Azért ellenzem a halálbüntetést, mert a gyilkosság vagy bűn, vagy nem az. De ha bűn, akkor rám nézve is igaz, pont ugyanúgy gyilkossá válok, mint akit ezzel büntetnék… Ahogy a zsarolás is egy bűn, amire sokféle válasz lehet, csak az nem, hogy visszazsarolok. Mert magam is azzá válnék, mint akit épp bírálok. Magasztosnak tűnhet fentről beszélve azt képzelni, hogy többet érünk - de az ember csak ember. Egyformák vagyunk. Higgyünk bárkiben vagy bármiben: egyformán születünk és egyformán fejezzük be. A kettő közti létnek a minősége és a minősítése különböztet meg minket, amelyeket elsősorban a döntéseink, a szavaink, a tetteink határoznak meg.

Például eldönthetjük, mit gondolunk a világról… Egyáltalán akarunk-e mi gondolkodni róla, vagy elfogadjuk a konyhakész nézeteket és beérjük egy-egy vallás vagy párt szemléletével. Ma már erről is szabadon dönthetünk, vagy legalábbis mostanáig ez volt a rend. Sokáig azt gondoltam, a rendszerváltás egyetlen pozitívumaként a szólás- és a vélemény szabadságát tudjuk felmutatni.

Mindezek a gondolatok onnan erednek, hogy valaki a Gépnarancs oldalára hivatkozva sérelmezte a sajtó szabadságát. Sajnos valóban, magam is érdekes dolgokat tapasztalok mostanában. De még akad fórum, ahol szabadon hangot adhatok véleményemnek, és amíg akad fül vagy szem, akit érdekel, addig le is írom ezeket.

Azt hittem, a Gépnarancs is egy olyan oldal, ahol az ember szabadon szólhat, ha úgy érzi. Vagy akár nem szól, de ez az ő saját döntése. Néha beleolvastam, voltak tanulságos gondolatok is – a sajátjaim leírását valahogy soha nem éreztem ott olyan bizsergetően, hogy meg is tegyem. Még azt sem mondhatom, hogy rendszeres olvasója voltam…

Most azonban egyből megkerestem a cikket és döbbenettel olvastam a hivatkozott írást (http://gepnarancs.hu/2012/06/megprobaljak-cenzurazni-a-gepnarancsot/)! Elsőként azon döbbentem meg, hogy egy állami intézmény azzal zsarol meg egy újságírót, hogy ha folytatja oknyomozó sorozatát, akkor a közalkalmazottként dolgozó rokonai állás nélkül maradnak. 2012-ben, uniós tagországként, állami intézménytől – nekem ez több mint „durva”. De legalább ilyen durva a válasz is számomra: rendben, nem írják meg azt, ami egyébként – ahogy a cikkből kivehető – köztörvényes bűncselekmény, ám ha ki merik rúgni a rokonokat, akkor kitálalnak és feljelentenek!

Újságíró vagyok. Ez felhatalmaz arra, hogy leírjam a gondolataimat, és egyben kötelességemmé teszi, hogy megírjam azokat a dolgokat, amelyek másként nem jutnának el az emberekhez. Akár egy eseményről tudósítok, akár egy bűncselekményről – különösen, ha sokunkat érint, például egy állami intézménnyel szemben. Ez néha egy jól működő rendszerben is okozhat olyan érdeksérüléseket, amely megnehezíti a helyzetünket, de könyörgöm: annyi szép szakma van még… nem kötelező a médiában dolgozni, ha valaki úgy érzi, nem tudja szavainak következményeit vállalni. De a szólás szabadsága szent, és ha mi önként lemondunk róla, ha úgy döntünk, hogy ha kell, bedobjuk a sárba, akkor hogyan merjem én leírni, hogy sajtószabadságot mindenkinek?!? Vagy az csak akkor kell, ha az én érdekem úgy kívánja? Ha csak ennyit ér ez a szó, akkor nem is érdemeljük meg… De ha nem kell, akkor miért küzdünk érte? Hogy elsirassuk? Én a magam módján imádkozom, hogy ez ne így legyen:

Aki nem tudja, honnan jön – az abban sem lehet biztos, hogy merre tart. Régi bölcsesség ez, nem én találtam ki, de magaménak érzem. Ismerni kell a múltat, már csak azért is, hogy a hibákat ne követhessük el újra. Nem rágódni kell rajta és nem jajveszékelni, de nem is mellet döngetve vonulni tovább, hanem tanulni belőle! Csakhogy ez nem is olyan egyszerű…

Vannak történelmi események, amelyeknek megadatott, hogy részese legyek. Rendszerváltás, taxisblokád, vagy a 2006-os „utcai események”… Ott voltam a helyszíneken, a saját szememmel láttam, a saját fülemmel hallottam, ami történt. És olvastam, láttam, hogy mit közölt akkor a média. Tanulságos volt. És olvasom, látom, hogy miket közöl ezekről ma a média… Nos, ez – ha lehet – még tanulságosabb!

2006-ban például nem csak a helyszínen voltam ott (sőt, volt olyan helyszín, amely az otthonom mellett ért utol), de amikor nem lehettem jelen, akkor párhuzamosan követtem az eseményeket a televízión és a webkamerákon keresztül. Szörnyű volt a látvány, és igen, féltem! Féltem, és féltettem a családomat! Azokban a napokban teli tankkal tartottuk az autónkat, útrakész állapotban. Férjem Erdélyben született, 1989 decemberét Bukarestben töltötte, sorkatonaként. A Honvédelmi Minisztériumot kellett védje, magyar lévén az első sorból – azt gondolom, hogy az egy családra jutó háborús emléknek ez bőven elég! Nem akartam gyermekeim emlékeit hasonló élményekkel gyarapítani. Így is döbbenten nézték, amint az utcát, ahol élünk, kövenként szedik szét, a játszóteret, ahol gyakran megfordultak, darabokra törték, és azokon a helyeken, ahol sétálni szoktunk, most emberek tömege sállal a fejükön tombol. Mindenhol füst, sérültek, lövöldözés. Ők is féltek, és nem értették, mi folyik itt. Bevallom, én sem… Mert pusztítást, rombolást, vandálkodást láttam. Kigyulladt autókat, betört szélvédőket is. Ők képviselnének a társadalmi érdeket? Nos, az enyémet biztos nem! Nem is értettem, hogy miért nem tesznek végre valamit? Hol a hatóság ilyenkor? Miért nem állítják meg őket? Tényleg ez lenne a demokrácia? Mert akkor azt kell, hogy mondjam, „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”. Sok fórumon előfordulok szerte az interneten, és sokakban merült fel ez a kérdés akkoriban.

Aztán végre jöttek, és megállították őket. Én akkor azt mondtam, a vandálokat, ma róluk azt állítják: forradalmárok, hősök voltak. Én még mindig csak a pusztításra emlékezem… Aztán újrakezdték, de szerencsére megint megállították őket. Megint kezdték, rátolva az egészet a köztársaság ünnepére, melyen az 56-os forradalmárokra is emlékezünk, elrontva a megemlékezés minden pillanatát, megszentségtelenítve az ünnepet, és „megajándékozva” azzal az élménnyel, hogy azon az úton, ahol naponta járok, egy tankkal kell közösködjek! Máig félve nézek oda, ha arrafelé járok, ami elég gyakran adódik.

És mit találunk minderről ma? Szinte kizárólag azt, hogy rendőri brutalitás volt! Ami tény, az is volt, csakhogy – mint az óvodában – „az úgy kezdődött, hogy visszaütött” a rendőrség. Hogy szabálytalanul, ezt sem vitatom. De azokban a napokban nekem például egyetlen szabály az volt, hogy ha valahova elindultunk a gyerekeimmel, akkor megpróbáltam tájékozódni a szélsőjobb portáljain, hogy aznap mely csomópontokat kell elkerülni. És volt olyan nap, amikor nem mozdulhattunk ki, még a boltba sem. És volt, hogy kamasz fiamat nem mertem elengedni edzésre, mert épp minden felsője kapucnis volt. Az pedig eszembe se jutott, hogy ott sétáljak a közelükbe, mert nem kívántam azonosulni ezzel a megnyilvánulással – így a rendőrök nem téveszthettek össze, nem állítottak elő, nem kaptam gumilövedéket. Pedig akkor ma én is hős lehetnék – de köszönöm, ebből sem kérek!

Hogy miért írom le most mindezt? Sem évforduló, sem egyéb apropó… Hacsak nem a közelgő történelem érettségi vizsga, ahol ez bizony már tétel. És zavar, hogy aki ma próbál utánanézni, hogy mi is történt akkor, az egy teljesen más képet fog kapni a történtekről, mint a valóság! És ez azért baj, mert mindent, amit ma olvasok, látok, hallok azokról az eseményekről, amelyeken koromnál vagy helyzetemnél fogva nem lehettem ott, azt mind-mind megkérdőjelezi… És ha nem tudom, hogy mi történt és miért, hogyan kerüljem el a hibákat? Hogyan akadályozzuk meg, hogy a borzalmak – amelyekből csak az elmúlt században is bőven volt részünk – ne ismétlődhessenek meg?

Honnan tudjam, mi is történt például 1956-ban? Hiszen nem éltem még akkor… Édesanyám is kisgyerek volt, nekem csak az ő emlékei, és néhány idősebb barát elbeszélése maradt, de ezek csak kis szeletei a történteknek. Próbáltam utánajárni, de amit találtam, az mindig csak újabb kérdéseket vetett fel! És azért annak az eseménynek sem csak az egyik oldalon voltak mártírjai, hiszen a dokumentumok között lámpavason csüngő hivatalnokokat is épp úgy találtam. Bűnösök voltak? Vagy csak rosszkor, rossz helyen? Ki mondja meg ma nekem? Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy ezt az időszakot meg kellett tanulnom úgy is, mint forradalom, mint ellenforradalom, és én bizony még a népfelkelést sem hagyhattam ki. Mindhárom látszólag történelmi tényeken alapult, iskolai tankönyvekben szerepelt… Ki mondja meg, melyik volt a valóság? Egyáltalán létezhet-e valósága egy ilyen eseménynek, vagy csak egy látószöget tud mindenki felmutatni? Egyetlen pontot megtestesítve, „innen én úgy láttam” – azt hiszem, mindenki számára ez lehetett a valóság. De én hogy igazodjak el közöttük?

Mert valahogy jó lenne tájékozódni a történelem útvesztőjében, különösen akkor, amikor bárhova nézek, egymásnak szögesen ellentmondó információkat kapok arról, hogy mit hogyan ítéljek meg, folyamatosan megteremtve ráadásul az állásfoglalás kényszerét, hogy egy pillanatra se mondhassam azt, hogy engem ez nem érdekel…

Mert nem mindegy nekem, hogy gyerekeim tantervébe például ezúttal minek ítélik meg 1956-ot. Nem mindegy, hogy az irodalomtételek között – az épp saját identitástudatukat kereső tizenévesek – találnak-e szélsőséges nézeteket. Nem mindegy, hogy az, amit tanulnak, legalább logikailag követi-e a történelmet, hiszen majd ha felnőnek, ők is döntéseket kell hozzanak, amelynek egyik alappillére a tapasztalat kéne legyen. Az a tapasztalat, amellyel a történelem ruházott fel minket. és amelyet azt hinnénk, hogy a kor, a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően egyre jobban megismerhetünk.

Csak valahogy mintha a politikai szándék ezt meg szeretné akadályozni. A kormány oldalát nem is részletezem, ezzel bárki szembesülhet, akármelyik hírcsatornán. Sorra állít emléket olyanoknak, akikről eddig azt hittük/tanultuk, hogy részesei voltak egy olyan ideológiának, amely emberek százezreinek életéért felelős. Hogyan ítéljem meg ilyen körülmények között például Horthy szerepét ma? Hogyan kérjem számon a történelem osztályzatukat gyerekeimtől, ha még a tananyag címében sem bízhatok? Egyáltalán mit kérjek rajtuk számon: az általam gyűjtött tapasztalatok ismeretét, vagy a tankönyvben tálaltakét? Vagy tanítsam őket arra, hogy ez és ez történt, és bár a könyved hazudik, de a tanárnak ezt a hazugságot kell felmondani a jó jegyért?

Ne higgyük, hogy a szocialista oldal majd javít a helyzeten, amikor vagy hallgat, vagy habzó szájjal mond ellent… Ha mindenre rásütik a nácizmus bélyegét, csak hogy a kormányt lejárassák, azzal csak azt érik el, hogy senki nem figyel majd a tényekre! Ne csodálkozzanak, ha ezekkel a megnyilvánulásokkal épp úgy hiteltelenekké válnak, mint amikor a saját történelmük áldozatait kívánják palástolni!

Mi, a „kisemberek”, akik még a történelemnek legalább a logikájára emlékezünk, gondoljuk át egy kicsit: Cui prōdest scelus, is fecit; azaz: „Akinek jól jött ez a vétek, no éppen az követte el.” Vagyis gondoljunk bele kicsit, hogy „Mégis, kinek az érdeke?”. És esetleg azon is eltöprenghetünk, hogy miért? De a lényeg, hogy gondolkodjunk, és ne engedjük, hogy mások mondják meg, mit kell gondolnunk! Mert gondolkodni még szabad – ha a szavaink, a véleményünk szabadsága csorbul is egyre gyakrabban. És ha már a történelmünkbe nem lehetünk biztosak: javaslom, keressük mindenben az Embert. Mert a történelem mindig róluk szól, ők az egyetlen állandó a história világában. „Embernek lenni, minden körülmények között” – és tiszteletben tartani, hogy a másik is ember. Talán már ennyi is elég ahhoz, hogy a történelem ne ismétlődhessen meg… Sem a jobb, sem a bal történelme! Mert az élet és a történelem útja középen van, és a jobb, meg a bal csak egy látószög!

Egyetlen pontról megtestesítve, „innen én úgy láttam” – ez az én valóságom!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Gyerekek, nagyon jó a hang! – kiáltott fel valaki, aki elugrott megnézni mi a helyzet az esti koncert helyszínén. – Szuper a hangosítás, az egész egy sátorban van, így nem gond a nap sem, és közönség is bőven akad…

Ennél jobb felvezetés nem is lehetne egy koncerthez! És valóban: a helyszínre érve jó hangulatú tömeg fogadta a zenekart, amelynek előadására magam is érkeztem. Addig azonban még bőven volt idő, hát elmerültem a vásári forgatagban, néha odasomfordálva a színpadhoz, ahol a reggae szerelmesei kaptak egy kis átmozgató bemelegítést, igazolva Bob Marley azon megállapítását, hogy aki reggae-t hallgatva nem kezd el mozogni, az már nem is él…

A közönség azonban nagyon is élt, és ekkor még az sem zavarta, hogy a jamaicai ritmusok felcsendülésekor már az est sztárvendégje: Kowalsky meg a Vega kellene, hogy a húrok közé csapjon – csakhogy nekik még hírmondójuk sem volt ekkor. Az órák teltek, és már az általam várt zenekar kezdési időpontját is meghaladtuk – de még mindig semmi. Végül este tízkor felbukkantak a hangszerek, és elkezdődött a főbanda koncertje.

A közönség zöme türelmesen hallgatta, hiszen ők szórakozni jöttek, mindegy ki húzza a talpalávalót. Néhányunkat azonban kifejezetten zavart, különösen azok közül, akik nem helyiként érkeztek a rendezvényre, vagy akik – vasárnap este lévén – másnap hajnalban munkába készültek. De hát mit lehet tenni… ez van!

Kowalsky alatt már zártak az árusok és a vidámpark, így akarva-akaratlanul részt kellett vegyek a koncertjükön, bár nem kifejezetten a kedvenceim. De kis dolgoknak is tudok örülni, nem csak hogy élőben, hanem igazi hangszereken, mi több: igazi hangszerarzenálon nyomják a bulit, és ezt akkor is tudom tisztelni, ha nem épp az én szájízemnek való a zenéjük. És szó, ami szó: tényleg jól szóltak!

Éjfél lett. Persze Kowalskyék nem mondták be, hogy lesz még itten zenekar, talán nem is tudtak róla. A közönség tehát ezért is, meg a kései időpont miatt is megindult hazafelé… Ennyit a jó közönségről – gondoltam szomorúan, de azért nem adtam fel: akkor is bulizok egy jót az Idols Tribute zenekar buliján!

Kicsit megijedtem, mert amíg a zenekar felpakolta hangszereit – természetesen teljes átállás kellett – a hangtechnikusok összepakolták a tökéletes hangzást biztosító pultjukat és már ott sem voltak… Hát ennyit a jó hangzásról is, de sebaj: Billy bácsi dallami alatt nehéz letörtnek maradni!

Gondoltam, felveszem őket videóra! De a helyiek egyik szervezője közölte, hogy az áramot sajnos vinniük kell… Éljen az akkumulátor – két és félórát vártam rájuk, nem engedem, hogy elrontsák az élményt! Az áram egyébként koncert végéig a helyén maradt – így attól tartok, ez csak kicsinyes „majd én megmutatom” akció volt az úriembertől.

Az eredetileg este tízre kiírt utolsó zenekar már lehetőséget se kapott: bár időben megjelentek a helyszínen, koncert nélkül indultak haza. Bizonyára értékelték, mert ugyan Délegyháza nem a világvége, de egy koncertezni készülő zenekarnak a stáb és a hangszerek szállítása negyven kilométerre sem egyszerű feladat… Ráadásul a közönségnek csak éjfélkor szóltak, hogy bocsi, egyébként a country zenét játszó Twin City koncert elmarad! Az akkorra már csak maréknyi közönség mi mást tehetett volna: aki countryra vágyott, az követte kedvencét és hazament, a többiek pedig izgatottan várták, hogy éjfél után egy kicsivel végre megkezdődjön a fél tízre kiírt Idol Tribute koncertje.

Nem is vártak hiába! A körülmények megszűntek létezni, nem számított, hogy hányan maradtak, a gyors beállást követően a fiúk pillanatok alatt fergeteges hangulatot varázsoltak a kései óra ellenére is. Sorra érkeztek a pultjaikat záró árusok, a személyzet, aki élt, mozgott és még elérhető távolságban volt, azt mind becsalta a hangulat.

Nem készültünk hosszú koncertre, de azt reméltük, ha már ennyire elhúzták, ha már elvették a technikát, és hazaűzték a közönséget, legalább hagyják őket érvényesülni. De nem! Az egyik népszerű szám közepén(!) egyszerre csak elment kifelé a hang. Azt hitte mindenki, hogy valami technikai malőr történt, ám amikor jelezni próbálták a megmaradt technikusnak, az meglehetősen keresetlen szavakkal jelezte, hogy hova húzta le… Remélem, ez nem a stílusa, csupán a háromnapos rendezvény fáradtsága és csak a napközben elszenvedett hőguta fogalmazta szavait. Nem tudom…

Azt azonban igen, hogy hosszan kellene gondolkodnom, ha ki szeretnék találni még valamit, amivel egy zenekart – és annak közönségét! – meg lehetne alázni. De végül egy búcsúszám erejéig még visszajött a hang, így fergeteges záróakkordokkal búcsúztak el a fiúk.

Én is búcsút vettem… Meg egy nagy levegőt, hogy ne tegyek megjegyzéseket a szervezőnek nyilvánosan. Egy dolog tartott vissza: sem az a zenekar, amely ilyen megalázó helyzetben is maximálisan próbál helyt állni, sem az a közönség, amely éjszakába nyúlva várja, hogy meghallgathassa őket – nem érdemlik meg, hogy megjegyzések, beszólások legyenek az este végszavai. Nekik a Rebel Yell jár, és a „még, még, még!”. Még, de legközelebb talán jobb körülmények között!