Citius - Altius - Fortius (Gyorsabban Magasabbra Erősebben) - ez az olimpia jelszava immár cirka 120 éve, mióta a NOB megalakult. Lássuk be, ennek a jelmondatnak tökéletesen megfelel a tollaslabda, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen sebességgel, milyen magasra és mekkora erővel ütöm el a szárnyas labdát - így egyáltalán nem akarom megkérdőjelezni a sportág olimpiai létjogosultságát. Akkor sem, ha a tollaslabdáról nekem sok dolog jut eszembe - gyerekkor, család, kirándulás, grund, csupa szép dolog - épp csak a sport nem. Nem is értem, miért, hiszen tényleg minden izomzatomat igénybe veszi, gyerekeimmel gyakorta próbáljuk folyamatos repkedésre késztetni a labdát. Még ha a labda szóról alapvetően egy kerek gombócforma jelenik is meg előttem, nem a tollas csodajószág - de valószínűleg az asszociációs képességeimmel van a baj, és ezért lesz inkább játék számomra, mint sport. De elfogadom, legyen! Sőt, legyen ott az olimpián!

Azt azonban nem értem, hogy az ókori versenyeken is méltán szereplő, az újkori olimpiák történetében pedig ráadásul magyar sikertörténetként jegyzett birkózás miért esik ki ebből a körből... A nemzetek küzdelmének egyik meghatározó jelensége volt, amikor nincs eszköz, nincs blabla, test a test ellen küzd – és nyer a jobbik. Tényleg nem csak azért zavar, mert ezzel potenciális érmektől fosztanák meg kicsiny országunkat - Londonból például három érmet hoztak birkózóink! – hanem azért, mert talán ez a sportág áll a legközelebb ahhoz, amit az ókor nagyjai elterveztek, amiről maga az olimpia szól (vagy inkább kéne szóljon!): a felkészülésről, a bátor kiállásról, a tiszta küzdelemről, a megmérettetésről!

És most néhány erre felhatalmazott ember azt mondja, hogy a tollas marad, a birkózás pedig a tatami helyett repülő szőnyegre kerül... Valami azt súgja, nem egészen az olimpia szellemiségéhez közelálló érdekek hatására döntöttek így - és attól tartok, nincs is rá magyarázat, hogy mi késztette a döntéshozókat erre az ítéletre. Jó. Van! Ami a háborúnak is alapvető kelléke: pénz, pénz és pénz! De az Olimpia - bármennyire is szeretném, ha a nemzetek közötti vitákat sporttal és nem háborúval rendeznék le egymás között - nem háború! És nem a pénzről kéne szóljon...

Hasonló gondolataim voltak, mikor legutóbb változtattak az Olimpia sportágainak összetételén, és a sokak által befutónak tartott karate helyett a golf nyerte el a bizottság kegyeit és szavazati többségét. Nem értettem, hogy miért, hiszen amíg a golf csak a kiváltságosak sportja - addig a karate a társadalom minden rétegében kortól, nemtől függetlenül űzhető, és világszerte nagy népszerűségnek örvendő sportág. Apelláta azonban nem volt - Rióból már a kicsiny labdák lyukba kergetésén kell majd izguljunk, ha tetszik, ha nem. Azt hiszem, ennél azért sokkal izgalmasabb lesz az idei ősz, amikor kiderül, hogy sikerül-e esetleg majd a birkózok fellebbezése, és hogy a karate helyett ezúttal a sportmászást vagy a wakeboardot tartják inkább méltónak, hogy beírja magát az újkori Olimpiák történetébe...

Bevallom, személyes érdekem azt kívánja, tévedjek, és ezúttal tényleg a karate sportolói kapjanak lehetőséget, hogy bebizonyítsák: az olimpia szellemisége tőlük sem áll távol. Bár ha ezalatt a mostani, pénzcentrikus hatalmi játékot értjük, ahol nem számít az ember, a küzdelem, csak a pénz és az érdek – akkor igazuk van: a karate nem erről szól!

Gyorsabban, magasabbra, erősebben – ahol a küzdelem számít, nem az érdek, ahol a részvétel a fontos, a teljesítmény, és nem a dicsőség, de végképp nem dicstelen, doppinggal fenntartott kétes eredmények, és nem a hatalmi erőnlétek fitogtatása.

Jókor lenni jó helyen – talán ez lehet a titka… És persze a jó kapcsolatok! Ha mindez megvan, garantált a siker és a nyugodt aggkor. Legalábbis Schmitt Pál részére biztosan.

Még javában bombáztak, amikor 1942-ben megszületett. Családja Németországból érkezett Budafokra egy évszázaddal korábban, és viszonylag keveset beszél róluk. Apja orvos volt, anyjának maga is doktori címet ígért – mint azt mostanában megtudhattuk. A „Mackós suliba”, azaz a Németvölgyi Általános Iskolába járt, ahol már tudhattak valamit, mert „büszkeségeik” között már doktori cím nélkül említik…

13 évesen kezdett előbb három-, majd öttusázni, de az úszás és a lovaglás nem passzolt hozzá – így maradt a vívásnál. Kétszeres olimpiai bajnok (1968, 1972), igaz, mindig csapatban, tartalékként. Nem akarom kisebbíteni címét, mert egy olyan csapatban, amely neki megadatott, ott tartaléknak lenni is dicsőség!

1965-66 nagyon meghatározó volt az életében. Ekkor lett először válogatott sportoló és ekkor szerezte meg diplomáját is, a Marx Károly Közgazdaságtudományi egyetemen – ahonnan friss diplomásként egyenes út vezetett számára az Astoria Szálló üzletvezető helyettesi székébe. Annak ellenére, hogy korábban disszidálni akart, mert – állítólag származása miatt – nem vették fel az orvosi egyetemre. A Duna parti és a belvárosi szállodák akkoriban több szempontból is kiemeltek voltak: részint az idetévedő külföldiek megfigyelésében, és – talán pont nekik köszönhetően – a (természetesen nem létező) hivatásos prostitúció melegágyaként is funkcionáltak egy olyan korban, amelyben a párt engedélye nélkül talán a Nap sem kelt volna fel… Így azt gondolom, ha Schmitt Pál valóban személyes okokból nem nyert felvételt az orvosira, akkor igen tisztes jutalommal vigasztalták. Érdemtelenül azonban ilyen pozícióba senki nem került!

Bár egy olimpikon életét a felkészülés határozza meg, és ő három olimpián is részt vehetett, ez mellett maradt ideje családalapításra és karrierépítésre is. Az Astoriában egészen az igazgatóhelyettesi székig jutott, és harmadik gyermeküket várták feleségével, a szintén olimpikon Makray Katával. A montreali felkészülés azonban nem volt túl sikeres, élete harmadik olimpiája nem hozott érmet. Rá félévre fel is adta sportkarrierjét. De annál nagyobb sikert aratott a család a televízióban – a TV-tornában hétről hétre a szemünk láttára cseperedtek a gyermekek. Tényleg édesek voltak!

Ha egy szekér beindul, akkor nagyon fut: 1980-ban az Astoriából átkerült a Fórum Hotelhez, amelynek akkoriban csodájára jártunk. Modern volt, és gyönyörű és elérhetetlen… Az efféle zsírosabb pozíciókat azonban csak párthű emberek láthatták el, és kihalással lehetett örökölni őket az arra érdemeseknek. Nos, neki ezen a téren sem volt gondja… Ahogy egy interjúban elmondta: Németh Imre halálával örökölte a Népstadion és Intézményeinek igazgatói székét (aminek kis szépséghibája, hogy mindez szintén 1980-ban volt és Németh Imre 1989-ben halt meg), Csanádi Árpád elhunytával pedig egy MOB főtitkári címhez jutott, no meg egy NOB és egy OTSH kinevezéshez.

Így köszönt rá az 1984-es év, amikor a szovjetek ragaszkodtak egy ügynökük jelenlétéhez az olimpiai delegációban, amitől az amerikaiak inkább eltekintettek volna. És bár utóbbiak ezen kívül mindent megtettek, és költségvetésük harmadát a biztonságra költötték – a szovjetek a biztonság hiányára hivatkozva nem indultak a Los Angeles-i Olimpián. Ez drámai fordulat volt a mi sportolóinkra nézve, mert hiába voltunk a legvidámabb barakk, és hiába készült már mindenki az utazásra: utolsó tagállamként Magyarország is szolidáris lett a Szovjetunióhoz, itthon maradtunk. Ehhez persze kellett egy szavazás, csakhogy Schmitt Pált a NOB széke az Olimpia mindenekfelett való megtartására és tisztaságára kötelezte, míg a szovjetek ajánlását követő pártutasítás a MOB részéről ennek ellentmondó döntést várt. Vagyis valamelyik széke veszélyben lett volna, ha nem hozza meg azt a zseniális fordulatot, hogy pont aznap, mikor a szavazás történt, épp Szófiában tárgyalt a bolgár sportvezetőkkel. Talán épp a doktorijához gyűjtött anyagot…

Diplomáciai érzéke később is nagy sikert aratott: a rendszerváltást követően több országban is teljesített nagykövetként szolgálatot. Az 1992-es év azonban megint egy különleges esztendő volt életében. Kitüntették a  Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével! És gőzerővel szervezte az olimpiát Barcelonában. Ennek kapcsán még némi sajtóafférral is meg kellett küzdenie: többen támadták, amiért díszvendégként utaztatta ki azt a Buda Istvánt, aki az 1984-es olimpiai távolmaradást olvasta be a rádióban. És aki – a rossznyelvek szerint – már annyiszor biztosított hátszelet Schmitt Pálnak…

Egy ilyen izgalmas évben kellett ráadásul megvédje doktori címét is az akkori TF-en, amelynek „Summa Cum Laude” tett eleget, és amely köztársasági elnöki kinevezésének végét is okozta. Hát csoda, ha csak úgy összevágta?

A törvénnyel már korábban is került összeütközésbe: 22 évesen friss jogosítványosként okozott közúti balesetet – de a kellő mennyiségű enyhítő körülménynek köszönhetően megúszta 4 hónapnyi börtönnel, 3 évre felfüggesztve. A másik „cikis” korszaka 1980-81 környéke, amely még saját életrajzaiban is ellentmondásos. De az biztos, hogy sporttársát és munkatársát igen keményen vették elő akkoriban „vesztegetés és deviza-bűncselekmény elkövetése” miatt, míg róla eltűnt minden anyag. Ki sem hallgatták, talán nem is létezett. Talán.

A sportdiplomácia mellett a nagyköveti feladatok úgy tűnik, nem voltak elegendőek számára. A NOB akkori elnökének, Samaranch-nak székére azonban hiába pályázott: a lehetséges 120-ból első körben 11, majd csupán 6 szavazatot kapott. Ez valószínűleg rosszul esett neki. Itthon is újabb kihívásokat keresett és felajánlotta szolgálatait az MSZP-nek, az 1994-es budapesti főpolgármesteri címért, de ez sem jött össze. 2002-ben ezért – hivatalosan – független jobboldaliként próbálta újra, aminek köszönhetően Kovács László visszahívta nagyköveti posztjáról. Demszky azonban túl nagy falat volt neki.

Látszólagos függetlenségét is feladva belépett hát a FIDESZ-be, ahol előéletétől függetlenül pillanatok alatt az alelnöki székben találta magát. Innen lett 2004-ben Európa parlamenti képviselő, majd 2010-ben az Országgyűlés elnöke, végül 2010 júniusától a Köztársaság elnöke.

Ő volt a megfelelő ember a megfelelő feladatra. Az első elnök volt, aki semmit nem kérdőjelezett meg, amit a Kormány elé tett, azt alá is írta. Hiába voltak ezek a törvények hazai- és nemzetközi porondon, vagy a közvélemény szerint is erősen megkérdőjelezhetőek – benne nem volt kétely. Az is vitathatóvá tette kinevezését, hogy zászlajára tűzve a magyar nyelv védelmét, sorra követte el a nyelvi – hmm – bakikat! Vagy, ahogy az erkölcsről prédikálva reagált a doktori munkájának elbírálása során. Rajta kívül mindenki hibás volt, pedig azt nehéz nem észrevenni, ha be kell adnom egy önálló munkát, és annak minden részét valahonnan összeszedem…

Az egyenességét azonban korábban is nehezen fedeztük fel szavain kívül. Jó példa erre egy korábbi kijelentése, mely szerint, ha egy olimpián doppingügy lesz, azonnal lemond. Aztán jött a sötét emlékekkel teli Athén, ahol nem egy, hanem 5 ügy lett egyből, ő mégis maradt. Engem azonban sokkal jobban zavart, hogy míg ő most elvárná az ártatlanság vélelmét (vagy ahogy ő nyilatkozta: védelmét), addig sportolóink semmiféle támogatást nem érezhettek a részéről sem. Természetesen nem azt vártam tőle, hogy védje a doppingoló, ezáltal országát is lejárató sportolókat, de elvártam volna tőle, hogy sportdiplomataként ott legyen mellettük, amíg meg nem győződik azok valódi bűnösségéről.

Talán ezt sérelmezte két évvel később Gyárfás Tamás is, aki mindent elkövetett, hogy elmozdítsa helyéről Schmitt Pált. Olyannyira, hogy kihátrált mögüle a FIDESZ is. Ő azonban a helyén maradt. Szeretném hinni, hogy ez a magyar sportéletnek jó döntés volt – de ismerve annak helyzetét: van bennem kétely.

Egy feleség, két aranyérem, három gyerek, négy unoka, öt karika – nyilatkozta a 2010-es választások után. Gondolom a HATalom lenne a következő, de úgy tűnik, ettől most megfosztották: ami Gyárfásnak nem ment, azt a HVG megcsinálta. Schmitt Pál megbukott. És nem csak mint köztársasági elnök, hanem elsősorban mint ember. Persze lehet, hogy csak nem volt már rá szükség…

Itt a tavasz, csodás az idő! – Kimehetnénk a meccsre! – hangzott el az ötlet, és pár perc múlva a fiúk már lelkesen készülődtek! Egy ideig nem jártak meccsekre, egy elvesztett bajnoki cím a debreceniek ellen – ez volt az utolsó, amit családi programként jegyeztünk ebben a kategóriában. Rossz emlékű meccs volt, nem csak a végeredmény miatt!

Most azonban névre szóló szurkolói kártya van, és elvileg szigorú rend! A jegyár még akkor is borzalmas, ha figyelmen kívül hagyjuk a magyar foci színvonalát, de mivel apa és fia kettesben is igénybe veheti a családi kedvezményt, így nem annyira vészes a dolog.

No, ezzel kezdődött az első fricska: a családi jegy „elfogyott”! Ez számomra kissé meglepő volt, mert csupán életkori megkötés szerepel mindenhol, és 3 szektorba is lehet váltani ilyen kedvezményes jegyet. Kis morgás, de már ott vannak, hát legyen a drágább. Furamód ugyanabba a szektorba. És még furább később szembesülni, hogy bár rangadó mérkőzésről van szó, azért elég hézagos a lelátó! Nem állítom, hogy a családosokkal sokkal többen lennének, mégis bosszant! És nem is a pénz miatt…

Mindegy, a fiúk bent vannak – én pedig itthonról követem az eseményeket. Ám ott nem szerepel az a kis szurkolói meccs, ahol ismét nem a labda kapta a főszerepet. Ez már nem is hír! Csak én aggódom… Remélem, ezúttal ép bőrrel, és lehetőleg a menekülés élménye nélkül térnek azért haza!

Hajrá Fradi! Zengi a lelátó… Mindenhol zászlók lengenek. Közben magamban mulatok: nagyon ifjú még ez a B-közép! Mert miközben a Fradit élteti, bőszen lengetve hozzá az Árpád-sávos lobogót, addig nem is gondolják végig, hogy pár évvel ezelőtt a piros fehér bizony még a Kispest színe volt!

Huszonkét fickó rohangál a fűben, miközben néhányan körbeülik és bámulják őket… - igen: ez a foci! Két csapat, amelyet jellemzően különböző egyesületek mérettetnek meg egymással. Mondanám, hogy általában a jobbik győz, de a fűben náluk nem nyuszi ül, hanem labda, és az eredményességet aszerint mérik: kinek sikerül többször eljuttatni ezt a bőrgolyót a kapunak nevezett hálós léctákolmányba. A labda pedig kerek, ezért gurul, ráadásul nem ismeri az esélyeket, sem a korábbi eredményeket – így azért mégiscsak van valami véletlenszerű a végeredményt illetően.

Persze, nem kellene itt magyarázzam, hogy mi is az a foci, és mik a szabályai, hiszen ma, Magyarországon a focihoz, a gazdasághoz és a pedagógiához mindenki ért – ami látszik is mindhárom területen! Nekem ugyan kicsit más elképzelésem van erről a játékról, mint amit a lelátókon, illetve jobbára már csak a televízió képernyőjén mutatnak. Lehet, hogy csak az idő szépíti a dolgot, de mi – igen: mi, még a lányok is, bár közülünk csak a kiváltságosak – kicsit másképp rúgtuk a bőrt! Nem volt a legújabb fejlesztésű stoplisunk, még kapu se, legfeljebb a labda. Meg mi! De szerettük, és csináltuk! És szurkoltunk, amikor épp nem pályán voltunk! Utóbbi alatt értsd: a favorizált csapat nevét, és velük kapcsolatos rigmusokat harsogtunk, maximum hangerőben és poénban támadva az ellenfelet. Nem dobtunk széket, padot, nem vertük orrba őket és nem gyújtottuk fel őket, sőt: emberi mivoltukat sem kérdőjeleztük meg, és meccs után akár közös programunk is volt.

Nem járt mindenki mindenféle egyesületbe, csak a térre, vagy ahol épp talált annyi helyet, hogy lehessen focizni. Nem tanulták a technikát, de aki bénázott, azt nem vették be a csapatba. Azért nem zavarták el, vihetett vizet, szedhetett labdát, vigyázhatott a táskára vagy figyelhette az órát. Senkit nem zavart, ha lehorzsolta a térdét, vagy a salaktól mocskos lett az egész teste. És senkit nem cikiztek, ha a nadrágján egy nagy stoppolás jelezte: az ő mamája se győzi focizó csemetéjét nadrággal!

Oké, amatőrök voltunk! De a profik is közülünk kerültek ki, és ők se csináltak mást, csak kicsit tudatosabban. És a tehetségeseknek volt átjárás. Viszonylag kevesen voltak, akik azért nem mehettek sportolni, mert a szülők nem tudnak megvenni egy mezt, vagy cipőt – hiszen ezeket a csapat biztosította. Az Aranycsapathoz pályán már nem volt szerencsém, de azért az első szerelmem Váradi Béla volt, és volt Détárink, Nagy Antalunk, Disztlünk, hogy csak a jéghegy csúcsát emlegessem… de hosszan tudnám sorolni a neveket, akik akkoriban itthon izgalomban tartották a labdarúgás szerelmeseit. Vagy a női nemet…

Most viszont… Puskás bölcsessége – mely szerint „nagy pénz - nagy foci, kis pénz - kis foci!” – mára egy kis kiegészítésre szorul: marhanagy pénz - marhanagy semmi!

De ne legyünk szomorúak: attól, hogy a nagyvilágban ránézésre technikásabb és szemmel láthatóan jobban megfizetett focisták űzik az ipart – attól még náluk is már rég másról szól a dolog. Foci helyett marketinget, fogadási lehetőségeket és csalásokat, divatbemutatót és isteni színjátékot kapunk bőséggel. Igaz, ez azért kétségtelenül látványosabb, mint amit szeretett fiaink produkálnak. Bár… csalni és szurkolói botrányt csinál már mi is nemzetközi szinten tudunk. Talán egyszer majd technikában is felfejlődünk, és megint labdába rúghatunk. Mert azért az mégiscsak kellene a focihoz!