De jó ez nekünk? Már mi is lehetünk tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász… Kellett ez nekünk? És mit adtunk cserébe?

Ősidőktől belénk kódolt ösztöneinket, Istentől, evolúciótól, vagy higgy bármiben: de őseink korától belénk égetett feladatainkat. Nekünk nem a mamutot kellett üldözni, mert az az Erő, a védelem dolga, a Férfié. Mi gyűjtögettünk, nem azért, mert gyengék voltunk, hanem mert más volt a feladatunk: őriztük a tüzet, az otthon melegét, összetartottuk a családot! S ez nem kevés! Nekünk másban volt az erőnk. És nem csak erőnk volt, hanem érzéseink. Mi nem a fizikai erőt, mi az érzelmeket testesítettük meg!

Most bármit megtehetünk… bár egyenlők így sem lettünk! Felrepülünk az űrbe, építjük a házat, fegyvert ragadunk – de mindig, mindenütt hozzá fogják tenni, hogy nőként, amiben mindig lesz valami lekicsinylő… Ez lenne az egyenlő?

Eközben széthulltak a családok, a generációk megtagadják egymást… mindenki egy embertelen, érzelemmentes, közönyös világtól retteg – és sajnos nem is alaptalanul. Nem csoda, hiszen amíg minden erőnkkel a ránk erőltetett egyenlősdire koncentrálunk, addig a saját feladatainkat nem lesz, aki elvégezze! Illetve dehogynem: a természet mindig kompenzál! Ha hiányt érez, megpróbálja feltölteni. Ha nincs, ami megfelelő hozzá, akkor azzal, amit talál. Az érzelmes férfi… Őserő helyett nőként funkcionálva nem találja helyét! Már képtelen lenne szembeszállni mamuttal, vagy bármi vésszel – de megfőzi az ebédet, és elsírja magát a romantikus film végén!

Nem, nem az a baj, ha segít, és nem az a baj, ha érzelmes! Az a baj, hogy mindez rákényszerítve van, megfosztva közben mindattól, amit ő képviselne: az erőtől a biztonságig. Ahogy nem az a baj, ha egy nő űrpilótának készül, hanem hogy már abba születik: neki bizonyítania kell, hogy egyenlő!

Ráadásként divat lett – immár mindkét nemben – szinglinek, társtalannak, magányosnak lenni… Amiből mozgalmat is csinálunk akár, de valójában én még nem sok olyannal találkoztam, akit mindez valóban boldogsággal töltene el. Lássuk be, Férfiről álmodozva még mindig azt várjuk, hogy legyen benne annyi őserő, hogy mi biztonságban érezve magunkat feltárhassuk előttük leggyengédebb érzéseinket!

Nem is lehet feladatunk, sem a szerepcsere, sem a magány! Hiszen még anatómiailag is úgy vagyunk kitalálva, hogy egy férfi és egy nő összepasszoljon, és ez legyen a születendő élet alapja! A szaporodásé, a fajfenntartó ösztöné, amely a világmindenség összes élőlényében jelen van, még a növények is erre törekszenek! Mi, emberek, az „evolúció csúcsán” ezt eldobjuk. Szembemegyünk a természettel, elnyomjuk ösztöneinket, és siránkozunk, hogy embertelen a világ!

Talán emberként: férfinak férfiként, nőnek nőként kéne benne élni… hogy megteremtsük magunkban újra az egyensúlyt – s akkor majd a világban is megteremtődik a Rend! Nem férfinak a nővel kell egyenlővé válni, hanem az általuk alkotott embernek: az ember, akit apa nemzett és anya szült, az legyen mind egyenlő - ne a férfi és a nő!

…követeli a tömeg, lincshangulatban, vérszomjasan – sajnos sokszor teljesen érthetően! Amikor egy ártatlan gyermeket bántanak, halálra kínoznak, amikor védtelen áldozatokat különös kegyetlenséggel dobnak el, meggyalázva – sokszor egy pillanatra még engem is elkap a hév: tisztítsák meg a világot az ilyen szörnyetegektől!

Csakhogy mindig van egy „de”! Most is… Persze eszem ágában sincs mentségeket keresni nekik, vagy védeni őket! Épp csak nem tudom elképzelni, hogy megszületik az a mindenki által ártatlan gyermeknek nevezett kicsi lény – és nem látom be, hogy magától hogyan lesz belőle egy gátlástalan gyilkos! Akárhogy nézem, ehhez kellenek a környezeti hatások! Egyetlen pillanatra sem kisebbítve vétküket, én azért mindegyik háza táján szétnéznék, kinek az érdeme, hogy a csörgőt kinőve valaki kést ragad! Megnézném a szülőket, a tanárokat, ki mit tett azért, hogy a lelke ilyen torzzá vált? Mit tett, vagy mi ellen nem tett? Ki nem vette észre, hogy az emberi külső mögött egy szörnyeteg lakik? És miért nem tett ellene semmit?

Halál rá! – kiáltja mindenki, miközben azok, akik tehettek volna bármit is, egykedvűen hallgatnak saját felelősségükről.

Nézem az áldozatok képét, és a hozzátartozók arcát, akiknek nem elég, hogy elvesztették szeretteiket, még azzal is meg kell, hogy birkózzanak, milyen kegyetlen módon, mennyi szenvedés árán távozott az élők sorából. Teljesen érthető, ha elégtételt követelnek, ha csak egyetlen büntetést ismernek el: halál rá!

De mi van, ha tévednek? Ha csak a véletlenek összjátéka, ha a nyomozók felületessége, vagy épp egy rosszakaró kavarása miatt nyert bizonyítást a bűnösség – és az igazi gyilkos még szabadlábon van? Volt már erre példa a történelemben, nem is egyszer…

Szemet szemért… életet az életért! – valahol igazságosnak tűnik, mégis nekem fenntartásaim vannak vele.

Elsősorban erkölcsi! A gyilkosságot minden vallás, minden törvény elítéli, nagyon helyesen! Senkinek nincs joga elvenni a másik életét, még ha ő adta neki, akkor sem! Csakhogy ne felejtsük el: a halálos ítélet végrehajtása is gyilkosság! Attól, hogy azt mondjuk, „megérdemli”, attól még épp úgy elvesszük az életét, mint tette ezt ő, az áldozatával… Mi a különbség? Nem érdemli az életet – hát vegyük el tőle az élet minden szépségét. De magát az életet – azt gondolom, nekünk sem lehet jogunk megfosztani senkitől!

A másik ok, ami miatt nem érzem jogosnak a halálbüntetést, az sokkal prózaibb. Egyszerűen az, aki képes volt a kegyetlenségre, a gyilkosságra, az nem érdemli meg, hogy a kegyes halál mentesítse a bűnhődéstől! Mindentől elzártan éljen, és hátralévő életének minden percében szembesítsék azzal, amit tett! Ne a halálát kívánják, érjék el, hogy ő kívánjon meghalni! Ő kérje, hogy halált rá – de ne kaphassa meg!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Van az úgy, hogy az ember nem azzal kel fel az ágyból, hogy ellenőrizze autójának műszaki érvényességét… Nálunk kicsit prózaibb volt a helyzet: egyszerűen nem volt keret, hogy a műszaki vizsgához szükséges hat számjegyű összeget határidőre összehozzuk – ezért a munkákat egyenként akartuk előbb megcsináltatni. Már majdnem kész volt, amikor lejárt a határidő, csakhogy az élet nem áll meg: ahol egy kisebb rakat kölköt kell ide-oda hurcolászni, és a melóhely vidéken van – ott nem tudja az ember lerakni a kocsit olyan könnyen…

Ha egyedül nem megy, akkor az ember mindig kap segítséget! A rend éber őrei szolgáltak és védtek, miközben az autónk rendszámtáblája annyira megtetszett nekik, hogy hirtelenjében magukévá tették! Ezzel sikerült hozzásegíteniük, hogy végre mellőzzük a jármű használatát.

Persze nem hibáztatom őket, sőt: a rossz nyelvek szerint még hálás is kellene legyek, mert mindezen bűnünkért „csupán” ötven darab ezresnek megfelelő bírságot kellett kifizetni. Illetve kellett volna, de hol egy edzőtábor, hol egy tandíj, hol egy extra rezsi – valami mindig közbejött…

A jog gépezete azonban, ha egyszer beindul, nem áll meg: ma 11 órára meghívót küldtek a Bíróságról, mondván rég látták kedvesem (ő vezette épp az autót), és ha már ott van, akkor esetleg döntenének az összeg átváltásáról is: néhány nap közmunka lehetősége, esetleg meghívás pár nap nyaralásra – ez szerepelt a bírósági étlapon.

Valahogy nem volt egyikhez sem gusztusunk, így minden követ megmozgatva, egy órával a randi előtt, azaz szó szerint az utolsó pillanatban sikerült összeszedni az öt darab portrét szeretett István királyunk képmásával – csakhogy azt ugye be is kellett fizetni. Természetesen a Posta nem esett útba, ahol pedig végre találtunk, ott huszonketten voltak a sorszám szerint előttünk. Egy jó focimeccshez ideális, negyedórával a tárgyalás előtt azonban erősen hozzájárult néhány soron kívüli verítékcsepphez a homlokunkon.

A sor azonban rohamosan fogyott, és némi Usain Boltot megszégyenítő laza kocogást követően – ötpercnyi késéssel – beestünk a bíróságra!

Bent egy igazi sárkány várt ránk, kedvesem pedig épp nem készült Szent Györggyé avanzsálni. A lángok közepette lassan felfogta a dörgedelmet, hogy már a következő ügynél tart a Tisztelt Bíróság – de végül azért csak beinvitálták… Kicsit furcsállottam, mert a következő óra 15-re volt kiírva, mi egészre, és óra 5-kor estünk be az ajtón, de én sem vagyok az az igazi sárkányölő, így inkább hallgattam!

– Kint várjon! – hangzott az első ítélet, és férjem engedelmesen érkezett mellém vissza a folyosóra. Kicsit sápadtnak tűnt, gondoltam megviccelem… mikor mondta, hogy minden rendben, elfogadták, csak le kell fénymásolják, csendben odasúgtam neki: – Örülj, hogy nem kérdőjelezték meg a csekk eredetiségét!

Nem volt jó poén – kiderült, hogy de! Nem csak az eredetiségét, hanem azt is, hogy jó helyre ment-e a pénz, mert a csekket az Önkormányzat adta, a szabálysértést pedig a Rendőrség rótta ki ránk.

Szerencsére nálunk volt a kísérőlevél, amivel tisztáztuk a helyzetet – és most boldogan dőlhetünk hátra: hibáztunk, ám de megbűnhődtünk, megtisztultunk, és minden jó, ha a vége jó!

Bár így belegondolva… mivel ezek után ugrott a nyaralás utolsó reménye is, talán mégis élni kellett volna a – mint utólag kiderült – Bíróság által tervezett ötven napos pihenés lehetőségével… Igaz, csak egy személyre szólt, de legfeljebb a megmaradt pénzből sátorozhattunk volna a börtön ablakánál. Hátha mégis besüt a nap…

Azért ellenzem a halálbüntetést, mert a gyilkosság vagy bűn, vagy nem az. De ha bűn, akkor rám nézve is igaz, pont ugyanúgy gyilkossá válok, mint akit ezzel büntetnék… Ahogy a zsarolás is egy bűn, amire sokféle válasz lehet, csak az nem, hogy visszazsarolok. Mert magam is azzá válnék, mint akit épp bírálok. Magasztosnak tűnhet fentről beszélve azt képzelni, hogy többet érünk - de az ember csak ember. Egyformák vagyunk. Higgyünk bárkiben vagy bármiben: egyformán születünk és egyformán fejezzük be. A kettő közti létnek a minősége és a minősítése különböztet meg minket, amelyeket elsősorban a döntéseink, a szavaink, a tetteink határoznak meg.

Például eldönthetjük, mit gondolunk a világról… Egyáltalán akarunk-e mi gondolkodni róla, vagy elfogadjuk a konyhakész nézeteket és beérjük egy-egy vallás vagy párt szemléletével. Ma már erről is szabadon dönthetünk, vagy legalábbis mostanáig ez volt a rend. Sokáig azt gondoltam, a rendszerváltás egyetlen pozitívumaként a szólás- és a vélemény szabadságát tudjuk felmutatni.

Mindezek a gondolatok onnan erednek, hogy valaki a Gépnarancs oldalára hivatkozva sérelmezte a sajtó szabadságát. Sajnos valóban, magam is érdekes dolgokat tapasztalok mostanában. De még akad fórum, ahol szabadon hangot adhatok véleményemnek, és amíg akad fül vagy szem, akit érdekel, addig le is írom ezeket.

Azt hittem, a Gépnarancs is egy olyan oldal, ahol az ember szabadon szólhat, ha úgy érzi. Vagy akár nem szól, de ez az ő saját döntése. Néha beleolvastam, voltak tanulságos gondolatok is – a sajátjaim leírását valahogy soha nem éreztem ott olyan bizsergetően, hogy meg is tegyem. Még azt sem mondhatom, hogy rendszeres olvasója voltam…

Most azonban egyből megkerestem a cikket és döbbenettel olvastam a hivatkozott írást (http://gepnarancs.hu/2012/06/megprobaljak-cenzurazni-a-gepnarancsot/)! Elsőként azon döbbentem meg, hogy egy állami intézmény azzal zsarol meg egy újságírót, hogy ha folytatja oknyomozó sorozatát, akkor a közalkalmazottként dolgozó rokonai állás nélkül maradnak. 2012-ben, uniós tagországként, állami intézménytől – nekem ez több mint „durva”. De legalább ilyen durva a válasz is számomra: rendben, nem írják meg azt, ami egyébként – ahogy a cikkből kivehető – köztörvényes bűncselekmény, ám ha ki merik rúgni a rokonokat, akkor kitálalnak és feljelentenek!

Újságíró vagyok. Ez felhatalmaz arra, hogy leírjam a gondolataimat, és egyben kötelességemmé teszi, hogy megírjam azokat a dolgokat, amelyek másként nem jutnának el az emberekhez. Akár egy eseményről tudósítok, akár egy bűncselekményről – különösen, ha sokunkat érint, például egy állami intézménnyel szemben. Ez néha egy jól működő rendszerben is okozhat olyan érdeksérüléseket, amely megnehezíti a helyzetünket, de könyörgöm: annyi szép szakma van még… nem kötelező a médiában dolgozni, ha valaki úgy érzi, nem tudja szavainak következményeit vállalni. De a szólás szabadsága szent, és ha mi önként lemondunk róla, ha úgy döntünk, hogy ha kell, bedobjuk a sárba, akkor hogyan merjem én leírni, hogy sajtószabadságot mindenkinek?!? Vagy az csak akkor kell, ha az én érdekem úgy kívánja? Ha csak ennyit ér ez a szó, akkor nem is érdemeljük meg… De ha nem kell, akkor miért küzdünk érte? Hogy elsirassuk? Én a magam módján imádkozom, hogy ez ne így legyen:

Ez az írás egy hónapja készült... azóta próbáltam eljuttatni egy szélesebb látogatottságú médiához, de sikertelenül. Valamiért ez a rendszer nem kedveli, ha megkérdőjelezik - én viszont nem kedvelem, ha elhitetik velem, hogy biztonságban vagyok, és közben mégsem! A benne hagyott linkek jelzik talán, hogy nem felesleges riadalomkeltésről van szó...

Baj van! Mondhatnám: katasztrófa! Hívnám is hamar a 105-öt, de valami azt súgja: ezt most ők tudnák a legkevésbé elhárítani!Persze, mindez borítékolható volt! Leidinger István parancsnok már február végén szóvá is tette, március 5.-én pedig nyílt levélben is jelezte, hogy az új szabályozás – mely szerint január 1. óta nem helyi, hanem állami feladat lett a tűz oltása – az eddigi tapasztalatok alapján nem működik megfelelően, és megpróbálta felhívni mindenki figyelmet arra, hogy ebből baj lesz…

És lett! Alig egy nappal ezután, március 6.-án egy 87 éves néni meghalt a tűzben, férje és fia – valamint az oltás során egy tűzoltó – pedig megsérült. A segítség késve érkezett, mert az új rendszer épp csődöt mondott. A segélyhívás előbb a megyéhez futott be és időbe tellett, mire a pomáziak is értesültek a tűzről. Ráadásul addigra már az utca neve is megváltozott: a Lóczy Lajos utcából Vróczy lett. Érkezés után már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen a helyi tűzoltók értik a dolgukat: a nénit ugyan sajnos már nem, de sebesült családját, valamint a házban található három PB gázpalackot ki tudtak menteni, megakadályozva ezzel a még nagyobb bajt! Igaz, talán ha nem ennyire kapkodva kell végezniük a munkájukat, akkor kollegájuk esetleg nem sérül megközben…

Valójában, ha egészen pontos akarok lenni: tűzoltó nem is volt a helyszínen – hiszen az új rendszer egyszerűen felszámolta a több mint 140 éves múlttal rendelkező intézményt, mostantól a Katasztrófavédelem állományához kerültek át. Szó se róla, tényleg őket rángattuk eddig is, ha bármi baj volt: akár tűz, akár víz jött, akár macska volt a fán, vagy épp közúti szerencsétlenség sújtott minket. De azért az a tény, hogy a Tűzoltómúzeum, vagy a külföldön is ismert és elismert, nagy hagyományokkal rendelkező Tűzoltózenekar is egy tollvonással megszűnt létezni, és mostantól Katasztrófavédelem Központi Múzeuma, illetve Katasztrófavédelem Központi Zenekara néven tevékenykednek tovább – az nem csak számomra kész katasztrófa!

Tehát tűzoltók nincsenek többé – a legénység tagjai a hagyományaikon kívül az egyébként nevetséges díjazásuk mellett most már nem csak a cafeteriájuk jelentős részének mondhattak búcsút, hanem azt a picike kis tiszteletet, elismerést is elveszítették, amit az emberek tekintete adott, mikor elárulták foglalkozásukat!

Az új elnevezés a többségének ugyanis egyelőre eléggé semmitmondó…Igaz, a katasztrófavédelem népszerűsítéséért mindent megtesz a „marketinges osztály”: túlliheget időjárási viszonyokkal, űrkatasztrófákkal ijesztgetve próbálják tudatosítani bennünk létezésüket. Mintha ezzel is kompenzálni kívánnák, hogy dolgozóik hol a lépcsőház muskátlijai miatt szabnak ki zsíros bírságot ránk, hol katasztrófavédelmi hozzájárulást követelnek tőlünk.Az egyetlen, ami változatlan maradt, hogy a fiúk továbbra is naponta kockára tehetik értünk az életüket, bármi történjék is! Ha például jégtáblák veszélyeztetik Paks atomerőművét, és egyben az ország lakosságának biztonságát, akkor is! Ha szólnak nekik, hogy baj van, mennek! Még ha épp a szabadnapjukon, családi-baráti program alatt hívják is őket fel, hogy indulni kell! Nekik ez a dolguk, erre tettek esküt, ezért tiszteljük őket!

Csakhogy az új rendszer kicsit nehezen áttekinthető. Például azért, mert telefonon odavezénylik őket az ország egy másik részébe, és ők mindent hátrahagyva mennek is – vagyis teljesítik esküjüket és nem mellékesen a parancsot – de ez nem jelenti azt, hogy nem kapnak érte majd fenyítést, (ami ugye nem csak erkölcsi, hanem az egyébként is pofátlanul alacsony bérükből további anyagi büntetéssel jár!). No, nem azért, mintha nem megfelelően, legjobb tudásuk alapján végezték volna a munkájukat, hanem csupán azért, mert a parancs nem lett írásban megerősítve! Persze, nem lett volna ez akkora vétség, hogy így büntessék meg őket – csakhogy valamelyikük elkövette azt a hibát, hogy rákérdezett: hogyan fogják elszámolni az egy egész hetes kiküldetés túlóráját? Nem kellett volna… Az már csak hab a tortán, hogy azt csiripelik a verebek: akciójuk során az 1962-ben épült jégtörő hajó meghibásodott, és mert a parancs csak telefonos volt és nem írásos – ezért felmerült, hogy még a javítási költségeket is a legénységgel fizettetnék meg! Reméljük, ez csak kósza pletyka marad…

Én viszont aggódom… Lakásomban temérdek könyv, papír, gyúlékony anyag található, és gyerekből is akad néhány. Vajon, ha egy kipattanó szikra lángra lobbantja otthonomat, mennyi időt vesz majd igénybe, hogy a következményektől tartó mentőalakulat bevárja az írásos parancsot? Vajon az utcaátnevezések korszakában hogy találnak majd ránk? És ugye nem az a korkedvezményes nyugdíjtól elesett, 50 év feletti tűzoltó kell majd kimentse a gyerekemet, akinek megfáradt szervezete épp visszavág a túlhajszoltság miatt?És vajon hány embernek kell még bent égnie a házában ahhoz, hogy Benkovics Zoltán dandárparancsnok is – aki egy nyíltleveles válaszban próbálta a kedélyek tüzét oltani – úgy érezze: felül kéne vizsgálni a rendszert? És vajon mi kell ahhoz, hogy a politikai érdek ne uralkodhasson az emberek biztonsága felett?Azt már kérdezni sem merem, hogy vajon mekkora költséget jelentett az összevonás azoknak az egységeknek, amelyeknek problémát okoz még az is, hogy benzin legyen az oltáshoz vonuló kocsikba?Válaszokat valószínűleg úgysem kapok soha, így inkább visszavonulok, és aggódva dudorászom gyerekkorom kedves, ám mára kissé újraértelmezett dalát: „Tavaszi szél vizet áraszt…”. Belegondolni sem merek, mi lesz még itt áradáskor?! Mert most úgy tűnik, katasztrófavédelem helyett csak katasztrofális védelem van!

FOLYTATÁS: Locsolóvers helyett

Plágium. Ezt állapította meg a bizottság (ex dr.) Schmitt Pál doktori címét eredményező dolgozatára. Mondom ex – hiszen egy másik bizottság úgy gondolta, ez azért még sincs így rendjén és visszavonta a doktori címet. Ennyi. Ennyi?

Talán már mindenki érezte a suliban – mondjuk egy matek dolgozat közben – hogy semmi nem jut eszébe, jó lenne lemásolni a padszomszéd feladatait. Aztán volt, aki élt vele, de volt, akit visszatartott valami – legyen az neveltetés vagy a tanárjának szúrós tekintete, esetleg a csalásért kapott elégtelen. Akik mégis bűnbe estek, azok között volt, akinek sikerült, és volt, akire lesújtott a következmény. Mert az mindig volt. Szerencsés esetben csak elvették a dolgozatát, és nem folytathatta, de általában elégtelennek is minősítették az illető tudását. Mert csalni bizony nem ildomos. Ráadásul – ahogy a nóta mondja – „Aki hazudik az csal, aki hazudik, az lop! Hazudni, csalni csúnya dolog!” No, igen…

Csakhogy úgy tűnik, ami a matek órán ártalmatlan, de mégis üldözendő csalás, az nagyban elkövetve már bocsánatos vétség. Sőt! Nem is az a vétkes, aki elkövette, hanem az, aki nem vette észre a csalást, és elfogadta a dolgozatot. Legalábbis ez derült ki a plágium-bizottság – mert nekünk ilyenünk is van ám – vizsgálati jegyzőkönyvéből. Még azt is megtudhattuk, hogy „akkoriban ez elfogadható volt”. Engem meg ráz a hideg: ez azt jelenti, hogy azok a tisztességesnek vélt orvosok, jogászok, tanárok, mérnökök, akik akkoriban végezték felsőfokú tanulmányaikat, és koruknál fogva most vannak igazán felelős beosztásban, azok nem is szaktudásuk, hanem másolási képességeik alapján nyerték el tudományos fokozataikat? Mert ezzel nem kevesebbet állítanak – miközben én ezt mindegyikük nevében szeretném visszautasítani!

„Olyan személyt jelöltem köztársasági elnöknek, akit a következő néhány év munkájának szempontjából a legalkalmasabbnak ítéltem” – nyilatkozta Orbán Viktor miniszterelnök, kicsit ironikusan: a bolgár tengerpart mellől, amikor 2010 nyarán támogatásáról biztosította (akkor még dr.) Schmitt Pált. Valóban ő lenne a legalkalmasabb? Szomorú ez országunkra nézve…

Nem a TF-es diplomamunkájának köszönhetően nyerte el ezt a címet, hanem egyéb kvalitásai miatt – nyilatkozta az üggyel kapcsolatosan. Talán ez volt az egyetlen összetett mondata ebben a témában. És egyetértek vele: attól hogy valaki nem doktor, még lehetne a legtiszteletreméltóbb, legalkalmasabb köztársasági elnöke az országnak. Csakhogy semmi nem változtat azon, hogy csalt, hazudott! Ő, az ország legelső embere! Milyen erkölcsi mérce kell ennek az elfogadásához?

Próbálom felfedezni, mik lehetnek azok az egyéb kvalitások, amelyek a történtek ellenére is pozíciójában tartják. Hitvallásában a magyar nyelv fontosságát és az ifjúság védelmét jelölte meg legfontosabb célkitűzéseként. Nos, a határmenti kis falucska vendéglőjében büszkén őrzik nyelvi emlékeit, ahogy több beszédjében is igazi remekeket nyújtott át szeretett népének – talán azért, hogy így ne! Sajnos azonban ezt nem tette hozzá… így igen kellemetlen poénoknak tette ki magát és intézményét. Az ifjúság védelmét egy ilyen csalással a háta mögött – ezt inkább nem is részletezném. Utoljára ilyen követendő jó példát az az ifjúsági miniszter állított gyermekeink elé, aki a titkárnőjét helyezte a ceruzatartója mellé…

Azt is mondta az elnök úr, hogy ő bizony, ha kell, szembeszáll bárkivel, akár presztízsét is veszti, de a demokráciából és az alkotmányosságból nem enged. Ehhez képest sorra születnek azok a hazai- és nemzetközi berkekben egyaránt nagy felháborodást kiváltó törvények, amelyeket eddig csak egyetlen ember nem kérdőjelezett meg sohasem: ő. Szemrebbenés nélkül sorra írta alá mindet, néha még arról sem meggyőzve minket, hogy egyáltalán elolvasta…

Egész úton hazafelé azon gondolkodám… - na jó, hagyjuk szegény Petőfit, így is forog a sírjában! A sajtó szabadsága az agonizálás stádiumába jutott: még itt-ott lélegzik egyet, de alapvetően már halott! Ha országunk jövőképét kell lefestenem, azt leginkább egy idézettel tudnám: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó! Mindennel meg vagyok elégedve!” Ezt ugyan Ferenc József királyunk mondotta az első világháború előtt, de a többség mégis Kádárnak tulajdonítja e szavakat… A jövőről a jövőben azonban úgy tűnik: úgy sem mondhatok majd mást!

Retro a divat – hát mi divatos ország lettünk. Az ötvenes évek divathullámát azonban nem csak a ruhákban jelenítjük meg, hanem igyekszünk minél több dolgot korhűen bemutatni. ÁVH helyett ugyan NA’V(H) van, ahol nem a körmünket szedik le, bár vagyonvizsgálat közben néha talán észre sem vennénk a különbséget.

Hárommillió koldus országa voltunk Horthy ideje alatt, hiszen a nagybirtokrendszerben éhbérért, vagy az alatt dolgoztak az emberek a nagy gazdasági válság idején. Most négymillió koldus országa lettünk, hiszen a magánszférában és a közintézményekben egyaránt éhbérért, vagy az alatti összegért dolgoznak az emberek, és a gazdasági válság százezreket tett munkanélkülivé, földönfutóvá, hajléktalanná. Utóbbiak legalább átmeneti szállásban részesülhetnek, mivel – gondolom a szociális háló részeként – helyzetüket az új törvénykezés jelentős pénzbírsággal sújtja, amit persze nem tudnak kifizetni, így majd leülik. Addig is van fedél a fejük felett!

Jók ezek az új törvények, mert mindig adnak valami kis izgalmat! Például ki veszi hamarabb észre, hogy két rúd bejgli sütése közben épp új választási (értsd: bebetonozási) törvényt fogadtak el, vagy épp családvédelmi törvényt hoztak létre. Szerencsés esetben nem visszamenőlegesen, csak úgy. És már csak egy közméltóságnak kellett rábólintani – illetve: aláírni – és gyertyagyújtásra már meg is volt minden. Erre a tisztségre korábban a köztársasági elnök volt hivatott, de most, hogy a Magyar Köztársaság megszűnt és csak Magyarország létezik, nem is tudom, hogy létezik-e még ilyen titulus. Lehet, hogy már nem és az ő jelenlegi státusza csak egyszerűen „álamfő”?

Jövőképem kicsit talán sötét, de én még azon cseperedtem fel, hogy „ma lesz a holnap tegnapja” – és bizony a legjobb jósok is a múltból dolgoznak! Csak egy dolog aggaszt kicsinykét… Bácsik! Nénik! Kedves Döntéshozók! Az emlegetett történelmi korszakokat olyan évek követték, mint 1945 vagy 1956. Nem lehetne esetleg okulni a történelemből és valamit másképp csinálni? Mert nem a történelem ismétli önmagát, csak mi nem vagyunk hajlandók észrevenni, hogy változtatni kéne a recepten!

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen még innen, és nem is a tengeren túl: volt egyszer egy cég, amelyik úgy döntött, mindent elkövet, hogy megmutassa, márpedig ő tiszta marad! És úgy is tett! (Igen, itt Magyarországon! Bármilyen hihetetlen, néha előfordul ez is!)