Az ember sürög-forog, tesz-vesz, közben – legalábbis a világnak ezen a részén – szinte kifogyhatatlanok vagyunk a panaszáradatból.

Van gond, bőven – nem is vitatom… A pénz kevés, a főnök hülye, a gyerek pimasz, a szomszéd meg egy állat! Órákig tudunk mesélni róla, mennyi sérelem ér minket nap mint nap.

Aztán egyszer csak jön egy üzenet: egy barát válságos állapotban van! Nem, ez nem a világválság, ez nem egy pénzzel megvehető, kiváltható dolog, nem arról szól, hogy valami éppen nincs – hanem arról, hogy vége!

Arról, hogy nem az az élet nagy küzdelme, amíg kitalálod, miből vásárolj holnap a közértbe, hanem az, ha nem tudhatod, hogy egyáltalán lesz-e még holnap… Amikor nem is sejtheted, hány nap adatik még meg? Hogy képtelen vagy eldönteni, magadnál tartsd még egy kicsit szeretted, mert többé nem lesz alkalmad így együtt lenni vele - vagy elengedd, hogy ne nyúljon tovább a szenvedése...

És az a küzdelem, amikor állsz némán, és attól szenvedsz, hogy segítenél, de nem tudsz. Csak tehetetlenül veszed tudomásul az ő szenvedését.

Ezek azok a harcok, amiket nem lehet megnyerni, amikből nem lehet jól kijönni, nem lehet megúszni! Nincsenek kiskapuk, protekció – csak a rideg tények. Miközben tudod már, hisz tapasztaltad: hülyeség, hogy az idő majd enyhít, legfeljebb idővel megtanulsz együtt élni a hiányával.

Egy élet, amely jelenleg épp feladni készül a harcot, hogy megtanítsa az itt maradóknak: a harc maga az élet. És arra is, hogy ha néha feltekintenénk a hétköznapok súlyosnak tűnő terheiből, akkor talán jobban megtanulnánk értékelni a pillanatot, amelyben élünk, megtanulnánk örülni annak, hogy létezünk – és talán még a problémák sem tűnnének olyan súlyosnak.

Feladta, vagy csak belefáradt – esetleg ennyi adatot neki… Nincs jelentősége! Egy élet, ami nélkül szegényebb lett volna a világ. És én is.

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

…követeli a tömeg, lincshangulatban, vérszomjasan – sajnos sokszor teljesen érthetően! Amikor egy ártatlan gyermeket bántanak, halálra kínoznak, amikor védtelen áldozatokat különös kegyetlenséggel dobnak el, meggyalázva – sokszor egy pillanatra még engem is elkap a hév: tisztítsák meg a világot az ilyen szörnyetegektől!

Csakhogy mindig van egy „de”! Most is… Persze eszem ágában sincs mentségeket keresni nekik, vagy védeni őket! Épp csak nem tudom elképzelni, hogy megszületik az a mindenki által ártatlan gyermeknek nevezett kicsi lény – és nem látom be, hogy magától hogyan lesz belőle egy gátlástalan gyilkos! Akárhogy nézem, ehhez kellenek a környezeti hatások! Egyetlen pillanatra sem kisebbítve vétküket, én azért mindegyik háza táján szétnéznék, kinek az érdeme, hogy a csörgőt kinőve valaki kést ragad! Megnézném a szülőket, a tanárokat, ki mit tett azért, hogy a lelke ilyen torzzá vált? Mit tett, vagy mi ellen nem tett? Ki nem vette észre, hogy az emberi külső mögött egy szörnyeteg lakik? És miért nem tett ellene semmit?

Halál rá! – kiáltja mindenki, miközben azok, akik tehettek volna bármit is, egykedvűen hallgatnak saját felelősségükről.

Nézem az áldozatok képét, és a hozzátartozók arcát, akiknek nem elég, hogy elvesztették szeretteiket, még azzal is meg kell, hogy birkózzanak, milyen kegyetlen módon, mennyi szenvedés árán távozott az élők sorából. Teljesen érthető, ha elégtételt követelnek, ha csak egyetlen büntetést ismernek el: halál rá!

De mi van, ha tévednek? Ha csak a véletlenek összjátéka, ha a nyomozók felületessége, vagy épp egy rosszakaró kavarása miatt nyert bizonyítást a bűnösség – és az igazi gyilkos még szabadlábon van? Volt már erre példa a történelemben, nem is egyszer…

Szemet szemért… életet az életért! – valahol igazságosnak tűnik, mégis nekem fenntartásaim vannak vele.

Elsősorban erkölcsi! A gyilkosságot minden vallás, minden törvény elítéli, nagyon helyesen! Senkinek nincs joga elvenni a másik életét, még ha ő adta neki, akkor sem! Csakhogy ne felejtsük el: a halálos ítélet végrehajtása is gyilkosság! Attól, hogy azt mondjuk, „megérdemli”, attól még épp úgy elvesszük az életét, mint tette ezt ő, az áldozatával… Mi a különbség? Nem érdemli az életet – hát vegyük el tőle az élet minden szépségét. De magát az életet – azt gondolom, nekünk sem lehet jogunk megfosztani senkitől!

A másik ok, ami miatt nem érzem jogosnak a halálbüntetést, az sokkal prózaibb. Egyszerűen az, aki képes volt a kegyetlenségre, a gyilkosságra, az nem érdemli meg, hogy a kegyes halál mentesítse a bűnhődéstől! Mindentől elzártan éljen, és hátralévő életének minden percében szembesítsék azzal, amit tett! Ne a halálát kívánják, érjék el, hogy ő kívánjon meghalni! Ő kérje, hogy halált rá – de ne kaphassa meg!

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.