Azt hittük, itt a szabadság! Aztán kiderült, csak a funkciók változtak. Még a nevek is vissza-visszatérnek, annyira nem változott semmi. Illetve valami mégis…

Sokan vagyunk még, akik a hetvenes-nyolcvanas években egy jobb, egy szabadabb világról álmodoztunk. Majd jött a rendszerváltás, amikor azt hittük, végre eljött a mi időnk. Úgy tűnt, egy teljesen új világ vár ránk…

Valóban más volt annyiban, hogy immár nem a „felszabadító szovjet hatalom” diktálta, hogy mit és hogyan csináljon az ország, csakhogy – mint utólag kiderülni látszik – továbbra sem magunk döntöttünk a sorsunkról.

Az új hatalom a pénz lett! Ebben mérünk mindent, már ha van. De ha épp nincs, azt is pénzzé tesszük, a szó minden értelmében. Nem csak a hatalmas hiányt forintosítjuk, hanem hitelt hitelre halmozva próbáljuk megoldani az életet, kicsiben és nagyban egyaránt. Meg is lett az eredménye: az ország pontosan olyan helyzetben van jelenleg, mint a legtöbb itt élő család: eladósodva, reménytelenül várja, hogy mi lesz az agónia vége…

Nemhogy vagyonunk vagy legalább büszkeségünk, de már reményünk sem maradt. Eleinte azt hittük, hogy majd egyszer vége lesz a rendszernek, melyet ki lelkesedésből, ki hitből, ki kényszerből épített, miközben csak a légvárak növekedtek. Majd ha kimennek az oroszok – gondoltuk. Majd most, hogy rendszert váltottunk… Majd ha új kormány lesz… Lett is minden szépen sorban, de valahogy egyik se váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Visszaszavaztuk a régieket, a helyzet azonban csak továbbromlott. Megszavaztunk egy esélyt a fiataloknak – nekik bizonyára jobb is lett, az országról azonban ez továbbra sem volt mondható. Váltogattuk is őket, de a nyomor csak egyre nőtt.

És most itt állunk a csőd szélén, egy olyan kormánnyal, amely egyetlen kollégiumi szobából képes volt kitermelni az ország közméltóságának legfontosabbjait. Eközben egyetlen év alatt az élet minden területén sikerült lerombolni a biztonság utolsó szikráit is.  Mindegy, hogy alkotmányos jogainkról, emberi értékeinkről van szó, vagy éppen az egészségügyről, a biztonságunkról, az oktatásról vagy akár a média szabályozásáról. Kifogyhatatlan a sor, minden terület megkapta a maga kegyelemdöfését. A délben beadott és éjjelre elfogadott törvényi sorozatgyártás segítségével elérték, hogy orvosaink sorra hagyják el az országot, a fiatalok feladják továbbtanulási terveiket… a gyerekek már most utálják, amit majd tanulniuk kell, és senki nem érezheti magát biztonságban. Sem anyagilag, sem emberileg.

A remény hal meg utoljára – szokták mondani. Csakhogy új név jelenleg nincs a palettán, a régieknek nincs esélyük sem változásra, sem változtatásra. Talán az összefogás segítene – de lassan már nincs is miért összefogni. És nincs kinek, hiszen szinte mindenki a túlélésért küzd…

A remény tehát nyugodjék békében: élt 22 évet. Örüljünk, ha az ország túléli. Ha túléljük, és még tudunk majd örülni…