– Tibi bá! Kér pálinkát? – hangzott el a kissé nehezen artikulált kérdés pár évvel ezelőtt. Tibi bá nem kért, bár a döbbenet okozta helyzetben lehet, hogy ráfért volna… A kérdés ugyanis éjjel 1 órakor, egy 13 éves lány szájából hangzott el, a házunk előtti padok mellett elhaladva.

Akkor még megdöbbentem rajta, ma már lassan a fejünket sem kapjuk fel, ha tíz óra után kiskorú ismerősre bukkanunk az utcán – bár a részegségükhöz bevallom, nem tudok, és nem is akarok hozzászokni.

Most meg egy 18 éves lányról olvasok épp, aki immár két éve alkoholista. Mivel már minden lehetséges pénzt elivott, most testével keresi meg a napi pálinkaadagját.

Számolgatok: akár ő is lehetne, a lány a padok mellől… És lelkiismeret-furdalásom van, mert anno nem tettem semmit! Az ő szüleit pont nem ismertem. Az iskolában ugyan mindenkit, de épp vakáció volt… Gyámhatóság – nincs velük sok jó tapasztalatom, de éjjel egykor nincs félfogadás. Mentő? Rendőrség? Talán utóbbiakat lehetett volna értesíteni, de nem hiszem, hogy az bárkin segített volna. Vagy nincs rá kapacitásuk – vagy pont én juttatnám az első fogdában megtanulható tapasztalatokhoz.

Lássuk be: ha félreteszem aggályaimat, hogy „semmi közöm hozzá”, hogy a kellemetlen helyzetet esetleg megtorolják rajtam, és venném a fáradtságot, hogy tegyek valamit – akkor sincs igazán esélyem. Mégis én érzem magam hülyén… mert nem tettem semmit!

De jó lenne, ha nem mennénk el közönyösen a hasonló helyzetek mellett! Mert szerintem nem tartozik a normális jelenségek közé. Még akkor sem, ha ez egyre hétköznapibb dolog…

Bár mit várjak egy olyan társadalomtól, ahol a 2. osztályos gyereknek dolgozatot kell írnia a cukorrépáról, bár lilának véli a tehenet… Ahol a 15 éves suhancoknak Odysseus számukra felfoghatatlan és kiolvashatatlan kalandjaival veszik végleg kedvét a kultúrától…

És ahol mindenhez – legyen az akár egy targonca vezetése – tanfolyamok és vizsgák és alkalmasságok vizsgálata szükséges, kivéve ahhoz, hogy gyereket szüljünk és neveljünk. Ezt szabadon teheti bárki, bármikor, alkalmassági vizsgálat nélkül, mindenféle következményektől mentesen. Márpedig ha egy 12-13 éves gyermek éjjel az utcán issza a pálinkáját, vagy épp 16-18 évesen már alkoholfüggő, ott azért lenne mit számon kérni a szülőkön! Még akkor is, ha udvariasan megkínál minket…

Nem bírom az orvosokat! Bocsánat, többnyire nem az egyénekkel van bajom, hanem magával a társadalmukkal és az egészségügy rendszerével! Ahol a ketteskétől már levették a vért, mialatt azt a csodás májáttétet gyönyörködte a konzílium… És még hosszan sorolhatnám, hogy mi bajom van velük, de ezt mostanában elég sokan megtették helyettem, földön fekvőbe pedig nem illik rúgni – a régi kódexek szerint.

Talán ezért nem tudom megunni Patch Adams történetét, aki szembefordulva rendszerrel, felettessel, szokással: az embert keresi mindenben, az embernek kíván segíteni, ráadásul elsősorban azzal, hogy megpróbálja boldoggá tenni. Egy mosoly, egy lehetetlen kívánság, egy vers…

Nem tudnám megmondani, hányszor láttam már a filmet – ezen a héten kétszer, ez biztos – és mindig megkönnyezem. Na jó: bőgök rajta egy jót! – ez helytállóbb. Talán mert jó lenne egy ilyen orvos a közelben, talán mert jó lenne, ha én is képes lennék nekimenni évszázadok óta megkövült ostobaságoknak. Talán csak jó lenne, ha embernek néznének… Orvosok, rendszerek, vagy legalább a kalauz a vonaton!

Sosem fogom megfejteni, mi az, ami a legjobban megfogott ebben a történetben… A gyógyító nevetés? A segítő szándék? Az ember, aki küzdött az elveiért? Vagy amelyik megvalósította az álmát? Ahogy rádöbbent a film, hogy soha nem késő tanulni, vagy akár új életet kezdeni? Esetleg arra, hogy hogyan lehet valakit jeges hidegségből kizökkenteni?

Lám, sokadik megtekintés után is csak a kérdések száma nőtt… És minden alkalommal újabb és újabb dolgokat fedezek fel benne… Nem, nem egyszerűen a jelenetek részleteit, hanem kemény „magvas” gondolatokat! Ma például az egyetlen általam utált jelenet – egy kedves szereplő értelmetlen halála – világított rá, hogy mennyire nem kéne azon görcsölni, hogy mi lesz velünk a jövőben, hiszen nem tudhatjuk, mit osztottak ránk… Elég egy tébolyult elme, vagy csak rosszkor lenni, rossz helyen… És az egész értelmét veszti!

Hát élvezzük ki az élet minden pillanatát! És keressük mindenben az embert, és az élet szépségét! A csúfabbik arcát úgyis odatolja, ha hívjuk, ha nem – de ne engedjük, hogy eltakarja mindazt, amiért élni érdemes!

A rendszert talán nem változtatjuk meg… De a saját életünkre még van esély! Mindig van esély… És az sem baj, ha néha eltörik a mécses – de olyankor jól jön, ha van kéznél egy „Tapasz”, egy Patch, amelyik segít megragasztani! Segít, hogy egy mosoly kerüljön az arcodra. Ha pedig nincs kéznél, akkor talán mi magunk kellene azzá váljunk. Csakhogy minél több Patch Adams legyen a világon…