az egészet a köztársaság ünnepére, melyen az 56-os forradalmárokra is emlékezünk, elrontva a megemlékezés minden pillanatát, megszentségtelenítve az ünnepet, és „megajándékozva” azzal az élménnyel, hogy azon az úton, ahol naponta járok, egy tankkal kell közösködjek! Máig félve nézek oda, ha arrafelé járok, ami elég gyakran adódik.

És mit találunk minderről ma? Szinte kizárólag azt, hogy rendőri brutalitás volt! Ami tény, az is volt, csakhogy – mint az óvodában – „az úgy kezdődött, hogy visszaütött” a rendőrség. Hogy szabálytalanul, ezt sem vitatom. De azokban a napokban nekem például egyetlen szabály az volt, hogy ha valahova elindultunk a gyerekeimmel, akkor megpróbáltam tájékozódni a szélsőjobb portáljain, hogy aznap mely csomópontokat kell elkerülni. És volt olyan nap, amikor nem mozdulhattunk ki, még a boltba sem. És volt, hogy kamasz fiamat nem mertem elengedni edzésre, mert épp minden felsője kapucnis volt. Az pedig eszembe se jutott, hogy ott sétáljak a közelükbe, mert nem kívántam azonosulni ezzel a megnyilvánulással – így a rendőrök nem téveszthettek össze, nem állítottak elő, nem kaptam gumilövedéket. Pedig akkor ma én is hős lehetnék – de köszönöm, ebből sem kérek!

Hogy miért írom le most mindezt? Sem évforduló, sem egyéb apropó… Hacsak nem a közelgő történelem érettségi vizsga, ahol ez bizony már tétel. És zavar, hogy aki ma próbál utánanézni, hogy mi is történt akkor, az egy teljesen más képet fog kapni a történtekről, mint a valóság! És ez azért baj, mert mindent, amit ma olvasok, látok, hallok azokról az eseményekről, amelyeken koromnál vagy helyzetemnél fogva nem lehettem ott, azt mind-mind megkérdőjelezi… És ha nem tudom, hogy mi történt és miért, hogyan kerüljem el a hibákat? Hogyan akadályozzuk meg, hogy a borzalmak – amelyekből csak az elmúlt században is bőven volt részünk – ne ismétlődhessenek meg?

Honnan tudjam, mi is történt például 1956-ban? Hiszen nem éltem még akkor… Édesanyám is kisgyerek volt, nekem csak az ő emlékei, és néhány idősebb barát elbeszélése maradt, de ezek csak kis szeletei a történteknek. Próbáltam utánajárni, de amit találtam, az mindig csak újabb kérdéseket vetett fel! És azért annak az eseménynek sem csak az egyik oldalon voltak mártírjai, hiszen a dokumentumok között lámpavason csüngő hivatalnokokat is épp úgy találtam. Bűnösök voltak? Vagy csak rosszkor, rossz helyen? Ki mondja meg ma nekem? Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy ezt az időszakot meg kellett tanulnom úgy is, mint forradalom, mint ellenforradalom, és én bizony még a népfelkelést sem hagyhattam ki. Mindhárom látszólag történelmi tényeken alapult, iskolai tankönyvekben szerepelt… Ki mondja meg, melyik volt a valóság? Egyáltalán létezhet-e valósága egy ilyen eseménynek, vagy csak egy látószöget tud mindenki felmutatni? Egyetlen pontot megtestesítve, „innen én úgy láttam” – azt hiszem, mindenki számára ez lehetett a valóság. De én hogy igazodjak el közöttük?

Mert valahogy jó lenne tájékozódni a történelem útvesztőjében, különösen akkor, amikor bárhova nézek, egymásnak szögesen ellentmondó információkat kapok arról, hogy mit hogyan ítéljek meg, folyamatosan megteremtve ráadásul az állásfoglalás kényszerét, hogy egy pillanatra se mondhassam azt, hogy engem ez nem érdekel…

Mert nem mindegy nekem, hogy gyerekeim tantervébe például ezúttal minek ítélik meg 1956-ot. Nem mindegy, hogy az irodalomtételek között – az épp saját identitástudatukat kereső tizenévesek – találnak-e szélsőséges nézeteket. Nem mindegy, hogy az, amit tanulnak, legalább logikailag követi-e a történelmet, hiszen majd ha felnőnek, ők is döntéseket kell hozzanak, amelynek egyik alappillére a tapasztalat kéne legyen. Az a tapasztalat, amellyel a történelem ruházott fel minket. és amelyet azt hinnénk, hogy a kor, a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően egyre jobban megismerhetünk.

Csak valahogy mintha a politikai szándék ezt meg szeretné akadályozni. A kormány oldalát nem is részletezem, ezzel bárki szembesülhet, akármelyik hírcsatornán. Sorra állít emléket olyanoknak, akikről eddig azt hittük/tanultuk, hogy részesei voltak egy olyan ideológiának, amely emberek százezreinek életéért felelős. Hogyan ítéljem meg ilyen körülmények között például Horthy szerepét ma? Hogyan kérjem számon a történelem osztályzatukat gyerekeimtől, ha még a tananyag címében sem bízhatok? Egyáltalán mit kérjek rajtuk számon: az általam gyűjtött tapasztalatok ismeretét, vagy a tankönyvben tálaltakét? Vagy tanítsam őket arra, hogy ez és ez történt, és bár a könyved hazudik, de a tanárnak ezt a hazugságot kell felmondani a jó jegyért?

Ne higgyük, hogy a szocialista oldal majd javít a helyzeten, amikor vagy hallgat, vagy habzó szájjal mond ellent… Ha mindenre rásütik a nácizmus bélyegét, csak hogy a kormányt lejárassák, azzal csak azt érik el, hogy senki nem figyel majd a tényekre! Ne csodálkozzanak, ha ezekkel a megnyilvánulásokkal épp úgy hiteltelenekké válnak, mint amikor a saját történelmük áldozatait kívánják palástolni!

Mi, a „kisemberek”, akik még a történelemnek legalább a logikájára emlékezünk, gondoljuk át egy kicsit: Cui prōdest scelus, is fecit; azaz: „Akinek jól jött ez a vétek, no éppen az követte el.” Vagyis gondoljunk bele kicsit, hogy „Mégis, kinek az érdeke?”. És esetleg azon is eltöprenghetünk, hogy miért? De a lényeg, hogy gondolkodjunk, és ne engedjük, hogy mások mondják meg, mit kell gondolnunk! Mert gondolkodni még szabad – ha a szavaink, a véleményünk szabadsága csorbul is egyre gyakrabban. És ha már a történelmünkbe nem lehetünk biztosak: javaslom, keressük mindenben az Embert. Mert a történelem mindig róluk szól, ők az egyetlen állandó a história világában. „Embernek lenni, minden körülmények között” – és tiszteletben tartani, hogy a másik is ember. Talán már ennyi is elég ahhoz, hogy a történelem ne ismétlődhessen meg… Sem a jobb, sem a bal történelme! Mert az élet és a történelem útja középen van, és a jobb, meg a bal csak egy látószög!

Egyetlen pontról megtestesítve, „innen én úgy láttam” – ez az én valóságom!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Ma reggel ismét kaptam egy tudományos anyagot, amely azt hivatott igazolni, hogy már az általunk ismert civilizált kor előtt is létezett itt egy fejlett társadalom, amely piramisokat épített, magasan kulturált, és írása a magyarok rovásírásra emlékeztet. Olyan meggyőzően tálalta az írás a régészeti leletek sokaságát és a különböző kutatók következtetéseit, hogy akár igaz is lehet…

Igen, ez alátámasztaná azt a sokaknak nagyon szimpatikus feltételezést, hogy esetleg közünk van egy olyan néphez, akik elsőként – vagy legalábbis: jóval az ismert korok előtt – népesítették be a Földet. Igazolná azt az ősiségen alapuló öntudatot, amely sokaknak okot ad némi fensőbbséges érzetre.

És ilyenkor jön nálam a DE! Azaz: tegyük fel, hogy így van. Szeretném megtudni, hogy a mai fensőbbséges hangnemre, amelyet akár a közéletben, akár a diplomáciában használunk, hogyan ad alapot egy olyan korban elért eredmény, amelyet még a történelemkönyvek sem jegyzenek? Mennyiben befolyásolja azt, amit ma fel tudunk mutatni? Mert bizony, tudunk, ma is vannak értékeink, bár azokról nem beszélünk… és nem feltétlenül az öngyilkossági hajlamban vagy az alkoholizmusban való élenjáróságunkra gondolok, valóban számtalan mai sikerrel is büszkélkedhetnénk, ám nem tesszük. Legfeljebb Nobel díjasaink és feltalálóink névsorát szoktuk gyakorta emlegetni – elfedve azt az apró szépséghibáját a dolognak, hogy többségük külföldön érte el sikereit… A mai kutatók ugyanis nem kapnak lehetőséget, nincs pénz, nincs eszköz, és nem elég alkotni: politikailag is meg kell felelni a boldoguláshoz. De mit is várunk egy olyan országban, ahol egyetlen évszázad alatt immár negyedjére űzzük el az értelmiséget, az alkotószellemet az országból.

De ha igaz, amit – természetesen nem magyar – professzorok találtak erről a letűnt korról, akkor azért mégiscsak büszkék lehetünk. Hiszen valaha nagyok voltunk. Még abban a korban, amikor a rovásírás volt az alap világszerte. Atlantiszon, Mú szigetén… Ma is egyre népszerűbb dolog: már közigazgatási táblákat is helyezünk ki ezzel a különleges írásmóddal. Sőt, könyvek is jelennek meg így. Érdekes és izgalmas, de mintha egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapna néhány ember életében, mint amekkora járna neki. Ettől még nem leszünk előrébb a ranglistán, nem leszünk kiválasztott nemzet.

Tegyük fel, hogy igaz, és mi uraltuk az egész földet akár: mennyiben változtat ez a mai helyzetünkön? Javul-e az ország helyzete? Nő-e a GDP, a termelés, a születések száma vagy legalább jobb lesz-e a kedve valakinek? Persze, tudom! A múlt ismerete fontos, mert aki nem tudja, honnan jön, az nem tudja hová is tart… Ezt nem is vitatom! De engem sokkal jobban érdekel az a múlt, amit mondjuk a múltszázad elején jegyeztek fel – mert kísértetiesen emlékeztet a jelenre. És mert annak csúfos vége lett, ezért azt gondolom, hogy a múlt ismerete elsősorban arra való, hogy ugyanazokat a hibákat ne kövessük el ismét… Ha a könyvekben az szerepel, hogy ez az út az elmúlt száz évben már két-három alkalommal szenvedéshez, nyomorhoz, emberek százezreinek halálához vezetett, akkor lehet, hogy valamit változtatni kellene az úton… És ehhez még a német régészeti professzorok sem kellenek – csak egy kis józan gondolkodás.

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.