Azon az ominózus november elsején mi is a Rocktogonba készültünk… de végül közbejött valami, így szerencsére nem voltam jelen a tragédiánál. Idén megérkeztünk… Ezúttal a Tűzmadár koncertezett, és talán nem is tudták, hogy – nomen est omen – ezen az estén mi ott egy másik Főnixre is emlékezünk, mert ez az éjszaka – november elseje – már örökre a Főnix éjszakája marad.

Tunyogi Péter – mindenki Tunyója – ekkor kapott meghívást az Égi Zenekarba, és bár korábban is invitálták már, ezúttal sajnos el is fogadta azt. Immár öt esztendeje, hogy csak néhány barátja – Bencsik Samuval az élen – láthatja jellegzetes mosolyát, mert hogy odafenn is mosolyog, az biztos, és sajnos a társaságra sem lehet panasza.

Nekünk a fájdalom, a hiányérzet és az emlékek maradtak. No meg a dalok, a hang, amelyek erőt adnak, amikor nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk, vagy épp velünk mosolyognak egy-egy jó buli után. Szerencsére hosszú a lista, nem is tudnék közülük választani. Nem is kell, mert bármilyen is a hangulatom, mindig megtalálom a megfelelőt!

És igen, bármennyire is szomorú ez az egész az itt maradóknak: amíg Tunyó emléke él, amíg a dalai itt élnek velünk és bennünk, addig ő is itt marad közöttünk! Ismerve a dalokat, és sok-sok embert, akinek Ő is, és ezek a dalok is nagyon sokat jelentenek: Tunyó örökre itt marad velünk! Nem csak a Főnix éjszakáján… És hogy elszakadjak a Tűzmadár pénteki koncertjétől beteszek inkább egy lemezt, és a hangok szárnyain szédülve kezdek boszorkányrepülésbe, csak így, öregesen, végig gondolva mindazt, amit a tegnap itt hagyott.
 

Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

A legtöbb vallás különleges figyelmet fordít erre a napra: ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal a két világ között. Hogy a mi világunk és a szellemvilág, vagy a túlvilág között, és hogy mi is történik ilyenkor – ez már hit és ízlés kérdése.

Amikor kicsi voltam, nagyanyáim Mindszentek ünnepét tartották ezekben a napokban, és mindenki Halottak napjáról beszélt. Akkor még szerettem is, mert bár nem volt munkaszüneti nap, de volt sok virág, meg sok gyertya – és mindkettő jó érzéssel töltött el. Bevallom, mióta egy temetői séta során azt tapasztaltam, hogy egy engem nem kedvelő rokon látogatása után az általam korábban vitt csokor megtaposva hevert a sír mellett – azóta nem járok oda, legalábbis megemlékezni.

Nagyon tetszik azonban a pogány Samhain szertartása, amelyben az ősi magyar hagyományok épp úgy fellelhetők, mint a ma oly népszerű halloween szimbólumai – különösen azért, mert a töklámpás csupán mint kereskedelmi termék született Amerikában, eredetileg a kelta, és más természet közeli vallásokban volt hivatott elűzni az ártó szellemeket.

Ha már Amerika: ettől a „csokit vagy csalunk” típusú halloween hagyományoktól én személy szerint hányok… De az, hogy maskarába öltözve csapjanak egy jó bulit – hát miért ne tennék? Még örülni is kéne talán hazai felbukkanásának, hiszen közismerten az egyik legbúskomorabb nemzetként emlegetnek minket. Vagyis, ha itt, a Busójárás hazájában nem is vagyunk rászorulva, hogy egy saját hagyományokkal nem rendelkező kultúrától szerezzük be ünnepeinket, azért egy jó buli lehetőségétől nem kell megfosztanunk magunkat.

És különben is: bár kevesen tudják, de ez a nap a magyar hadtörténelem jeles eseménye! 1485. október 31-én foglalta el Mátyás királyunk Bécset, tehát eredetileg innen ered ősi ünnepünk, a Hello Wien!

Hát helló! És – hátha ezzel elűzöm a mások elfogadására való képtelenség ártó szellemét: búúúúúúú!

Van, aki ezt talán furcsának tartja, hiszen a legtöbb ember számára fájdalmas veszteséget jelent ez a hely. Nekem azonban nem az elmúlást, hanem a végtelen nyugalmat jelenti. Csendet, virágokat, törődést…

Szeretek sétálni a sírok között, találgatni, ki rejtőzhet a feliratok mögött. Furcsa módon nem a halálukat, hanem az életüket próbálom megfejteni.

Csak azt nem szeretem, amikor halottak napján mindenki megszállja, valami eszement kötelességtudatból… Remek üzletet nyújtva a virágárusoknak és a mécsesek forgalmazóinak. Bevallom, hányingerem van attól a tülekedéstől, ami ilyenkor ott megy, és ami a legkevésbé sem szeretteinkről, vagy a megemlékezésről szól. De ennek is megvan a szép része: ha ilyentájt az ember elhalad este a temető mellett, napokon át különleges látványban részesülhet. Mintha ezernyi tündér hordozná körbe a lámpását, vagy szeretteink ünnepelnének a túlvilágon, és annak szűrődne át a fénye.

Az én nézeteim szerint halottaink bennünk élnek tovább, egészen addig, amíg emlékezünk rájuk. És nem hiszem, hogy erre egy külön napot kell kijelölni. A temető csupán földi maradványaikat őrzi.

Halottak napján a gyertya mellet talán meditálni kellene, elmerengeni egy kicsit a gondolaton. Mert úgy tűnik, kifejezetten rossz a halálhoz való viszonyunk, pedig – bármily fájó is szeretteink elvesztése – születésünk pillanatától az egyetlen biztos pont életünkben, hogy egyszer elmegyünk!

Néhány éve elveszítettünk egy babát. Nem először, és sajnos nem is utoljára, de akkor éreztem, hogy itt most nagy a baj. Ráadásul nem tudtam azonnal orvoshoz menni – így mire műtőasztalra kerültem, addigra eszméletlen voltam, és csupán egyetlen dologra emlékszem: az asszisztensnő sikolyára! Szegény, nem volt hozzászokva, hogy egy vénát megszúrva a szokásos piros bugyogás helyett sárga savó fogadja… Nekem ráadásul ez volt az utolsó emlékem, mert az ezt követő képek az agyamban már nem reálisak. Pontosan emlékeztem például arra, hogy mi történt az aulába, ahol férjemet nyugtatgatta épp a műtősfiú. Csakhogy én közben a műtőasztalon feküdtem…

A nyugtatás rá is fért kedvesemre, hiszen nem csak miattam aggódott, és nem csak a babánk elvesztése viselte meg, de otthon már várta három gyermek, akiknek el kellett számoljon velünk…

Szerencsém volt, időben érkezett a segítség. Mi több, legenda lettem: hetekig, hónapokig emlegették a kórházban, hogy mennyi vért kellett belém töltsenek. És igen, abban is szerencsém volt, hogy akadt elegendő vér, amit tölthettek…

Ismeretlen emberek önzetlen segítsége mentette meg az életemet, adott vissza a családomnak!

Természetesen szerettem volna viszonozni, így felépülésem után magam is jelentkeztem a véradók sorába – csakhogy 50 kg alatt szóba sem álltak velem! Szomorú voltam…

Hamarosan újra próbálkoztunk és megszületett a negyedik csemetém. Szülés után végre ragadt rám pár kiló, már majdnem elértem az 50-et! Az iskolában én segédkeztem egy véradás megszervezésében, és már hetekkel korábban „rágyúrtam” a vágyott súlyra: sütemények, csokik hadával készültem a mérlegelésre. 50,28 kg! Hát sikerült! Büszkén álltam be a sorba, azzal a jóleső érzéssel, hogy végre én is viszonozhatom embertársaim segítőkészségét! Boldogan nyújtottam karomat a megelőző rutinvizsgálathoz – ám hamarosan csalódnom kellett: hiába a súly, a szándék, ezzel a vérképpel nem lehet vért adni!

Egy világ dőlt össze bennem, ráadásul a vérképem mindig is gyenge pontom volt, így annak változását aligha remélhetem…

De annyit azért tehetek, hogy mindezt leírom, és hogy arra bíztatok mindenkit, aki teheti: menjen és adjon vért! Mert tényleg életet ment… Sokszor egy egész család életét!

Az ember sürög-forog, tesz-vesz, közben – legalábbis a világnak ezen a részén – szinte kifogyhatatlanok vagyunk a panaszáradatból.

Van gond, bőven – nem is vitatom… A pénz kevés, a főnök hülye, a gyerek pimasz, a szomszéd meg egy állat! Órákig tudunk mesélni róla, mennyi sérelem ér minket nap mint nap.

Aztán egyszer csak jön egy üzenet: egy barát válságos állapotban van! Nem, ez nem a világválság, ez nem egy pénzzel megvehető, kiváltható dolog, nem arról szól, hogy valami éppen nincs – hanem arról, hogy vége!

Arról, hogy nem az az élet nagy küzdelme, amíg kitalálod, miből vásárolj holnap a közértbe, hanem az, ha nem tudhatod, hogy egyáltalán lesz-e még holnap… Amikor nem is sejtheted, hány nap adatik még meg? Hogy képtelen vagy eldönteni, magadnál tartsd még egy kicsit szeretted, mert többé nem lesz alkalmad így együtt lenni vele - vagy elengedd, hogy ne nyúljon tovább a szenvedése...

És az a küzdelem, amikor állsz némán, és attól szenvedsz, hogy segítenél, de nem tudsz. Csak tehetetlenül veszed tudomásul az ő szenvedését.

Ezek azok a harcok, amiket nem lehet megnyerni, amikből nem lehet jól kijönni, nem lehet megúszni! Nincsenek kiskapuk, protekció – csak a rideg tények. Miközben tudod már, hisz tapasztaltad: hülyeség, hogy az idő majd enyhít, legfeljebb idővel megtanulsz együtt élni a hiányával.

Egy élet, amely jelenleg épp feladni készül a harcot, hogy megtanítsa az itt maradóknak: a harc maga az élet. És arra is, hogy ha néha feltekintenénk a hétköznapok súlyosnak tűnő terheiből, akkor talán jobban megtanulnánk értékelni a pillanatot, amelyben élünk, megtanulnánk örülni annak, hogy létezünk – és talán még a problémák sem tűnnének olyan súlyosnak.

Feladta, vagy csak belefáradt – esetleg ennyi adatot neki… Nincs jelentősége! Egy élet, ami nélkül szegényebb lett volna a világ. És én is.

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

…követeli a tömeg, lincshangulatban, vérszomjasan – sajnos sokszor teljesen érthetően! Amikor egy ártatlan gyermeket bántanak, halálra kínoznak, amikor védtelen áldozatokat különös kegyetlenséggel dobnak el, meggyalázva – sokszor egy pillanatra még engem is elkap a hév: tisztítsák meg a világot az ilyen szörnyetegektől!

Csakhogy mindig van egy „de”! Most is… Persze eszem ágában sincs mentségeket keresni nekik, vagy védeni őket! Épp csak nem tudom elképzelni, hogy megszületik az a mindenki által ártatlan gyermeknek nevezett kicsi lény – és nem látom be, hogy magától hogyan lesz belőle egy gátlástalan gyilkos! Akárhogy nézem, ehhez kellenek a környezeti hatások! Egyetlen pillanatra sem kisebbítve vétküket, én azért mindegyik háza táján szétnéznék, kinek az érdeme, hogy a csörgőt kinőve valaki kést ragad! Megnézném a szülőket, a tanárokat, ki mit tett azért, hogy a lelke ilyen torzzá vált? Mit tett, vagy mi ellen nem tett? Ki nem vette észre, hogy az emberi külső mögött egy szörnyeteg lakik? És miért nem tett ellene semmit?

Halál rá! – kiáltja mindenki, miközben azok, akik tehettek volna bármit is, egykedvűen hallgatnak saját felelősségükről.

Nézem az áldozatok képét, és a hozzátartozók arcát, akiknek nem elég, hogy elvesztették szeretteiket, még azzal is meg kell, hogy birkózzanak, milyen kegyetlen módon, mennyi szenvedés árán távozott az élők sorából. Teljesen érthető, ha elégtételt követelnek, ha csak egyetlen büntetést ismernek el: halál rá!

De mi van, ha tévednek? Ha csak a véletlenek összjátéka, ha a nyomozók felületessége, vagy épp egy rosszakaró kavarása miatt nyert bizonyítást a bűnösség – és az igazi gyilkos még szabadlábon van? Volt már erre példa a történelemben, nem is egyszer…

Szemet szemért… életet az életért! – valahol igazságosnak tűnik, mégis nekem fenntartásaim vannak vele.

Elsősorban erkölcsi! A gyilkosságot minden vallás, minden törvény elítéli, nagyon helyesen! Senkinek nincs joga elvenni a másik életét, még ha ő adta neki, akkor sem! Csakhogy ne felejtsük el: a halálos ítélet végrehajtása is gyilkosság! Attól, hogy azt mondjuk, „megérdemli”, attól még épp úgy elvesszük az életét, mint tette ezt ő, az áldozatával… Mi a különbség? Nem érdemli az életet – hát vegyük el tőle az élet minden szépségét. De magát az életet – azt gondolom, nekünk sem lehet jogunk megfosztani senkitől!

A másik ok, ami miatt nem érzem jogosnak a halálbüntetést, az sokkal prózaibb. Egyszerűen az, aki képes volt a kegyetlenségre, a gyilkosságra, az nem érdemli meg, hogy a kegyes halál mentesítse a bűnhődéstől! Mindentől elzártan éljen, és hátralévő életének minden percében szembesítsék azzal, amit tett! Ne a halálát kívánják, érjék el, hogy ő kívánjon meghalni! Ő kérje, hogy halált rá – de ne kaphassa meg!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.