2012.12.07. 20:42| Szerző: Mammy

Gyűlölöm a karácsonyt… Ez talán furcsán hangzik az én számból, hiszen általában mindenki úgy ismer, mint aki szereti a szépet, a harmóniát, a szeretet minden megnyilvánulását, hogy a családról és az együttlétről ne is beszéljek. Igen, ezek valóban közel állnak hozzám, és elvben a karácsonyhoz is – de a gyakorlat évek óta felülírja ezt a szép elméletet: tömeg, embertelenség, pénz… és hosszan sorolhatnám a kötelező és protokolláris dolgok tömkelegét, amelyek ezt igazolják.

Hát én nem kérek belőle! – gondoltam, és megteremtettem a családom saját hagyományait. Meghittség és ajándék egyszerre volt benne jelen, és működött is volna, de a hiba bennem lehet: nekem ez nem volt elég! Többet akartam: a ráhangolódást!

Minden évben megküzdöttem, és minden évben elvesztettem a harcot – pedig csak annyit szerettem volna, hogy legalább Advent idején legyen rend, és harmónia körülöttünk. Hogy a sorra előkerülő díszek, illatok, sütemények ne csak divatos kellékek legyenek, hanem azt jelezzék: igen, mindjárt itt a várva várt beteljesülés: az Ünnep, amikor együtt vagyunk, ami a miénk, ami a szeretetről, azaz rólunk szól, és aminek része, de nem főszereplője az örömet okozó ajándék.

Valamiért ez azonban mindig kudarcba fulladt! A célt elfogadták, a szándékot nem vitatták, a hangulat tetszetősnek tűnt, a sütemények nem kevésbé. Ám azt, hogy a zokni az asztal mellett nem fér meg a fahéjas mécsessel, vagy hogy a fenyőágnak az ajtón nem dísze a csokis kézlenyomat – nem tudtam megértetni. Ha egyedül próbáltam mindent kézben tartani, akkor azért merültem ki, mert fizikailag volt képtelenség helytállni – aminek köszönhetően persze sorra keletkeztek a viták. Ha beletörődtem, akkor egyszerűen a látvány, a diszharmónia, a közömbösség volt, ami felemésztett. Nekik ennyire nem fontos?

Ez lenne a szeretet ünnepe? Vagy tényleg én akarok sokat? Esetleg én vagyok ennyire rossz anya, hogy nem voltam képes megteremteni bennük ezt az igényt? Akármi is a válasz – feladom! Idén lesz, ahogy lesz. S ha nem lesz, akkor kiteszem a táblát: Karácsony 2012 – érdeklődés hiányában elmarad!

Címkék: család ünnep karácsony Mammy  |   | 14 komment

Jack - bár nevét még kevesen tudják...A legtöbb vallás különleges figyelmet fordít erre a napra: ezen az éjszakán a legvékonyabb a fal a két világ között. Hogy a mi világunk és a szellemvilág, vagy a túlvilág között, és hogy mi is történik ilyenkor – ez már hit és ízlés kérdése.

Amikor kicsi voltam, nagyanyáim Mindszentek ünnepét tartották ezekben a napokban, és mindenki Halottak napjáról beszélt. Akkor még szerettem is, mert bár nem volt munkaszüneti nap, de volt sok virág, meg sok gyertya – és mindkettő jó érzéssel töltött el. Bevallom, mióta egy temetői séta során azt tapasztaltam, hogy egy engem nem kedvelő rokon látogatása után az általam korábban vitt csokor megtaposva hevert a sír mellett – azóta nem járok oda, legalábbis megemlékezni.

Nagyon tetszik azonban a pogány Samhain szertartása, amelyben az ősi magyar hagyományok épp úgy fellelhetők, mint a ma oly népszerű halloween szimbólumai – különösen azért, mert a töklámpás csupán mint kereskedelmi termék született Amerikában, eredetileg a kelta, és más természet közeli vallásokban volt hivatott elűzni az ártó szellemeket.

Ha már Amerika: ettől a „csokit vagy csalunk” típusú halloween hagyományoktól én személy szerint hányok… De az, hogy maskarába öltözve csapjanak egy jó bulit – hát miért ne tennék? Még örülni is kéne talán hazai felbukkanásának, hiszen közismerten az egyik legbúskomorabb nemzetként emlegetnek minket. Vagyis, ha itt, a Busójárás hazájában nem is vagyunk rászorulva, hogy egy saját hagyományokkal nem rendelkező kultúrától szerezzük be ünnepeinket, azért egy jó buli lehetőségétől nem kell megfosztanunk magunkat.Búúúúú!

És különben is: bár kevesen tudják, de ez a nap a magyar hadtörténelem jeles eseménye! 1485. október 31-én foglalta el Mátyás királyunk Bécset, tehát eredetileg innen ered ősi ünnepünk, a Hello Wien!

Hát helló! És – hátha ezzel elűzöm a mások elfogadására való képtelenség ártó szellemét: búúúúúúú!

Miskolc patinás temetőjeVan, aki ezt talán furcsának tartja, hiszen a legtöbb ember számára fájdalmas veszteséget jelent ez a hely. Nekem azonban nem az elmúlást, hanem a végtelen nyugalmat jelenti. Csendet, virágokat, törődést…

Szeretek sétálni a sírok között, találgatni, ki rejtőzhet a feliratok mögött. Furcsa módon nem a halálukat, hanem az életüket próbálom megfejteni.

Csak azt nem szeretem, amikor halottak napján mindenki megszállja, valami eszement kötelességtudatból… Remek üzletet nyújtva a virágárusoknak és a mécsesek forgalmazóinak. Bevallom, hányingerem van attól a tülekedéstől, ami ilyenkor ott megy, és ami a legkevésbé sem szeretteinkről, vagy a megemlékezésről szól. De ennek is megvan a szép része: ha ilyentájt az ember elhalad este a temető mellett, napokon át különleges látványban részesülhet. Mintha ezernyi tündér hordozná körbe a lámpását, vagy szeretteink ünnepelnének a túlvilágon, és annak szűrődne át a fénye.

Sírkő 1820-ból

Az én nézeteim szerint halottaink bennünk élnek tovább, egészen addig, amíg emlékezünk rájuk. És nem hiszem, hogy erre egy külön napot kell kijelölni. A temető csupán földi maradványaikat őrzi.

Halottak napján a gyertya mellet talán meditálni kellene, elmerengeni egy kicsit a gondolaton. Mert úgy tűnik, kifejezetten rossz a halálhoz való viszonyunk, pedig – bármily fájó is szeretteink elvesztése – születésünk pillanatától az egyetlen biztos pont életünkben, hogy egyszer elmegyünk!

Címkék: halál  |   | 1 komment

Kedves Giro-Szász András!

Tudom, értem én, hogy ez a konyakos dolog csak egy hasonlat volt, egy metafora az érthetőség kedvéért! De a hasonlat – legyen az bármily hétköznapi – csak akkor teljesíti be célját és funkcióját, ha a kommunikáció mindkét résztvevője érti és értelmezni is képes…

Nos, az ön számára a tengeri utazás, ahol épp viharba kerül a hajó, és a konyak úgy tűnik, hogy természetes, kézenfekvő hasonlatok voltak, feltehetően mindkettőhöz volt már szerencséje.

A pedagógusok többsége azonban nem hogy tengeri hajókázásra nem jut el sokszor egész életében, de egy üveg konyak megvásárlása is külön költségvetési tétel a családi kasszában!

Pedig bizonyára jól esne nekik egy-egy nehéz nap után, amikor éhbérért dolgozva lenyomták az órát a feldolgozhatatlan, ámde kötelező tananyagból, azoknak a gyerekeknek, akiket a szülők hiányában nekik kéne – minden eszköz nélkül – nevelni is. Nem lehet könnyű dolguk, és bizonyára jól esne ilyenkor hazaérve beülni egy karosszékbe, egy pohár konyakkal és egy verseskötettel, hogy töltődjenek másnapra!

Ehelyett azonban – még ha tellene is efféle luxusdolgokra – nekiállnak a másnapi óraterveknek, meg az ezerféle adminisztratív feladatnak. Hiányzások nyilvántartása, késési percek összeadogatása, tankönyvméricskélés… mikor mi akad, hogy megtöltse üres hétköznapjaikat!

Egy baj van: ezek a pedagógusok azokkal a gyerekekkel evezgetnek a háborgó Nemzeti Alaptanterv tengerén, akik majd a mi generációnkat kell, hogy eltartsák és tisztes öregkorhoz jutassák. Ehelyett önöktől – és az eddigi valamennyi kormánytól – mentőmellény és csónakmotor helyett konyakot kapnak! De még azt sem tálcán, hanem a fejükhöz vágva…

Ez lett a pedagógus-életpályamodellből 2012-ben. Kíváncsian várom a folytatást! Csak kérem, kicsit óvatosabban, mert az eddig intézkedéseiktől mintha tengeribeteg lennék – pedig még én sem jutottam el a tengerhez!

Néhány éve elveszítettünk egy babát. Nem először, és sajnos nem is utoljára, de akkor éreztem, hogy itt most nagy a baj. Ráadásul nem tudtam azonnal orvoshoz menni – így mire műtőasztalra kerültem, addigra eszméletlen voltam, és csupán egyetlen dologra emlékszem: az asszisztensnő sikolyára! Szegény, nem volt hozzászokva, hogy egy vénát megszúrva a szokásos piros bugyogás helyett sárga savó fogadja… Nekem ráadásul ez volt az utolsó emlékem, mert az ezt követő képek az agyamban már nem reálisak. Pontosan emlékeztem például arra, hogy mi történt az aulába, ahol férjemet nyugtatgatta épp a műtősfiú. Csakhogy én közben a műtőasztalon feküdtem…

A nyugtatás rá is fért kedvesemre, hiszen nem csak miattam aggódott, és nem csak a babánk elvesztése viselte meg, de otthon már várta három gyermek, akiknek el kellett számoljon velünk…

Szerencsém volt, időben érkezett a segítség. Mi több, legenda lettem: hetekig, hónapokig emlegették a kórházban, hogy mennyi vért kellett belém töltsenek. És igen, abban is szerencsém volt, hogy akadt elegendő vér, amit tölthettek…

Ismeretlen emberek önzetlen segítsége mentette meg az életemet, adott vissza a családomnak!

Természetesen szerettem volna viszonozni, így felépülésem után magam is jelentkeztem a véradók sorába – csakhogy 50 kg alatt szóba sem álltak velem! Szomorú voltam…

Hamarosan újra próbálkoztunk és megszületett a negyedik csemetém. Szülés után végre ragadt rám pár kiló, már majdnem elértem az 50-et! Az iskolában én segédkeztem egy véradás megszervezésében, és már hetekkel korábban „rágyúrtam” a vágyott súlyra: sütemények, csokik hadával készültem a mérlegelésre. 50,28 kg! Hát sikerült! Büszkén álltam be a sorba, azzal a jóleső érzéssel, hogy végre én is viszonozhatom embertársaim segítőkészségét! Boldogan nyújtottam karomat a megelőző rutinvizsgálathoz – ám hamarosan csalódnom kellett: hiába a súly, a szándék, ezzel a vérképpel nem lehet vért adni!

Egy világ dőlt össze bennem, ráadásul a vérképem mindig is gyenge pontom volt, így annak változását aligha remélhetem…

De annyit azért tehetek, hogy mindezt leírom, és hogy arra bíztatok mindenkit, aki teheti: menjen és adjon vért! Mert tényleg életet ment… Sokszor egy egész család életét!

Negyedre beszéltük meg a találkozót a szökőkútnál, de még csak most ér a mutató a tizenketteshez. Semmi baj, legalább kicsit kiülök élvezni az őszi napsütés utolsó sugarait. A szökőkút mellé telepedtem le, és boldogan nyugtáztam, hogy az okostelefon nem csak arra jó, hogy magamat hülyének érezzem mellette, hanem arra is, hogy az ilyen helyzetekben egy tenyérnyi szerkezet egy egész könyvtárnyi olvasnivalót terítsen elém.

Az 1984-et lapozgattam lelkesen, közben azon eltöprengve, hogy a mai politikusok vajon nem ezt az elképzelt világot akarják-e idevarázsolni nekünk…

Hirtelen furcsa szagok csapták meg orromat… kicsit a szökőkút felől, kicsit mellőle. Ki tudja, mi folydogálhatott ott korábban… Körbe padok, hasonló illatokkal – bár forrásukra nézve nem az utca, hanem a társadalom szégyenfoltjaiból fakadnak. Ott ülnek, vagy inkább gubbasztanak a padon a reménytelenség megtestesítői, ők, akik már elmondhatják: ennél nincs lejjebb. Épp eltűnődöm, milyen sors vezényelte őket ide, mikor két rendőr masírozik el közöttük, meg-megállva. Itt aztán biztonság van, kérem!

A hajléktalanok többségét láthatóan ismerik, nem is foglalkoznak velük. A padokon ülve létezni – ha ezt létezésnek nevezhetjük egyáltalán – még egyelőre nem sérti a törvényt. Vagy legalábbis hagyják…

A hatóság a megállót veszi célba, ahol tömegek várják, hogy buszra szállhassanak. Néhányat leigazoltatnak közülük – nekem meg hirtelen eszembe jut, hogy arról volt szó: jogállamban csak alapos gyanú esetén folyamodnak ilyesmihez… Biztos van okuk, különösen annál a fiatalembernél, aki egy gitárral és egy erősítővel felvértezve érkezik, majd helyet foglal a megálló mellett és énekelni kezd. Az igazoltatás nem zavarja, valószínűleg megszokta már. Az intézkedés végén boldogan adja át magát a zene élvezetének!

Egy pillanatra én is megörülök neki, hiszen a szám, amelybe belekezdett, a kedvenceim egyike – de már az első taktusok után kiderül: korai volt az örömöm! A hamisan csengő, jelentősen átrendezett szöveggel előadott dalok füldugó után kiáltanának – velem együtt!

Próbálok belemélyedni a könyvbe, de egyre reménytelenebb próbálkozás. A nehéz sorsok hangulata, a várakozók feszültségével, a szagokkal és a hangokkal – ez meghaladja aktuális tolerancia-képességemet!

Ha ez a mostani világ, akkor már nem is olyan szörnyű a kép, amit az 1984 fest elém!

De most komolyan: az ég csodakék, a nap ragyog, talán valami könnyed olvasmányt is találok – nem lehetne valami más alternatíva?



Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

 
 |   | 1 komment

Van úgy, hogy az ember elvesztődik a hétköznapok apró-cseprő problémáiban, és fel sem tűnik, hogy egy-egy okmánya esetleg lejárt. Pláne nem a gyereké… És van, hogy nagyon kellemetlen körülmények között derül ki – például egy külföldi versenyre menet – hogy nem érvényes az útlevél!

Mindez tényleg nagyon kellemetlen, és talán elkerülhető is lett volna, ha jobban figyelek – de ezen már nem tudok változtatni, sűrű hónapok voltak mostanság – benne volt a pakliban a hibalehetőség. Csakhogy nyakunkon a következő verseny, kell az útlevél… Irány, az Okmányiroda!

Nem is olyan rég ez nem volt probléma: 1-2 héten belül megvolt az új okmány, párezer forint kifizetése mellett. Nos, ez most szigorúan 30 napra változott, ami semmiképp nem volt jó nekünk, mert két hét volt csupán a következő külföldi versenyig. Sürgősséggel kell hát megkérni, csakhogy az +19 ezer Ft, természetesen a szokásos illetéken felül. Szeptemberben ez nem is olyan egyszerű feladat, épp hogy túléltük az iskolakezdést, meg a nyáron kinőtt nadrágok pótlását… Augusztusban három edzőtábor is volt… Az első hét tehát a pénz hajkurászásával tellett: igyekeztem begyűjteni kintlévőségeimet.

Elkéstem! Mivel hétfőre lett meg a pénz, és pénteken indul a csapat, az új okmány már nem fért bele a gyorsított hét napos ügyintézésbe, csak a három napos sürgősségi eljárást vehettük igénybe – további 10 ezer Ft-ért. Az már testvérek között is 30 ezer Ft felett jár, ami csak az okmányt adja erre a hétvégére – nincs benne a busz, ami 7500 Ft, nincs benne a szállás, ami 25 EUR, vagy a nevezési díj, ami számonként 18 EUR! No meg: valamit ennie is kell majd a versenyen, amit itthon is elkövetne ugyan, de nem mindegy, hogy az itthoni hűtőből, vagy odakint, euróból finanszírozzuk…

Próbáltam érdeklődni, nincs-e valami lehetőség, hiszen nem kései nyaralásra készülünk, hanem egy nemzetközi versenyre megy a kölök, válogatott színekben, az országot képviselve! Más országokban ez nem okoz problémát, hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy minél több jó eredményt tudjanak felmutatni. Ország és versenyző egyaránt! Csakhogy ez itt Magyarország, vagy inkább Abszurdisztánia külső, ahol épp csak nem lettem lehülyelibázva, mert egyáltalán felmerült bennem, hogy talán kicsit méltatlan ez a plusz 30 ezer a helyzetünkben. Megjegyzem: szerintem minden helyzetben – de a miénkben különösen. Már a biztonsági őr letorkollott, hogy mit is képzelek egyáltalán! Ez van, tessék tudomásul venni és csengetni! Vagy elhúzni, mert feltartom a sort…

Aztán további köröket futottunk, mert a honlapon félreérthető volt, hogy kell-e az anyakönyvi kivonat (a személyi igazolványnál elfogadják az egy éven belül lejárt dokumentumot – mint kiderült, ez az útlevélre nem vonatkozik. Logikus, nem?). Előbb azt mondták, hogy jó, megoldják – végül haza kellett menni érte… Szerencsére a postáskisasszony felkészült volt, így legalább tőle sikerült megtudjam, hogy a csekkre melyikünk nevét kell írni…

Néhány óra mérgelődés, háromszori érkezés és 32 ezer Ft kipengetése – meg persze némi szervezési feladat: apuka essen be aláírni, gyerek essen be edzésre, stb. kérdéskörök megoldása – után elértem: csütörtökön mehetek a kész dokumentumért! Hurrá!

A verseny rendben… igaz, mire a többi költségét is kifizetem, pont nem marad semmi a zsebemben – és még van itt pár nap, meg pár másik kölök. De sebaj, megoldom! Csak valamiért most különösen zavar, amikor a vízcsapból is azt hallom, hogy mennyire támogatják itthon a sportot, és a sportolókat. És ha már a család is szent (fejős)tehén ebben az országban: kicsit vicces, hogy tudok olyan gyerekről, akinek szülei egyszerűen nem hajlandók ilyeneket kifizetni. Ők ezt „büntetlenül” megtehetik, akkor is, ha tehetséges a gyerekük valamiben, és akkor is, ha azért nem fizetnek, mert épp lefolyik a szülők torkán! Én elkövettem azt a – ezek szerint – hibát, hogy támogattam abban a gyermekem, amiben jó volt. Persze, mondhattam volna, hogy ezt a versenyt most ki kéne hagyja, mert nem fér bele, lesz még sok verseny… csakhogy ez egy kvalifikációs verseny egy Európa Bajnokságra. Én vegyem el tőle a lehetőséget?

Csendben dühöngtem még egy darabig, mert igazságtalannak éreztem a helyzetet. Más országban ennél nagyobb tisztelet övezi azokat, akik életüket az ország jó hírének öregbítésére szentelik. Igaz, ő még csak a gyerekkorát cserélte az edzőteremre. Tetszett is neki a gondolat, hogy sok országban ezért fizetés is jár, nem a szülő és a többi családtag kell megkoplalja az eredmény árát. Aztán rám nézett, és nagyon határozottan kijelentette: de anya, én magyar válogatott akarok lenni!

Mit lehet erre mondani? Én egy egész ország nevében voltam rá büszke… és az jutott eszembe, hogy bár az útlevél lejártáról megfeledkeztem – valamit azért lehet, hogy jól csináltam!



Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.


 |   | 2 komment

Emlékszem, alig volt pár hete – na jó, talán pár hónapja, amikor meséltem nagyapám történetét. Te tátott szájjal hallgattad, és utána megegyeztünk: mindketten így kívánunk távozni, ha majd eljön az ideje…

 

Szegény kisöreg, eltemette nagyanyámat, majd csendesen ő is meghalt… ez az élet rendje, szép kor megéltek, két gyereket neveltek fel, öt unokájuk volt. Csakhogy halálakor a gyerekeinek valahogy nem akaródzott a temetés maceráival megküzdeniük… húzták, halogatták, magyarázkodtak – miközben teltek a hónapok. Nem, nem elírás: nagyapám február 2.-án hunyta le végleg szemét, de április végén még nem jutott teste oda, ahová ilyenkor kerülnie kéne!

Májusban már ott tartottam, hogy ha lehunytam a szemem, nagyapám málló testét véltem látni… így hiába akkor született meg negyedik gyermekem, fogtam őket és nekiálltam, hogy megszerezzem nagyapám végső nyugalmát!

Lelkiismeret furdalásom volt, részben a családom miatt, részben azért, mert a GYES mellett nem lehetett ugrálni, mindenből csak a minimumot és a legolcsóbbat választhattam. Az egyetlen luxus a pap volt, akit nem is annyira a végtisztesség miatt hívtam, hanem mert nagyapám eredetileg pap lett volna, ha nem kapják rajta nagyanyámmal – így úgy éreztem, ez neki talán fontos!

A legolcsóbb temetési mód a szóróparcellás volt… ami eleinte még talán zavart is, de aztán azt gondoltam, hogy egyrészt így megy igazán hamu a hamuhoz, föld a földhöz… és bár így nincs egy fejfa, amit látogathatnának a rokonok, ilyen előzmények után egyébként sem méltók arra, hogy megzavarják végső nyugalmában. Legyen így!

Május 26.-án volt a temetés, a legutolsó aznap. Reggeltől borongós volt az ég, mintha az angyalok is szomorkodnának – vagy épp szégyenkeznének! Persze a pap kántálásával a rokonok hangja is megjött, volt zokogás, sírás-rívás – miközben engem a hányinger kerülgetett ekkora képmutatást látván!

Aztán megkezdődött az igazi szertartás! A zene hangjára megindult egy vízsugár, mint egy szökőkút, majd a szerkezet lassan, ritmusra kifújta nagyapám hamvait, hogy a víz bemossa a földbe, oda, ahova a nagykönyv szerint már rég be kellett volna kerülnie! És amikor épp tátott szájjal bámultam a megható jelenetet, mintha valaki széthúzta volna a felhőket: egy kis lyukon át vakítóan sütni kezdett a nap, csodás szivárványokat képezve a felemelkedő vízcseppeken! Hátborzongatóan csodálatos volt, és szinte éreztem, hogy nagyapám, vagy az őrangyala, vagy a jó ég tudja ki – de ezzel akarja megköszönni, hogy végre megkaphatta a végtisztességet!

 

Amíg élek, nem feledem el azt a pillanatot, sem azt az érzést! Tényleg csodálatos volt, és nem változott semmi: ma is tartom, hogy én is így akarok nyugalomra lelni majd. És ezután a beszélgetés után meg sem lepődtem, amikor megkaptam a gyászjelentésed, amely a szóróparcellához invitált.

– Nagyapám nagy mókamester volt, jó társaságod lesz! – volt az első gondolatom.

Aztán ma reggel szépen felöltöztem, kisiettem kedvesemmel a temetőbe, vettem egy szál virágot – egy kicsit morogtam, mert szép és fehér volt, de gerberát szerettem volna, mert az volt a kedvenced! Csakhogy nem volt, és kicentizett időben voltunk! Hírhedten késők vagyunk így párban, de a tiszteletedre pontos akartam lenni, ezért fél órával korábbi időpontot mondtam kedvesemnek. Bejött: pontosan érkeztünk – épp csak nem találtalak sehol!

Pánikba estem! Az nem lehet, hogy ne kísérjelek el az utolsó utadra… Ennyire nem lehetek béna! A legjobb barátom voltál, néha mintha anyám lettél volna, vagy a nővérem! Nem búcsúzhattam el tőled, mielőtt elaludtál, mert mindkettőnknek ez volt a jobb – rendben! De hogy erről lemaradjak – ezt nem teheted velem!

Már a sírógörcs kerülgetett, amikor szinte hallani véltem a röhögésedet! Lázasan kaptam elő a hülyéknek járó okostelefonom, hogy megnézzem, mi a baj… Dátum, idő rendben. Épp csak annyira a nagyapás történet hatása alatt voltam, hogy nem tűnt fel egy apróság! Neked derogált az én családom, és illusztrisabb társaságra vágytál: így nem az Újköztemetőbe, hanem a Fiumei úton vártál a ravatalnál.

Nem tudtam, sírjak vagy nevessek… De továbbra is hallani véltem, amint te jóízűen kacagsz bugyutaságomon! Átbotorkáltunk az építkezésen – mert az csak természetes, hogy minden ilyenkor volt feltúrva – és rohantunk hozzád! Így persze lemaradtam a szertartásról, és természetes, hogy épp akkor érkeztünk, amikor az utolsó csepp víz buggyant ki a szökőkútból… De fejezd be kérlek a röhögést rajtam, mert tényleg nagyon hülyén éreztem magam a bőrömben!

Azért… ha végszóra is, de ott voltam, hogy elköszönjek tőled! De ez úgy is csak formaság, hiszen itt leszel velem, mindig! Ahányszor épp hülye vagyok, mértéktől függően röhögsz rajtam, vagy kiosztasz… én hallani, érteni, és érezni fogom! A lelked itt marad velem… - a tested pedig: por a porral… Nyugodjon békében!

 |   | Szólj hozzá!

…na ja! Neki hagyják! De mi van a vesztesekkel? Akiknek nem jött össze? Pedig lehet, hogy mindent megtettek, csak így alakult! Lehet, hogy beleölték szívüket-lelküket, talán kicsit bele is haltak, de csak ennyi sikerült?

Miért ne moshatnák le magukról a veszteség mocskát, az elpazarolt energia fájdalmát könnyeikkel?

Miért ne lehetne ez a sós nedv oldószere a fájdalomnak, amelyet a helyzet okoz?

Legalább titokban, a hálószoba mélyén lehetne egy jóízűt zokogva tisztábbra mosni a lelkemet – de nem, még ott sem! Hol a telefon, hol jön valaki… és talán jó lenne egy váll, amin sírhatok, de nem, nem akarom másra rakni terheimet, és legfőképpen: nem akarok kérdésekre válaszolni!

Csak sírni akarok… szívből, igazán – még ha a vesztes tehetetlen könnyei is ezek, vagy akár az önsajnálaté is, mit bánom én!

De legalább sírni engedjenek még…

 |   | 2 komment

Alkony a hegytetőn

Az ember sürög-forog, tesz-vesz, közben – legalábbis a világnak ezen a részén – szinte kifogyhatatlanok vagyunk a panaszáradatból.

Van gond, bőven – nem is vitatom… A pénz kevés, a főnök hülye, a gyerek pimasz, a szomszéd meg egy állat! Órákig tudunk mesélni róla, mennyi sérelem ér minket nap mint nap.

Aztán egyszer csak jön egy üzenet: egy barát válságos állapotban van! Nem, ez nem a világválság, ez nem egy pénzzel megvehető, kiváltható dolog, nem arról szól, hogy valami éppen nincs – hanem arról, hogy vége!

Arról, hogy nem az az élet nagy küzdelme, amíg kitalálod, miből vásárolj holnap a közértbe, hanem az, ha nem tudhatod, hogy egyáltalán lesz-e még holnap… Amikor nem is sejtheted, hány nap adatik még meg? Hogy képtelen vagy eldönteni, magadnál tartsd még egy kicsit szeretted, mert többé nem lesz alkalmad így együtt lenni vele - vagy elengedd, hogy ne nyúljon tovább a szenvedése...

És az a küzdelem, amikor állsz némán, és attól szenvedsz, hogy segítenél, de nem tudsz. Csak tehetetlenül veszed tudomásul az ő szenvedését.

Ezek azok a harcok, amiket nem lehet megnyerni, amikből nem lehet jól kijönni, nem lehet megúszni! Nincsenek kiskapuk, protekció – csak a rideg tények. Miközben tudod már, hisz tapasztaltad: hülyeség, hogy az idő majd enyhít, legfeljebb idővel megtanulsz együtt élni a hiányával.

Egy élet, amely jelenleg épp feladni készül a harcot, hogy megtanítsa az itt maradóknak: a harc maga az élet. És arra is, hogy ha néha feltekintenénk a hétköznapok súlyosnak tűnő terheiből, akkor talán jobban megtanulnánk értékelni a pillanatot, amelyben élünk, megtanulnánk örülni annak, hogy létezünk – és talán még a problémák sem tűnnének olyan súlyosnak.

Feladta, vagy csak belefáradt – esetleg ennyi adatot neki… Nincs jelentősége! Egy élet, ami nélkül szegényebb lett volna a világ. És én is.



Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

Címkék: halál gondolat szeretet Mammy  |   | 3 komment

…követeli a tömeg, lincshangulatban, vérszomjasan – sajnos sokszor teljesen érthetően! Amikor egy ártatlan gyermeket bántanak, halálra kínoznak, amikor védtelen áldozatokat különös kegyetlenséggel dobnak el, meggyalázva – sokszor egy pillanatra még engem is elkap a hév: tisztítsák meg a világot az ilyen szörnyetegektől!

Csakhogy mindig van egy „de”! Most is… Persze eszem ágában sincs mentségeket keresni nekik, vagy védeni őket! Épp csak nem tudom elképzelni, hogy megszületik az a mindenki által ártatlan gyermeknek nevezett kicsi lény – és nem látom be, hogy magától hogyan lesz belőle egy gátlástalan gyilkos! Akárhogy nézem, ehhez kellenek a környezeti hatások! Egyetlen pillanatra sem kisebbítve vétküket, én azért mindegyik háza táján szétnéznék, kinek az érdeme, hogy a csörgőt kinőve valaki kést ragad! Megnézném a szülőket, a tanárokat, ki mit tett azért, hogy a lelke ilyen torzzá vált? Mit tett, vagy mi ellen nem tett? Ki nem vette észre, hogy az emberi külső mögött egy szörnyeteg lakik? És miért nem tett ellene semmit?

Halál rá! – kiáltja mindenki, miközben azok, akik tehettek volna bármit is, egykedvűen hallgatnak saját felelősségükről.

Nézem az áldozatok képét, és a hozzátartozók arcát, akiknek nem elég, hogy elvesztették szeretteiket, még azzal is meg kell, hogy birkózzanak, milyen kegyetlen módon, mennyi szenvedés árán távozott az élők sorából. Teljesen érthető, ha elégtételt követelnek, ha csak egyetlen büntetést ismernek el: halál rá!

De mi van, ha tévednek? Ha csak a véletlenek összjátéka, ha a nyomozók felületessége, vagy épp egy rosszakaró kavarása miatt nyert bizonyítást a bűnösség – és az igazi gyilkos még szabadlábon van? Volt már erre példa a történelemben, nem is egyszer…

Szemet szemért… életet az életért! – valahol igazságosnak tűnik, mégis nekem fenntartásaim vannak vele.

Elsősorban erkölcsi! A gyilkosságot minden vallás, minden törvény elítéli, nagyon helyesen! Senkinek nincs joga elvenni a másik életét, még ha ő adta neki, akkor sem! Csakhogy ne felejtsük el: a halálos ítélet végrehajtása is gyilkosság! Attól, hogy azt mondjuk, „megérdemli”, attól még épp úgy elvesszük az életét, mint tette ezt ő, az áldozatával… Mi a különbség? Nem érdemli az életet – hát vegyük el tőle az élet minden szépségét. De magát az életet – azt gondolom, nekünk sem lehet jogunk megfosztani senkitől!

A másik ok, ami miatt nem érzem jogosnak a halálbüntetést, az sokkal prózaibb. Egyszerűen az, aki képes volt a kegyetlenségre, a gyilkosságra, az nem érdemli meg, hogy a kegyes halál mentesítse a bűnhődéstől! Mindentől elzártan éljen, és hátralévő életének minden percében szembesítsék azzal, amit tett! Ne a halálát kívánják, érjék el, hogy ő kívánjon meghalni! Ő kérje, hogy halált rá – de ne kaphassa meg!



Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

 

Drága Miniszterelnököm!

Köszönöm, hogy időt és energiát nem kímélve vetted a fáradtságot, és ha nem is személyesen, de legalább egy videóüzeneten keresztül elmondtad, hogy mi is a helyzet mostanában! Bevallom, én annyira nem ragaszkodnék ehhez, mert itt vannak a kölkök, meg a meló, nem sok időm van ilyesmire és lassan netre sem telik már – és egyébként is beérném azzal, ha szétnézve az országban azt látnám, hogy minden rendben van. Tudod az egyik kamaszom szokta magyarázni, hogy mennyi mindent pakolt már a szobájában, de mégis mindig kupi van nála és még nem láttam porszívót a kezében. Pedig a jó munkát és a jó bizonyítványt nem kell magyarázni, látszik az eredménye…

De a lényeg, hogy örülök, hogy láthattalak, és láthattam, hogy te jól vagy! Én sajnos nem annyira, így hiába is tudnék visszaküldeni egy videóválaszt, azon csak az aggódalmat látnád az arcomon. Mert lehet, hogy onnan nézve rendben lesz a nyugdíjam, de innen most úgy tűnik, hogy ha minden gyerekem bevállal majd heti egy napra, akkor minden másnap kapok majd enni. Rendben, tudom, szülhettem volna még hármat, akkor minden napra jutna egy tál étel… de hát az az igazság, hogy sem az előző kormányzásod idején, sem most nem érzékeltem, hogy ezt az állam tényleg szeretné: hiszen a családi pótlék, amivel a társadalom járul hozzá a létszámnövekedés okozta pluszköltségekhez egyetlen forinttal sem változott, miközben a pelenkák ára ugyanabban a ciklusban duplázódott. Béremelés az volt felénk is, mert képzeld, a múltkor a férjem hazahozta a fizetését és leejtette a borítékot. A víz kivert, de sikeresen felemeltük, és szerencsére hiánytalanul benne volt minden. Majdnem pont annyi, mint 3 évvel korábban, éppen csak egy kicsit kevesebb, és csak egy kicsit kellett többet dolgozni érte. De hát válság van, tudjuk mi azt… Hogyne tudnánk, mondták a tévében is! Hogy a bankoknak most nagyon rossz. Az enyém biztos kivétel, mert ott nincs változás, 490 Ft-os havi díj, ahogy hirdették. A többit legfeljebb utólag tudom meg a bankkivonatról, mert arról nem beszélnek. Pénzforgalmi jutalék, kártyahasználat, kezelési- és postázási költségek… nem, a bankadót nem nevesítették, azt ők fizetik. Mi csak azt biztosítjuk, hogy legyen miből nekik adózni. A kezelési költség pedig gyógyítja őket, bizonyára. A kivonatot pedig nem kell olvasgatni – pénz úgysem marad a számlán, a többi meg nem érdekes.

Ez a Brüsszel gyerek azonban nagy kópé lehet, hogy így mindig be akar szólni neked, örülök, hogy nem hagyod! Én is beszóltam a szomszédasszonynak, hogy csalja az ura, igaz, azóta nem hoz át süteményt. De mi szurkolunk neked! Az a kis pénz, amit ez a Brüsszel fiú bedobna a közösbe, nem fog hiányozni, hiszen itt úgy is minden rendben van. Nem örül a döntéseidnek, de ne foglalkozz vele. Elég, ha mi örülünk! És mi örülünk, hiszen minden az akaratunk szerint zajlik. Most is konzultálsz velünk, hogy tudjad, mit szeretnénk… Ez jó! Kicsit zavar, hogy az én véleményemre nem vagy kíváncsi, mert ez a harmadik nemzeti konzultáció, és én még egy kérdőívet sem kaptam meg. Már majdnem azt hittem, hogy haragszol rám, mert nem csatlakoztam a kétharmados többséghez. De te biztos nem tennél ilyet, hiszen tudod, hogy nem a kétharmadnak, hanem a háromharmadnak, vagyis az egész országnak vagy az atyja! És ez a plusz harmad ráadásul többen van, mint maga a kétharmad… Bonyolult ez a matematika, ne is foglalkozzunk vele! Lényeg, hogy ha épp nincs pénzed, hogy kihúzd elsejéig, akkor hagyd inkább ezt a levelezősdit, mert egy csomó pénzbe kerül, és a többség nem is biztos, hogy átlátja, miért kérdés, hogy emeljétek-e a minimálbért, például. Mert naná, hogy igen – hiszen több lesz a pénzük, csak azt nem sejtik, hogy a megemelkedett járulékteher miatt esetleg még kevesebb lesz a munkahely! Amiről nem is meséltél, pedig jó lett volna hallani, mert úgy tűnik, érintettek leszünk.

Külön örülök, hogy emlegetted a középosztállyal kapcsolatos sikereket. Én sokáig hiába kerestem őket, mert hirtelen láthatatlanok lettek. Már kezdtem azon gondolkodni, hogy ez a fogalom nem azokat takarja-e, akik mostantól 16 évesen, tanulmányaik közepén kerülnek ki az iskolából, de aztán megvilágosodtam. A középosztályt azért nem láthattam, mert az én vagyok. Akinek még vannak álmai, tervei, még néha hozzájut egy pici kikapcsolódáshoz, még kifizeti az osztálypénzt a suliba – de már egyre többször nem tudja, mit eszik másnap, egyre többször fizeti késve a rezsit, és egyre többször nem érti, hogy miért lett hirtelen luxuscikk a cipő a lábára.

Hát ezek mennek mostanában felénk, meg a végrehajtók, de ők már többnyire üres kézzel. Ha a következő üzenetedre nem válaszolnék, akkor lehet, hogy már az internetre sem telik. De nem panaszkodom. Ha erre jársz, nyugodtan ugorj be hozzánk, ha kolbászra nem is fussa már, de egy zsíroskenyérre hagymával még mindig a vendégem vagy. A többit pedig megbeszéljük majd a szavazófülkében! Már ha meghívsz még…

Legjobbakat kívánva neked, ahogy te is csak a javunkat akarod, üdvözöl:

Mammy



Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

 

Spanyol szurkoló vagyok – nem titok. Nem feltétlenül a technikájuk miatt, hanem mert vidámak, mert optimisták, mert jó rájuk nézni. És az eredmény sem maradt el: megnyertek mindent, ami megnyerhető! Torres a kedvencem, annak ellenére, hogy ha látom, mindig a fiam jut eszembe, aki tíz év kemény munkáját sutba dobva abbahagyta a futballt!

Csakhogy ezen az EB-n történt egy kis baleset: bár rendületlenül szurkoltam kedvenceimnek, látókörömbe kerültek az olasz fiúk! És megnyerték a szívemet… Nem csak azért, mert hirtelen egy egész csapatra való olasz barátom lett, nem csak azért, mert imádom a pizzát, a jó féle olasz tésztákat, nem csak azért, mert az ország neve nekem nem a maffiát, legfeljebb a Keresztapát jelenti, meg Fellinit, meg a festményeket, meg Velencét – és még hosszan sorolhatnám mindazt, ami kedves. És mert a focinak – talán egyedüliként ebben az országban – nem vagyok nagy szakértője, a saját nemzetemnek meg nem szurkolhatok, nekem ezek a dolgok döntik el, ki a kedvenc.

A sors fintora, vagy épp kegye: a két kedvencem játszhatta a döntőt. Legalábbis papíron. Szívemben a barátok nyertek, és mi tagadás, a feltálalt pizza sem volt épp utolsó érv: ma este az olaszoknak szurkoltam. Már csak azért is, mert ami számomra a legfontosabb: az EB alatt végig azt láttam, hogy ezek a fiúk piszkosul akarnak! Az esélytelenek nyugalmával verték haza a klasszikus futballnemzeteket, és az utolsó pillanatig hajtottak! Vagy inkább az utolsó előttiig?

Mert itt, a legfontosabb mérkőzésen épp csak azt nem lehetett eldönteni, hogy a csizma fiai elfáradtak, vagy csak korábbi ellenfeleik szenvedtek valami ragályos passzivitásba…

A végeredmény történelmi: négy góllal nyertek a spanyol fiúk. Most mit tehetnék ehhez hozzá? Gratulálok! Fuerza de Italia – legközelebb!

Címkék: olasz spanyol futball EB  |   | Szólj hozzá!

Van az úgy, hogy az ember nem azzal kel fel az ágyból, hogy ellenőrizze autójának műszaki érvényességét… Nálunk kicsit prózaibb volt a helyzet: egyszerűen nem volt keret, hogy a műszaki vizsgához szükséges hat számjegyű összeget határidőre összehozzuk – ezért a munkákat egyenként akartuk előbb megcsináltatni. Már majdnem kész volt, amikor lejárt a határidő, csakhogy az élet nem áll meg: ahol egy kisebb rakat kölköt kell ide-oda hurcolászni, és a melóhely vidéken van – ott nem tudja az ember lerakni a kocsit olyan könnyen…

Ha egyedül nem megy, akkor az ember mindig kap segítséget! A rend éber őrei szolgáltak és védtek, miközben az autónk rendszámtáblája annyira megtetszett nekik, hogy hirtelenjében magukévá tették! Ezzel sikerült hozzásegíteniük, hogy végre mellőzzük a jármű használatát.

Persze nem hibáztatom őket, sőt: a rossz nyelvek szerint még hálás is kellene legyek, mert mindezen bűnünkért „csupán” ötven darab ezresnek megfelelő bírságot kellett kifizetni. Illetve kellett volna, de hol egy edzőtábor, hol egy tandíj, hol egy extra rezsi – valami mindig közbejött…

A jog gépezete azonban, ha egyszer beindul, nem áll meg: ma 11 órára meghívót küldtek a Bíróságról, mondván rég látták kedvesem (ő vezette épp az autót), és ha már ott van, akkor esetleg döntenének az összeg átváltásáról is: néhány nap közmunka lehetősége, esetleg meghívás pár nap nyaralásra – ez szerepelt a bírósági étlapon.

Valahogy nem volt egyikhez sem gusztusunk, így minden követ megmozgatva, egy órával a randi előtt, azaz szó szerint az utolsó pillanatban sikerült összeszedni az öt darab portrét szeretett István királyunk képmásával – csakhogy azt ugye be is kellett fizetni. Természetesen a Posta nem esett útba, ahol pedig végre találtunk, ott huszonketten voltak a sorszám szerint előttünk. Egy jó focimeccshez ideális, negyedórával a tárgyalás előtt azonban erősen hozzájárult néhány soron kívüli verítékcsepphez a homlokunkon.

A sor azonban rohamosan fogyott, és némi Usain Boltot megszégyenítő laza kocogást követően – ötpercnyi késéssel – beestünk a bíróságra!

Bent egy igazi sárkány várt ránk, kedvesem pedig épp nem készült Szent Györggyé avanzsálni. A lángok közepette lassan felfogta a dörgedelmet, hogy már a következő ügynél tart a Tisztelt Bíróság – de végül azért csak beinvitálták… Kicsit furcsállottam, mert a következő óra 15-re volt kiírva, mi egészre, és óra 5-kor estünk be az ajtón, de én sem vagyok az az igazi sárkányölő, így inkább hallgattam!

– Kint várjon! – hangzott az első ítélet, és férjem engedelmesen érkezett mellém vissza a folyosóra. Kicsit sápadtnak tűnt, gondoltam megviccelem… mikor mondta, hogy minden rendben, elfogadták, csak le kell fénymásolják, csendben odasúgtam neki: – Örülj, hogy nem kérdőjelezték meg a csekk eredetiségét!

Nem volt jó poén – kiderült, hogy de! Nem csak az eredetiségét, hanem azt is, hogy jó helyre ment-e a pénz, mert a csekket az Önkormányzat adta, a szabálysértést pedig a Rendőrség rótta ki ránk.

Szerencsére nálunk volt a kísérőlevél, amivel tisztáztuk a helyzetet – és most boldogan dőlhetünk hátra: hibáztunk, ám de megbűnhődtünk, megtisztultunk, és minden jó, ha a vége jó!

Bár így belegondolva… mivel ezek után ugrott a nyaralás utolsó reménye is, talán mégis élni kellett volna a – mint utólag kiderült – Bíróság által tervezett ötven napos pihenés lehetőségével… Igaz, csak egy személyre szólt, de legfeljebb a megmaradt pénzből sátorozhattunk volna a börtön ablakánál. Hátha mégis besüt a nap…

 

Szép gondolat! Engem elsőként az érdekelne, hogy ki is az a Mindenki? Én például beletartozom-e ebbe a nehezen definiálható csoportba? – már csak a miheztartás végett is… Mert azt már rég tudom, hogy polgár – az nem vagyok! Ehhez kevés a tisztes polgári lét és öntudat, szükségeltetett hozzá, hogy az ember csatlakozzon valamely polgári körhöz. Én nem tettem – tehát érthető, ha neves politikusaink polgárokhoz intézett szavai engem elkerültek. Most azt hallgatom, hogy „mi magyarok, úgy döntöttünk…” – és mert én ennek a döntésnek sem voltam részese, így úgy tűnik, már magyar sem vagyok! (Mi több: a konzultációból is sorra kimaradok! Bár politikai identitásunk szigorúan bizalmas, én „véletlenül” mindig lemaradok ezekről a levélkékről!) Ha a bűvös körbe való tartozás feltétele, hogy saját gondolatoktól mentesen, egyetértően bólogassak, akkor nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán részesülni ebben a megtisztelésben! Egyébként is megszoktam már, hogy sehova sem tartozom: négy gyermek édesanyjaként még nagycsaládosnak sem mondhatom magam, mert nem léptem be a Nagycsaládosok Országos Egyesületébe – akikkel egyébként semmi bajom, csak épp belvárosi lakosként csupán egyetlen dologba lépek bele, de abba rendszeresen! Igaz, nem szívesen, mert büdös lesz a cipőm.
Tehát önmagam meghatározása lássuk be: nem kis nehézségekbe ütközik mostanában… de azért megküzdöm a feladattal! Csak ez a „mindenki” dolog aggaszt kicsinykét… Mert itt vannak például ezek a fránya törvények, amelyek ugye: mindenkire egyformán vonatkoznak! Meg az a szép könyv, amit mostanság az érettségizőknek osztanak: leánykori néven Alkotmány volt, most a törvények alapját képezi. Alaptörvény, mindenkinek! Na, ez megint félreérthető, hiszen azt gondoltam, akkor rám is. De nemcsak olyan dolgokat jelent ki már az elején, amivel én időnként nem tudok maradéktalanul azonosulni (például a kereszténységgel kapcsolatosan), de az a tapasztalatom, hogy köze nincs a hétköznapok valóságához! Pedig mennyi mindenhez lenne joga azoknak, akik beletartoznak ebbe a „mindenkibe”! Szabad vélemény, egészség, otthon… És persze a már emlegetett törvény előtti egyenlőség!
Hogy mostanában – mióta ez utóbbit már nem csak az idegen megszállók által ránk kényszerített Alkotmány, hanem az Alaptörvény is biztosítja – hányszor cáfolt erre rá az élet? Azt hiszem, könyvet adhatnék ki a sztorikból – bár kétlem, hogy az a könyv megjelenhetne… Mert ugye a sajtó- és véleményszabadság is csak Mindenkire vonatkozik! A többiek örüljenek, ha még marad olyan fórum, ahol megszólalhatnak.
De boncolgassuk még kicsinykét ezt az Alaptörvényt: „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” – írja a passzus… Helyes! Aki ártott az emberiségnek – az lakoljon! Ha a magyaroknak, akkor különösen! Abcúg! No de kikről beszélünk konkrétan? Mert ugye: volt itt pár kemény időszak a múlt században, amikor magyar vájta a magyar szemét… Most mégis úgy tűnik: az egyiknek lehet, a másiknak nem! Akikről azt tanultuk korábban, hogy döntéseikkel hozzájárultak országunk háborús „eredményeihez”, hogy miattuk álltunk rosszkor, rossz helyen, hogy nekik köszönhetően vesztettük el az ország kétharmadát (ez a kétharmad… lám, még mindig kísért!), hogy emberek százezrei haltak meg miattuk – nekik most szobrot állítunk. Akikről anno azt tanították, hogy hősök, róluk is kiderült, néha csak közönséges gazemberek. Aki csak egy kicsit is közreműködött – akár csak azért, mert hitt valamiben, amiben mellékesen kötelező volt hinni – egy rendszerben, ami nem volt jó, és szintén emberek ezreinek életéért felelős, de létrejötte a korábbi bűnö(sö)k érdeme is, nos, nekik nem jár bűnbocsánat! De még az utódaiknak sem! Akkor sem, ha csak annyi a bűnük, hogy végezték a munkájukat. Kivétel persze, ha rendszerváltás után(!) fennhangon hirdették, mennyire nem értettek egyet – és esetleg kortól függetlenül beültek a fiatalok közé. Na, ők például olyan „mindenkik”, akikre nem vonatkozik a „Tagadjuk az elévülését” passzus, mi több: ők ma kitüntetéseket vehetnek át… És apai bűnökért is van olyan „mindenki”, aki nyert már bűnbocsánatot, de csak ha megfelelő körökhöz tartozott.
Érdekes fogalom ez a „mindenki”, és minél inkább próbálom megfejteni, annál jobban belebonyolódom! Már épp kezdtem azt hinni, hogy „mindenki” szerint rendben van itt minden, csak én reagálom túl a dolgokat. De azt látom, hogy általam tisztelt emberek, akik igyekeztek mostanáig kerülni a politika mocskát, és csak a művészetüknek, a tudományuknak vagy épp a családjuknak éltek – most ők is sorra próbálják tudtára adni az embereknek: valami nincs itt rendben, kérem szépen!
A sok helyen megkérdőjelezett, ámde mégiscsak Nobel-díjas Elie Wiesel például odáig ment, hogy visszaküldte a Magyar Állam által részére adományozott magas kitüntetést, mert mint azt mellé üzente: „Magyarországon köztereket neveznek el Horthy Miklósról és rehabilitálják Wass Albertet, illetve a világháborús fasiszta kormánnyal együttműködő más közéleti szereplőket, és a tanrendbe kerülnek a szélsőjobboldali eszméket hirdető szerzők.”
Valóban veszélyes vizekre téved, aki tizenéves, identitásukat épp kereső fiataloknak olyan műveket tesz kötelezővé, amelyből egy nép, nemzet, csoport felsőbbrendűsége olvasható ki. Egyszerűen azért, mert ez a korosztály a legfogékonyabb arra, hogy a szélsőségek iránt lelkesedjenek, de tapasztalat és egyéb ismeretek hiányában átgondolni még nem tudják nézeteiket, és még képtelenek felmérni tetteik következményét.
A magam részéről – tiszteletbeli erdélyinek is kikiáltva – szeretem azokat a műveket, amelyek az erdélyi emberek hétköznapjait, életét, természettel megküzdött harcait, hagyományait foglalja magába. És mindenek felett tisztelem magát az embert! Vagyis, ha például Nyírő Józsefet, mint írót – tiszteletben tartva végakaratát – újratemetik az általa szeretett földben, minden csinnadratta és politikai mellébeszélés nélkül, az részemről természetes, és elfogadható lett volna. Még akkor is, ha például Radnóti egy leveléből az derül ki, hogy nem szándékozik egy ilyen ember művét a polcán tartania… Leveléből az is kiderül, erre meg is volt minden oka – és sajnos az élete, vagy inkább a halála őt igazolta. Ehhez képest fergeteges poén volt valaki részéről, hogy pont egy róla elnevezett kulturális intézményben emlékezzenek meg Nyírőről. De hát ő nem „mindenki”, hanem Valaki! „Oly korban éltem én e földön / mikor az ember úgy elaljasult…” – cseng a fülemben a Töredék egy töredéke, s azon gondolkodom, változott-e valami a korban… És egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak a neve, a vezére, és az eszközök! Ma nem szednek le körmöt, csak adóhivatalba visznek, és nem akasztanak fel, de elérik, hogy magunk vegyük meg a kötelet!
Elie Wiesel akciója talán még követőkre is akadna – de lássuk be: a magyar jövedelmek és nyugdíjak mellett a kitüntettek többsége egyszerűen nem engedhetik meg maguknak ezt a gesztust – ám Kövér válasza feleslegessé is teszi. „…az alkotó emberek megítélésében mindig is az alkotás az elsődleges, és a megítélés során nem használható kettős mérce.” – olvasom a levelet. Hát persze! Még egyet is értek vele… Mindenkit a tettei alapján ítéljünk meg! Csak épp…
Azon gondolkodom, hogy ha egy olimpiai bajnok közlekedési balesetet okoz (vagy akár valami törvénytelenséget csinál), akkor elveszíti az államtól kapott járadékát, mert méltatlanná válik arra. Hiszen ő példakép, közszereplő, és bár tettétől függetlenül az olimpiai eredménye, sem az abba belefektetett munka értéke nem változik meg, még csak megítélésében sem – hiszen az aranyérem az aranyérem, bármelyik oldalról is nézzük – de alkalmatlan és méltatlan lesz arra, hogy az emberek, az ifjúság felnézzen rá, példaképként fogadják.
Ha nincs kettős mérce, akkor ez a többi közszereplőre miért nem vonatkozik? És hol húzzuk meg a határt? Egyáltalán: ki az, aki megmondhatja, hogy ki melyik körbe tartozik? És az utókornak jogában áll-e ezt felülvéleményeznie majd?
Hát ezért szeretném megtudni, hogy ki a fenéről beszélünk, ha azt mondjuk: mindenki! De minél inkább gondolkodom, annál kevésbé tudom meghatározni azt a kört, akire vonatkozik. Csakhogy én nem adom fel! Addig is azonban, míg dűlőre jutok magammal e kérdésben maradok tisztelettel:
Mammy – a senki!

Szép gondolat! Engem elsőként az érdekelne, hogy ki is az a Mindenki? Én például beletartozom-e ebbe a nehezen definiálható csoportba? – már csak a miheztartás végett is… Mert azt már rég tudom, hogy polgár – az nem vagyok! Ehhez kevés a tisztes polgári lét és öntudat, szükségeltetett hozzá, hogy az ember csatlakozzon valamely polgári körhöz. Én nem tettem – tehát érthető, ha neves politikusaink polgárokhoz intézett szavai engem elkerültek. Most azt hallgatom, hogy „mi magyarok, úgy döntöttünk…” – és mert én ennek a döntésnek sem voltam részese, így úgy tűnik, már magyar sem vagyok! (Mi több: a konzultációból is sorra kimaradok! Bár politikai identitásunk szigorúan bizalmas, én „véletlenül” mindig lemaradok ezekről a levélkékről!) Ha a bűvös körbe való tartozás feltétele, hogy saját gondolatoktól mentesen, egyetértően bólogassak, akkor nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán részesülni ebben a megtisztelésben! Egyébként is megszoktam már, hogy sehova sem tartozom: négy gyermek édesanyjaként még nagycsaládosnak sem mondhatom magam, mert nem léptem be a Nagycsaládosok Országos Egyesületébe – akikkel egyébként semmi bajom, csak épp belvárosi lakosként csupán egyetlen dologba lépek bele, de abba rendszeresen! Igaz, nem szívesen, mert büdös lesz a cipőm.

Tehát önmagam meghatározása lássuk be: nem kis nehézségekbe ütközik mostanában… de azért megküzdöm a feladattal! Csak ez a „mindenki” dolog aggaszt kicsinykét… Mert itt vannak például ezek a fránya törvények, amelyek ugye: mindenkire egyformán vonatkoznak! Meg az a szép könyv, amit mostanság az érettségizőknek osztanak: leánykori néven Alkotmány volt, most a törvények alapját képezi. Alaptörvény, mindenkinek! Na, ez megint félreérthető, hiszen azt gondoltam, akkor rám is. De nemcsak olyan dolgokat jelent ki már az elején, amivel én időnként nem tudok maradéktalanul azonosulni (például a kereszténységgel kapcsolatosan), de az a tapasztalatom, hogy köze nincs a hétköznapok valóságához! Pedig mennyi mindenhez lenne joga azoknak, akik beletartoznak ebbe a „mindenkibe”! Szabad vélemény, egészség, otthon… És persze a már emlegetett törvény előtti egyenlőség!

Hogy mostanában – mióta ez utóbbit már nem csak az idegen megszállók által ránk kényszerített Alkotmány, hanem az Alaptörvény is biztosítja – hányszor cáfolt erre rá az élet? Azt hiszem, könyvet adhatnék ki a sztorikból – bár kétlem, hogy az a könyv megjelenhetne… Mert ugye a sajtó- és véleményszabadság is csak Mindenkire vonatkozik! A többiek örüljenek, ha még marad olyan fórum, ahol megszólalhatnak.

De boncolgassuk még kicsinykét ezt az Alaptörvényt: „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.” – írja a passzus… Helyes! Aki ártott az emberiségnek – az lakoljon! Ha a magyaroknak, akkor különösen! Abcúg! No de kikről beszélünk konkrétan? Mert ugye: volt itt pár kemény időszak a múlt században, amikor magyar vájta a magyar szemét… Most mégis úgy tűnik: az egyiknek lehet, a másiknak nem! Akikről azt tanultuk korábban, hogy döntéseikkel hozzájárultak országunk háborús „eredményeihez”, hogy miattuk álltunk rosszkor, rossz helyen, hogy nekik köszönhetően vesztettük el az ország kétharmadát (ez a kétharmad… lám, még mindig kísért!), hogy emberek százezrei haltak meg miattuk – nekik most szobrot állítunk. Akikről anno azt tanították, hogy hősök, róluk is kiderült, néha csak közönséges gazemberek. Aki csak egy kicsit is közreműködött – akár csak azért, mert hitt valamiben, amiben mellékesen kötelező volt hinni – egy rendszerben, ami nem volt jó, és szintén emberek ezreinek életéért felelős, de létrejötte a korábbi bűnö(sö)k érdeme is, nos, nekik nem jár bűnbocsánat! De még az utódaiknak sem! Akkor sem, ha csak annyi a bűnük, hogy végezték a munkájukat. Kivétel persze, ha rendszerváltás után(!) fennhangon hirdették, mennyire nem értettek egyet – és esetleg kortól függetlenül beültek a fiatalok közé. Na, ők például olyan „mindenkik”, akikre nem vonatkozik a „Tagadjuk az elévülését” passzus, mi több: ők ma kitüntetéseket vehetnek át… És apai bűnökért is van olyan „mindenki”, aki nyert már bűnbocsánatot, de csak ha megfelelő körökhöz tartozott.

Érdekes fogalom ez a „mindenki”, és minél inkább próbálom megfejteni, annál jobban belebonyolódom! Már épp kezdtem azt hinni, hogy „mindenki” szerint rendben van itt minden, csak én reagálom túl a dolgokat. De azt látom, hogy általam tisztelt emberek, akik igyekeztek mostanáig kerülni a politika mocskát, és csak a művészetüknek, a tudományuknak vagy épp a családjuknak éltek – most ők is sorra próbálják tudtára adni az embereknek: valami nincs itt rendben, kérem szépen!

A sok helyen megkérdőjelezett, ámde mégiscsak Nobel-díjas Elie Wiesel például odáig ment, hogy visszaküldte a Magyar Állam által részére adományozott magas kitüntetést, mert mint azt mellé üzente: „Magyarországon köztereket neveznek el Horthy Miklósról és rehabilitálják Wass Albertet, illetve a világháborús fasiszta kormánnyal együttműködő más közéleti szereplőket, és a tanrendbe kerülnek a szélsőjobboldali eszméket hirdető szerzők.”

Valóban veszélyes vizekre téved, aki tizenéves, identitásukat épp kereső fiataloknak olyan műveket tesz kötelezővé, amelyből egy nép, nemzet, csoport felsőbbrendűsége olvasható ki. Egyszerűen azért, mert ez a korosztály a legfogékonyabb arra, hogy a szélsőségek iránt lelkesedjenek, de tapasztalat és egyéb ismeretek hiányában átgondolni még nem tudják nézeteiket, és még képtelenek felmérni tetteik következményét.

A magam részéről – tiszteletbeli erdélyinek is kikiáltva – szeretem azokat a műveket, amelyek az erdélyi emberek hétköznapjait, életét, természettel megküzdött harcait, hagyományait foglalja magába. És mindenek felett tisztelem magát az embert! Vagyis, ha például Nyírő Józsefet, mint írót – tiszteletben tartva végakaratát – újratemetik az általa szeretett földben, minden csinnadratta és politikai mellébeszélés nélkül, az részemről természetes, és elfogadható lett volna. Még akkor is, ha például Radnóti egy leveléből az derül ki, hogy nem szándékozik egy ilyen ember művét a polcán tartania… Leveléből az is kiderül, erre meg is volt minden oka – és sajnos az élete, vagy inkább a halála őt igazolta. Ehhez képest fergeteges poén volt valaki részéről, hogy pont egy róla elnevezett kulturális intézményben emlékezzenek meg Nyírőről. De hát ő nem „mindenki”, hanem Valaki! „Oly korban éltem én e földön / mikor az ember úgy elaljasult…” – cseng a fülemben a Töredék egy töredéke, s azon gondolkodom, változott-e valami a korban… És egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak a neve, a vezére, és az eszközök! Ma nem szednek le körmöt, csak adóhivatalba visznek, és nem akasztanak fel, de elérik, hogy magunk vegyük meg a kötelet!

Elie Wiesel akciója talán még követőkre is akadna – de lássuk be: a magyar jövedelmek és nyugdíjak mellett a kitüntettek többsége egyszerűen nem engedhetik meg maguknak ezt a gesztust – ám Kövér válasza feleslegessé is teszi. „…az alkotó emberek megítélésében mindig is az alkotás az elsődleges, és a megítélés során nem használható kettős mérce.” – olvasom a levelet. Hát persze! Még egyet is értek vele… Mindenkit a tettei alapján ítéljünk meg! Csak épp…

Azon gondolkodom, hogy ha egy olimpiai bajnok közlekedési balesetet okoz (vagy akár valami törvénytelenséget csinál), akkor elveszíti az államtól kapott járadékát, mert méltatlanná válik arra. Hiszen ő példakép, közszereplő, és bár tettétől függetlenül az olimpiai eredménye, sem az abba belefektetett munka értéke nem változik meg, még csak megítélésében sem – hiszen az aranyérem az aranyérem, bármelyik oldalról is nézzük – de alkalmatlan és méltatlan lesz arra, hogy az emberek, az ifjúság felnézzen rá, példaképként fogadják.

Ha nincs kettős mérce, akkor ez a többi közszereplőre miért nem vonatkozik? És hol húzzuk meg a határt? Egyáltalán: ki az, aki megmondhatja, hogy ki melyik körbe tartozik? És az utókornak jogában áll-e ezt felülvéleményeznie majd?

Hát ezért szeretném megtudni, hogy ki a fenéről beszélünk, ha azt mondjuk: mindenki! De minél inkább gondolkodom, annál kevésbé tudom meghatározni azt a kört, akire vonatkozik. Csakhogy én nem adom fel! Addig is azonban, míg dűlőre jutok magammal e kérdésben maradok tisztelettel:

Mammy – a senki!

 


Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

 

Azért ellenzem a halálbüntetést, mert a gyilkosság vagy bűn, vagy nem az. De ha bűn, akkor rám nézve is igaz, pont ugyanúgy gyilkossá válok, mint akit ezzel büntetnék… Ahogy a zsarolás is egy bűn, amire sokféle válasz lehet, csak az nem, hogy visszazsarolok. Mert magam is azzá válnék, mint akit épp bírálok. Magasztosnak tűnhet fentről beszélve azt képzelni, hogy többet érünk - de az ember csak ember. Egyformák vagyunk. Higgyünk bárkiben vagy bármiben: egyformán születünk és egyformán fejezzük be. A kettő közti létnek a minősége és a minősítése különböztet meg minket, amelyeket elsősorban a döntéseink, a szavaink, a tetteink határoznak meg.

Például eldönthetjük, mit gondolunk a világról… Egyáltalán akarunk-e mi gondolkodni róla, vagy elfogadjuk a konyhakész nézeteket és beérjük egy-egy vallás vagy párt szemléletével. Ma már erről is szabadon dönthetünk, vagy legalábbis mostanáig ez volt a rend. Sokáig azt gondoltam, a rendszerváltás egyetlen pozitívumaként a szólás- és a vélemény szabadságát tudjuk felmutatni.

Mindezek a gondolatok onnan erednek, hogy valaki a Gépnarancs oldalára hivatkozva sérelmezte a sajtó szabadságát. Sajnos valóban, magam is érdekes dolgokat tapasztalok mostanában. De még akad fórum, ahol szabadon hangot adhatok véleményemnek, és amíg akad fül vagy szem, akit érdekel, addig le is írom ezeket.

Azt hittem, a Gépnarancs is egy olyan oldal, ahol az ember szabadon szólhat, ha úgy érzi. Vagy akár nem szól, de ez az ő saját döntése. Néha beleolvastam, voltak tanulságos gondolatok is – a sajátjaim leírását valahogy soha nem éreztem ott olyan bizsergetően, hogy meg is tegyem. Még azt sem mondhatom, hogy rendszeres olvasója voltam…

Most azonban egyből megkerestem a cikket és döbbenettel olvastam a hivatkozott írást (http://gepnarancs.hu/2012/06/megprobaljak-cenzurazni-a-gepnarancsot/)! Elsőként azon döbbentem meg, hogy egy állami intézmény azzal zsarol meg egy újságírót, hogy ha folytatja oknyomozó sorozatát, akkor a közalkalmazottként dolgozó rokonai állás nélkül maradnak. 2012-ben, uniós tagországként, állami intézménytől – nekem ez több mint „durva”. De legalább ilyen durva a válasz is számomra: rendben, nem írják meg azt, ami egyébként – ahogy a cikkből kivehető – köztörvényes bűncselekmény, ám ha ki merik rúgni a rokonokat, akkor kitálalnak és feljelentenek!

Újságíró vagyok. Ez felhatalmaz arra, hogy leírjam a gondolataimat, és egyben kötelességemmé teszi, hogy megírjam azokat a dolgokat, amelyek másként nem jutnának el az emberekhez. Akár egy eseményről tudósítok, akár egy bűncselekményről – különösen, ha sokunkat érint, például egy állami intézménnyel szemben. Ez néha egy jól működő rendszerben is okozhat olyan érdeksérüléseket, amely megnehezíti a helyzetünket, de könyörgöm: annyi szép szakma van még… nem kötelező a médiában dolgozni, ha valaki úgy érzi, nem tudja szavainak következményeit vállalni. De a szólás szabadsága szent, és ha mi önként lemondunk róla, ha úgy döntünk, hogy ha kell, bedobjuk a sárba, akkor hogyan merjem én leírni, hogy sajtószabadságot mindenkinek?!? Vagy az csak akkor kell, ha az én érdekem úgy kívánja? Ha csak ennyit ér ez a szó, akkor nem is érdemeljük meg… De ha nem kell, akkor miért küzdünk érte? Hogy elsirassuk? Én a magam módján imádkozom, hogy ez ne így legyen:

Nem tetszik a jövő, amit látok...

Aki nem tudja, honnan jön – az abban sem lehet biztos, hogy merre tart. Régi bölcsesség ez, nem én találtam ki, de magaménak érzem. Ismerni kell a múltat, már csak azért is, hogy a hibákat ne követhessük el újra. Nem rágódni kell rajta és nem jajveszékelni, de nem is mellet döngetve vonulni tovább, hanem tanulni belőle! Csakhogy ez nem is olyan egyszerű…

Vannak történelmi események, amelyeknek megadatott, hogy részese legyek. Rendszerváltás, taxisblokád, vagy a 2006-os „utcai események”… Ott voltam a helyszíneken, a saját szememmel láttam, a saját fülemmel hallottam, ami történt. És olvastam, láttam, hogy mit közölt akkor a média. Tanulságos volt. És olvasom, látom, hogy miket közöl ezekről ma a média… Nos, ez – ha lehet – még tanulságosabb!

2006-ban például nem csak a helyszínen voltam ott (sőt, volt olyan helyszín, amely az otthonom mellett ért utol), de amikor nem lehettem jelen, akkor párhuzamosan követtem az eseményeket a televízión és a webkamerákon keresztül. Szörnyű volt a látvány, és igen, féltem! Féltem, és féltettem a családomat! Azokban a napokban teli tankkal tartottuk az autónkat, útrakész állapotban. Férjem Erdélyben született, 1989 decemberét Bukarestben töltötte, sorkatonaként. A Honvédelmi Minisztériumot kellett védje, magyar lévén az első sorból – azt gondolom, hogy az egy családra jutó háborús emléknek ez bőven elég! Nem akartam gyermekeim emlékeit hasonló élményekkel gyarapítani. Így is döbbenten nézték, amint az utcát, ahol élünk, kövenként szedik szét, a játszóteret, ahol gyakran megfordultak, darabokra törték, és azokon a helyeken, ahol sétálni szoktunk, most emberek tömege sállal a fejükön tombol. Mindenhol füst, sérültek, lövöldözés. Ők is féltek, és nem értették, mi folyik itt. Bevallom, én sem… Mert pusztítást, rombolást, vandálkodást láttam. Kigyulladt autókat, betört szélvédőket is. Ők képviselnének a társadalmi érdeket? Nos, az enyémet biztos nem! Nem is értettem, hogy miért nem tesznek végre valamit? Hol a hatóság ilyenkor? Miért nem állítják meg őket? Tényleg ez lenne a demokrácia? Mert akkor azt kell, hogy mondjam, „Anyám, én nem ilyen lovat akartam!”. Sok fórumon előfordulok szerte az interneten, és sokakban merült fel ez a kérdés akkoriban.

Aztán végre jöttek, és megállították őket. Én akkor azt mondtam, a vandálokat, ma róluk azt állítják: forradalmárok, hősök voltak. Én még mindig csak a pusztításra emlékezem… Aztán újrakezdték, de szerencsére megint megállították őket. Megint kezdték, rátolva az egészet a köztársaság ünnepére, melyen az 56-os forradalmárokra is emlékezünk, elrontva a megemlékezés minden pillanatát, megszentségtelenítve az ünnepet, és „megajándékozva” azzal az élménnyel, hogy azon az úton, ahol naponta járok, egy tankkal kell közösködjek! Máig félve nézek oda, ha arrafelé járok, ami elég gyakran adódik.

És mit találunk minderről ma? Szinte kizárólag azt, hogy rendőri brutalitás volt! Ami tény, az is volt, csakhogy – mint az óvodában – „az úgy kezdődött, hogy visszaütött” a rendőrség. Hogy szabálytalanul, ezt sem vitatom. De azokban a napokban nekem például egyetlen szabály az volt, hogy ha valahova elindultunk a gyerekeimmel, akkor megpróbáltam tájékozódni a szélsőjobb portáljain, hogy aznap mely csomópontokat kell elkerülni. És volt olyan nap, amikor nem mozdulhattunk ki, még a boltba sem. És volt, hogy kamasz fiamat nem mertem elengedni edzésre, mert épp minden felsője kapucnis volt. Az pedig eszembe se jutott, hogy ott sétáljak a közelükbe, mert nem kívántam azonosulni ezzel a megnyilvánulással – így a rendőrök nem téveszthettek össze, nem állítottak elő, nem kaptam gumilövedéket. Pedig akkor ma én is hős lehetnék – de köszönöm, ebből sem kérek!

Hogy miért írom le most mindezt? Sem évforduló, sem egyéb apropó… Hacsak nem a közelgő történelem érettségi vizsga, ahol ez bizony már tétel. És zavar, hogy aki ma próbál utánanézni, hogy mi is történt akkor, az egy teljesen más képet fog kapni a történtekről, mint a valóság! És ez azért baj, mert mindent, amit ma olvasok, látok, hallok azokról az eseményekről, amelyeken koromnál vagy helyzetemnél fogva nem lehettem ott, azt mind-mind megkérdőjelezi… És ha nem tudom, hogy mi történt és miért, hogyan kerüljem el a hibákat? Hogyan akadályozzuk meg, hogy a borzalmak – amelyekből csak az elmúlt században is bőven volt részünk – ne ismétlődhessenek meg?

Honnan tudjam, mi is történt például 1956-ban? Hiszen nem éltem még akkor… Édesanyám is kisgyerek volt, nekem csak az ő emlékei, és néhány idősebb barát elbeszélése maradt, de ezek csak kis szeletei a történteknek. Próbáltam utánajárni, de amit találtam, az mindig csak újabb kérdéseket vetett fel! És azért annak az eseménynek sem csak az egyik oldalon voltak mártírjai, hiszen a dokumentumok között lámpavason csüngő hivatalnokokat is épp úgy találtam. Bűnösök voltak? Vagy csak rosszkor, rossz helyen? Ki mondja meg ma nekem? Abban a szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy ezt az időszakot meg kellett tanulnom úgy is, mint forradalom, mint ellenforradalom, és én bizony még a népfelkelést sem hagyhattam ki. Mindhárom látszólag történelmi tényeken alapult, iskolai tankönyvekben szerepelt… Ki mondja meg, melyik volt a valóság? Egyáltalán létezhet-e valósága egy ilyen eseménynek, vagy csak egy látószöget tud mindenki felmutatni? Egyetlen pontot megtestesítve, „innen én úgy láttam” – azt hiszem, mindenki számára ez lehetett a valóság. De én hogy igazodjak el közöttük?

Mert valahogy jó lenne tájékozódni a történelem útvesztőjében, különösen akkor, amikor bárhova nézek, egymásnak szögesen ellentmondó információkat kapok arról, hogy mit hogyan ítéljek meg, folyamatosan megteremtve ráadásul az állásfoglalás kényszerét, hogy egy pillanatra se mondhassam azt, hogy engem ez nem érdekel…

Mert nem mindegy nekem, hogy gyerekeim tantervébe például ezúttal minek ítélik meg 1956-ot. Nem mindegy, hogy az irodalomtételek között – az épp saját identitástudatukat kereső tizenévesek – találnak-e szélsőséges nézeteket. Nem mindegy, hogy az, amit tanulnak, legalább logikailag követi-e a történelmet, hiszen majd ha felnőnek, ők is döntéseket kell hozzanak, amelynek egyik alappillére a tapasztalat kéne legyen. Az a tapasztalat, amellyel a történelem ruházott fel minket. és amelyet azt hinnénk, hogy a kor, a tudomány és a technika fejlődésének köszönhetően egyre jobban megismerhetünk.

Csak valahogy mintha a politikai szándék ezt meg szeretné akadályozni. A kormány oldalát nem is részletezem, ezzel bárki szembesülhet, akármelyik hírcsatornán. Sorra állít emléket olyanoknak, akikről eddig azt hittük/tanultuk, hogy részesei voltak egy olyan ideológiának, amely emberek százezreinek életéért felelős. Hogyan ítéljem meg ilyen körülmények között például Horthy szerepét ma? Hogyan kérjem számon a történelem osztályzatukat gyerekeimtől, ha még a tananyag címében sem bízhatok? Egyáltalán mit kérjek rajtuk számon: az általam gyűjtött tapasztalatok ismeretét, vagy a tankönyvben tálaltakét? Vagy tanítsam őket arra, hogy ez és ez történt, és bár a könyved hazudik, de a tanárnak ezt a hazugságot kell felmondani a jó jegyért?

Ne higgyük, hogy a szocialista oldal majd javít a helyzeten, amikor vagy hallgat, vagy habzó szájjal mond ellent… Ha mindenre rásütik a nácizmus bélyegét, csak hogy a kormányt lejárassák, azzal csak azt érik el, hogy senki nem figyel majd a tényekre! Ne csodálkozzanak, ha ezekkel a megnyilvánulásokkal épp úgy hiteltelenekké válnak, mint amikor a saját történelmük áldozatait kívánják palástolni!

Mi, a „kisemberek”, akik még a történelemnek legalább a logikájára emlékezünk, gondoljuk át egy kicsit: Cui prōdest scelus, is fecit; azaz: „Akinek jól jött ez a vétek, no éppen az követte el.” Vagyis gondoljunk bele kicsit, hogy „Mégis, kinek az érdeke?”. És esetleg azon is eltöprenghetünk, hogy miért? De a lényeg, hogy gondolkodjunk, és ne engedjük, hogy mások mondják meg, mit kell gondolnunk! Mert gondolkodni még szabad – ha a szavaink, a véleményünk szabadsága csorbul is egyre gyakrabban. És ha már a történelmünkbe nem lehetünk biztosak: javaslom, keressük mindenben az Embert. Mert a történelem mindig róluk szól, ők az egyetlen állandó a história világában. „Embernek lenni, minden körülmények között” – és tiszteletben tartani, hogy a másik is ember. Talán már ennyi is elég ahhoz, hogy a történelem ne ismétlődhessen meg… Sem a jobb, sem a bal történelme! Mert az élet és a történelem útja középen van, és a jobb, meg a bal csak egy látószög!

Egyetlen pontról megtestesítve, „innen én úgy láttam” – ez az én valóságom!

 

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

 


Gyerekek, nagyon jó a hang! – kiáltott fel valaki, aki elugrott megnézni mi a helyzet az esti koncert helyszínén. – Szuper a hangosítás, az egész egy sátorban van, így nem gond a nap sem, és közönség is bőven akad…

Ennél jobb felvezetés nem is lehetne egy koncerthez! És valóban: a helyszínre érve jó hangulatú tömeg fogadta a zenekart, amelynek előadására magam is érkeztem. Addig azonban még bőven volt idő, hát elmerültem a vásári forgatagban, néha odasomfordálva a színpadhoz, ahol a reggae szerelmesei kaptak egy kis átmozgató bemelegítést, igazolva Bob Marley azon megállapítását, hogy aki reggae-t hallgatva nem kezd el mozogni, az már nem is él…

Ha reggae-t hallgatsz és nem mozogsz, akkor te halott vagy!A közönség azonban nagyon is élt, és ekkor még az sem zavarta, hogy a jamaicai ritmusok felcsendülésekor már az est sztárvendégje: Kowalsky meg a Vega kellene, hogy a húrok közé csapjon – csakhogy nekik még hírmondójuk sem volt ekkor. Az órák teltek, és már az általam várt zenekar kezdési időpontját is meghaladtuk – de még mindig semmi. Végül este tízkor felbukkantak a hangszerek, és elkezdődött a főbanda koncertje.

A közönség zöme türelmesen hallgatta, hiszen ők szórakozni jöttek, mindegy ki húzza a talpalávalót. Néhányunkat azonban kifejezetten zavart, különösen azok közül, akik nem helyiként érkeztek a rendezvényre, vagy akik – vasárnap este lévén – másnap hajnalban munkába készültek. De hát mit lehet tenni… ez van!

Kowalsky alatt már zártak az árusok és a vidámpark, így akarva-akaratlanul részt kellett vegyek a koncertjükön, bár nem kifejezetten a kedvenceim. De kis dolgoknak is tudok örülni, nem csak hogy élőben, hanem igazi hangszereken, mi több: igazi hangszerarzenálon nyomják a bulit, és ezt akkor is tudom tisztelni, ha nem épp az én szájízemnek való a zenéjük. És szó, ami szó: tényleg jól szóltak!

Élőben, hangszerekkel - profi hangzássalÉjfél lett. Persze Kowalskyék nem mondták be, hogy lesz még itten zenekar, talán nem is tudtak róla. A közönség tehát ezért is, meg a kései időpont miatt is megindult hazafelé… Ennyit a jó közönségről – gondoltam szomorúan, de azért nem adtam fel: akkor is bulizok egy jót az Idols Tribute zenekar buliján!

Kicsit megijedtem, mert amíg a zenekar felpakolta hangszereit – természetesen teljes átállás kellett – a hangtechnikusok összepakolták a tökéletes hangzást biztosító pultjukat és már ott sem voltak… Hát ennyit a jó hangzásról is, de sebaj: Billy bácsi dallami alatt nehéz letörtnek maradni!

Gondoltam, felveszem őket videóra! De a helyiek egyik szervezője közölte, hogy az áramot sajnos vinniük kell… Éljen az akkumulátor – két és félórát vártam rájuk, nem engedem, hogy elrontsák az élményt! Az áram egyébként koncert végéig a helyén maradt – így attól tartok, ez csak kicsinyes „majd én megmutatom” akció volt az úriembertől.

Az eredetileg este tízre kiírt utolsó zenekar már lehetőséget se kapott: bár időben megjelentek a helyszínen, koncert nélkül indultak haza. Bizonyára értékelték, mert ugyan Délegyháza nem a világvége, de egy koncertezni készülő zenekarnak a stáb és a hangszerek szállítása negyven kilométerre sem egyszerű feladat… Ráadásul a közönségnek csak éjfélkor szóltak, hogy bocsi, egyébként a country zenét játszó Twin City koncert elmarad! Az akkorra már csak maréknyi közönség mi mást tehetett volna: aki countryra vágyott, az követte kedvencét és hazament, a többiek pedig izgatottan várták, hogy éjfél után egy kicsivel végre megkezdődjön a fél tízre kiírt Idol Tribute koncertje.

Nem is vártak hiába! A körülmények megszűntek létezni, nem számított, hogy hányan maradtak, a gyors beállást követően a fiúk pillanatok alatt fergeteges hangulatot varázsoltak a kései óra ellenére is. Sorra érkeztek a pultjaikat záró árusok, a személyzet, aki élt, mozgott és még elérhető távolságban volt, azt mind becsalta a hangulat.

Nem készültünk hosszú koncertre, de azt reméltük, ha már ennyire elhúzták, ha már elvették a technikát, és hazaűzték a közönséget, legalább hagyják őket érvényesülni. De nem! Az egyik népszerű szám közepén(!) egyszerre csak elment kifelé a hang. Azt hitte mindenki, hogy valami technikai malőr történt, ám amikor jelezni próbálták a megmaradt technikusnak, az meglehetősen keresetlen szavakkal jelezte, hogy hova húzta le… Remélem, ez nem a stílusa, csupán a háromnapos rendezvény fáradtsága és csak a napközben elszenvedett hőguta fogalmazta szavait. Nem tudom…

Azt azonban igen, hogy hosszan kellene gondolkodnom, ha ki szeretnék találni még valamit, amivel egy zenekart – és annak közönségét! – meg lehetne alázni. De végül egy búcsúszám erejéig még visszajött a hang, így fergeteges záróakkordokkal búcsúztak el a fiúk.

Én is búcsút vettem… Meg egy nagy levegőt, hogy ne tegyek megjegyzéseket a szervezőnek nyilvánosan. Egy dolog tartott vissza: sem az a zenekar, amely ilyen megalázó helyzetben is maximálisan próbál helyt állni, sem az a közönség, amely éjszakába nyúlva várja, hogy meghallgathassa őket – nem érdemlik meg, hogy megjegyzések, beszólások legyenek az este végszavai. Nekik a Rebel Yell jár, és a „még, még, még!”. Még, de legközelebb talán jobb körülmények között!

Szinte már irritál, mégis iszom szavait… Ezt jelenti Puzsér Róbert, legalábbis számomra.

Minden megnyilvánulása alkalmával elsőként a stílusa, ami orrba vág: nagyképűen, lekezelően hányja elénk ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásait – az ember zsebében szinte azonnal kinyílik a bicska és felteszi a kérdést: ki ez a (vérmérséklettől függő megnevezés, legritkább esetben „ember”), és hogy merészeli…

Aztán – csakhogy kellően oda tudjunk mondani neki – elkezdi az ember figyelni a szavait. És akkor jön a második, még erőteljesebb orrbavágás, mert nem vagyunk hozzászokva az őszinte szóhoz. Furcsa, hogy valaki ki meri mondani, ha egy teljesítmény nulla, különösen akkor, ha a vízcsapból is folyó „szeretett celebjeink” produktumát értékeli így. Egy olyan világban, ahol naponta százezrek szívják magukba Győzike, Kiszel Tünde, Pákó vagy egyéb, mesterségesen generált szupersztárok minden szavát (már ha értik), vagy szellentését, ott szinte szentségtörésnek számít, ha nem csupán őket éri bírálat, hanem azokat is, akik fogyasztják…

Lássuk be: az ország két részre szakadt! Az egyik fele isteníti ezeket a média által, teljesítmény nélkül ránk zúdított lényeket – a másik fele számára azonban divat lett szidni őket. Ez azonban egyben azt is jelenti, hogy sajnos a többség a fogyasztók táborát erősíti.

Puzsér azonban nem egy a sok szidalmazó között. Ő nem is szid, csak – egyedien gyomorforgató stílusában – képünkbe vágja mindazt, amit egyébként minden kicsit is értelmes ember tud, de soha senki nem mer kimondani. Hogyan is merné bárki a sok tinikedvenc, önmaga tehetségét egekben érző szupersztároknak megmondani, hogy csupán abban tehetségesek, hogy megmozgassák a szavazni hajlandók ujjait, maradandó alkotásra azonban képtelenek.

Soha, senki nem merészelte még kijelenteni, hogy a legtöbb díj átadásakor nem a teljesítmény kerül értékelésre, hanem az előadó marketingje. Ha a média képes a vízcsapból is folyva elhitetni velünk, hogy SP nélkül nem élet az élet, mi boldogan szavazunk majd rá bárhol, akkor is, ha másnap már észre sem vesszük, hogy eltűnt – mert épp MM az aktuális szupersztár. Mindegy, csak rövid, megjegyezhető neve legyen, és kellően csöpögjön… Plusz egy stylist és egy marketinges – ez ma a hírnév titka.

Ahhoz végképp senki nem merte még venni a bátorságot, hogy kimondja: a siker, amelyet elértek nem az ő érdemük, és az elnyert díjak nem a tehetségüket fejezik ki. És legfőképp, hogy ez nem érdem, hanem felelősség… Mert ha ők mostantól balról jobbra tetoválják a fülük alá, hogy VILÁGBÉKE, jelentsen bármit is ez a szó, akkor emberek ezrei követik majd őket ebben. Ha piros lakkos övet tesznek a nyakukra, akkor hirtelen feltör a bőr- (vagy a műanyag)ipar és azt akar magának mindenki. Elhitették, hogy ők Valakik és mindenki őket követi. Példaképek lettek! És hogy mire mutatnak példát?

A Viva Comet díjkiosztó egyik nyertese például arra, hogy Puzsér súlyos szavait előbb megkísérelte semmissé tenni (nem sikerült), majd egy Oscar-díj átadásra is túlzó ömlengés végén – amelyből szerencsére nem maradt ki a stylist sem – megköszönte, hogy ugyanaz a vidékről jött lány maradhatott, aki elindult. Tette mindezt egy fekete bugyinak látszó dresszben, kilogrammban kifejezhető smink mögé bújtan haladva azon a jó úton, hogy „elérje a fain dolgokat” – ki tudja mitől oldott hangulatában alátámasztva Puzsér minden szavát. „Comet – no comment!” – mondanám, de inkább csak annyit jegyzek meg csendesen: Kedves Puzsér! Ha hangod csak így hallatszik el az emberekig, hát tedd! Stílusod ugyan továbbra se bírom, mégis tovább iszom szavaid. És reménykedem, hogy így talán akad még néhány ember, aki elgondolkodik rajtuk és akkor megéri az orromat odatartani!

 

 

Utóirat:
Tóth Gabi tehetségét egyébként nem vitatom, de jelenlegi stílusa mellett – amely sajnos korántsem a valaha elindult tehetséges énekest idézi – el sem jutok ahhoz, hogy a teljesítményére figyeljek.

 

 

Ma reggel ismét kaptam egy tudományos anyagot, amely azt hivatott igazolni, hogy már az általunk ismert civilizált kor előtt is létezett itt egy fejlett társadalom, amely piramisokat épített, magasan kulturált, és írása a magyarok rovásírásra emlékeztet. Olyan meggyőzően tálalta az írás a régészeti leletek sokaságát és a különböző kutatók következtetéseit, hogy akár igaz is lehet…
Igen, ez alátámasztaná azt a sokaknak nagyon szimpatikus feltételezést, hogy esetleg közünk van egy olyan néphez, akik elsőként – vagy legalábbis: jóval az ismert korok előtt – népesítették be a Földet. Igazolná azt az ősiségen alapuló öntudatot, amely sokaknak okot ad némi fensőbbséges érzetre. És ilyenkor jön nálam a DE:
Azaz: tegyük fel, hogy így van. Szeretném megtudni, hogy a mai fensőbbséges hangnemre, amelyet akár a közéletben, akár a diplomáciában használunk, hogyan ad alapot egy olyan korban elért eredmény, amelyet még a történelemkönyvek sem jegyzenek? Mennyiben befolyásolja azt, amit ma fel tudunk mutatni? Mert bizony, tudunk, ma is vannak értékeink, bár azokról nem beszélünk… és nem feltétlenül az öngyilkossági hajlamban vagy az alkoholizmusban való élenjáróságunkra gondolok, valóban számtalan mai sikerrel is büszkélkedhetnénk, ám nem tesszük. Legfeljebb Nobel díjasaink és feltalálóink névsorát szoktuk gyakorta emlegetni – elfedve azt az apró szépséghibáját a dolognak, hogy többségük külföldön érte el sikereit… A mai kutatók ugyanis nem kapnak lehetőséget, nincs pénz, nincs eszköz, és nem elég alkotni: politikailag is meg kell felelni a boldoguláshoz. De mit is várunk egy olyan országban, ahol egyetlen évszázad alatt immár negyedjére űzzük el az értelmiséget, az alkotószellemet az országból.
De ha igaz, amit – természetesen nem magyar – professzorok találtak erről a letűnt korról, akkor azért mégiscsak büszkék lehetünk. Hiszen valaha nagyok voltunk. Még abban a korban, amikor a rovásírás volt az alap világszerte. Atlantiszon, Mú szigetén…
Ma is egyre népszerűbb dolog: már közigazgatási táblákat is helyezünk ki ezzel a különleges írásmóddal. Sőt, könyvek is jelennek meg így. Érdekes és izgalmas, de mintha egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapna néhány ember életében, mint amekkora járna neki. Ettől még nem leszünk előrébb a ranglistán, nem leszünk kiválasztott nemzet.
Tegyük fel, hogy igaz, és mi uraltuk az egész földet akár: mennyiben változtat ez a mai helyzetünkön? Javul-e az ország helyzete? Nő-e a GDP, a termelés, a születések száma vagy legalább jobb lesz-e a kedve valakinek?
Persze, tudom! A múlt ismerete fontos, mert aki nem tudja, honnan jön, az nem tudja hová is tart… Ezt nem is vitatom! De engem sokkal jobban érdekel az a múlt, amit mondjuk a múltszázad elején jegyeztek fel – mert kísértetiesen emlékeztet a jelenre. És mert annak csúfos vége lett, ezért azt gondolom, hogy a múlt ismerete elsősorban arra való, hogy ugyanazokat a hibákat ne kövessük el ismét… Ha a könyvekben az szerepel, hogy ez az út az elmúlt száz évben már két-három alkalommal szenvedéshez, nyomorhoz, emberek százezreinek halálához vezetett, akkor lehet, hogy valamit változtatni kellene az úton…
És ehhez még a német régészeti professzorok sem kellenek – csak egy kis józan gondolkodás.

 

Ma reggel ismét kaptam egy tudományos anyagot, amely azt hivatott igazolni, hogy már az általunk ismert civilizált kor előtt is létezett itt egy fejlett társadalom, amely piramisokat épített, magasan kulturált, és írása a magyarok rovásírásra emlékeztet. Olyan meggyőzően tálalta az írás a régészeti leletek sokaságát és a különböző kutatók következtetéseit, hogy akár igaz is lehet…

Igen, ez alátámasztaná azt a sokaknak nagyon szimpatikus feltételezést, hogy esetleg közünk van egy olyan néphez, akik elsőként – vagy legalábbis: jóval az ismert korok előtt – népesítették be a Földet. Igazolná azt az ősiségen alapuló öntudatot, amely sokaknak okot ad némi fensőbbséges érzetre.

És ilyenkor jön nálam a DE! Azaz: tegyük fel, hogy így van. Szeretném megtudni, hogy a mai fensőbbséges hangnemre, amelyet akár a közéletben, akár a diplomáciában használunk, hogyan ad alapot egy olyan korban elért eredmény, amelyet még a történelemkönyvek sem jegyzenek? Mennyiben befolyásolja azt, amit ma fel tudunk mutatni? Mert bizony, tudunk, ma is vannak értékeink, bár azokról nem beszélünk… és nem feltétlenül az öngyilkossági hajlamban vagy az alkoholizmusban való élenjáróságunkra gondolok, valóban számtalan mai sikerrel is büszkélkedhetnénk, ám nem tesszük. Legfeljebb Nobel díjasaink és feltalálóink névsorát szoktuk gyakorta emlegetni – elfedve azt az apró szépséghibáját a dolognak, hogy többségük külföldön érte el sikereit… A mai kutatók ugyanis nem kapnak lehetőséget, nincs pénz, nincs eszköz, és nem elég alkotni: politikailag is meg kell felelni a boldoguláshoz. De mit is várunk egy olyan országban, ahol egyetlen évszázad alatt immár negyedjére űzzük el az értelmiséget, az alkotószellemet az országból.

De ha igaz, amit – természetesen nem magyar – professzorok találtak erről a letűnt korról, akkor azért mégiscsak büszkék lehetünk. Hiszen valaha nagyok voltunk. Még abban a korban, amikor a rovásírás volt az alap világszerte. Atlantiszon, Mú szigetén… Ma is egyre népszerűbb dolog: már közigazgatási táblákat is helyezünk ki ezzel a különleges írásmóddal. Sőt, könyvek is jelennek meg így. Érdekes és izgalmas, de mintha egy kicsit nagyobb hangsúlyt kapna néhány ember életében, mint amekkora járna neki. Ettől még nem leszünk előrébb a ranglistán, nem leszünk kiválasztott nemzet.

Tegyük fel, hogy igaz, és mi uraltuk az egész földet akár: mennyiben változtat ez a mai helyzetünkön? Javul-e az ország helyzete? Nő-e a GDP, a termelés, a születések száma vagy legalább jobb lesz-e a kedve valakinek? Persze, tudom! A múlt ismerete fontos, mert aki nem tudja, honnan jön, az nem tudja hová is tart… Ezt nem is vitatom! De engem sokkal jobban érdekel az a múlt, amit mondjuk a múltszázad elején jegyeztek fel – mert kísértetiesen emlékeztet a jelenre. És mert annak csúfos vége lett, ezért azt gondolom, hogy a múlt ismerete elsősorban arra való, hogy ugyanazokat a hibákat ne kövessük el ismét… Ha a könyvekben az szerepel, hogy ez az út az elmúlt száz évben már két-három alkalommal szenvedéshez, nyomorhoz, emberek százezreinek halálához vezetett, akkor lehet, hogy valamit változtatni kellene az úton… És ehhez még a német régészeti professzorok sem kellenek – csak egy kis józan gondolkodás.

 

Ez az írás az http://www.ellenszek.hu/ oldalán jelent meg.

MTI fotójaBlokáddal fenyegetőztek a taxisok. Hogy ez sok emberhez nem jutott el, az nem feltétlenül az ő hibájuk, hiszen a független és szabad magyar média elég szelektíven teszi elérhetővé mostanában a híreket, eseményeket. Még tizenéves gyermekemnek is feltűnt, amikor szóltam neki, hogy figyeljen, hogy ezt máskor – például a BKV sztrájkok „szezonjában” – még ő is meghallotta, most meg semmi… Ez van, alkalmazkodunk – függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vagy sem: nem is tehetünk mást.

Hogy csúcsidőben, amikor ráadásul a legtöbb gyerek épp haza- vagy edzésre siet, és nem igazán tud mit kezdeni a számára ismeretlen helyzettel – hát Istenem, nem lehet mindenhez igazodni.

De hogy az egyébként működő lámpák mellett – mondjuk: minden harmadik váltásnál legalább – miért nem lehetett elengedni a keresztforgalmat az Andrássy úton? Nos, igen: feltehetően azért, hogy minél nagyobb legyen a káosz! Ráadásul ezekben a keresztutcákban zömivel trolibuszok járnak, amelyek így a szűk utcákban rekedve gondoskodtak róla, hogy egyetlen irányba se lehessen közlekedni… Pillanatok alatt bénult meg a város!

Jól kifőzték – gondoltam magamban, hiszen így az emberek nagyobbik része a saját akadályoztatása, esetleg a gyerek késése miatti aggodalom miatt eleve feszülten, ellenségesen fogadta az autók hosszú sorát. Amely egyébként kicsit hosszabb volt, mint az a hírekből kiderült, de ez most mellékes. Érthető reakció ez a kormány részéről, hiszen nem akarták megkockáztatni, hogy az emberek szimpátiáját kiváltva esetleg ismét kialakuljon egy 1990-eshez hasonló taxisblokád, mivel a pattanásig feszült idegrendszerrel utcára kivonuló elkeseredett tömeg – a bölcsek könyve szerint – komoly bosszúságot tud okozni a fennálló hatalomnak.

Azért kíváncsian vártam, milyen lesz majd a tálalás – és nem is csalódtam: rövid, tömör beszámoló, a végén futólag megemlítve, hogy a taxisoknak volt valami külön okuk is erre a lépésre. Helyesebben gurulásra – de ez most mellékes. Az üzemanyagköltség színvonala is elhanyagolható szempont volt. Az azonban kellő hangsúlyt kapott minden híradásban, hogy mekkora káoszt, dugót, felháborodást és miegymást váltottak ki ezek a taxisok. Ízesítve azzal a hangsúllyal, amelynek köszönhetően véletlenül se az a személyszállító kisiparos jelenik meg lelki szemeink előtt, amelyik egyéb ötlet híján így próbál tisztes munkát teremteni magának – hanem a reptéri hiénák, a hajdani valutázók, az éjszaka lovagjai. Micsoda alakok… Mellesleg: valóban elég vegyes a felhozatal, csakhogy alkotmányos jogaink – még – nem annak függvényében léteznek, hogy ki mennyire érdemli meg. Az jár!

Kifőzték, tálalták – és lássuk be: mi, az icike-picikék mind megettük! Csendes morgással vettük tudomásul ezt is, mint mostanában mindent, hiszen tudjuk, az ujjak csak gyerekjátékok, egy kézről fakadnak. És ki merné bántani a kezet: hát elfogadtuk, hogy „ezek is” csak a bajt csinálják nekünk, mintha nem lenne elég… Pedig van elég. Nagyon is! Már csak ki kellene mondani: ELÉG!

MélypontonAzt hittük, itt a szabadság! Aztán kiderült, csak a funkciók változtak. Még a nevek is vissza-visszatérnek, annyira nem változott semmi. Illetve valami mégis…

Sokan vagyunk még, akik a hetvenes-nyolcvanas években egy jobb, egy szabadabb világról álmodoztunk. Majd jött a rendszerváltás, amikor azt hittük, végre eljött a mi időnk. Úgy tűnt, egy teljesen új világ vár ránk…

Valóban más volt annyiban, hogy immár nem a „felszabadító szovjet hatalom” diktálta, hogy mit és hogyan csináljon az ország, csakhogy – mint utólag kiderülni látszik – továbbra sem magunk döntöttünk a sorsunkról.

Az új hatalom a pénz lett! Ebben mérünk mindent, már ha van. De ha épp nincs, azt is pénzzé tesszük, a szó minden értelmében. Nem csak a hatalmas hiányt forintosítjuk, hanem hitelt hitelre halmozva próbáljuk megoldani az életet, kicsiben és nagyban egyaránt. Meg is lett az eredménye: az ország pontosan olyan helyzetben van jelenleg, mint a legtöbb itt élő család: eladósodva, reménytelenül várja, hogy mi lesz az agónia vége…

Nemhogy vagyonunk vagy legalább büszkeségünk, de már reményünk sem maradt. Eleinte azt hittük, hogy majd egyszer vége lesz a rendszernek, melyet ki lelkesedésből, ki hitből, ki kényszerből épített, miközben csak a légvárak növekedtek. Majd ha kimennek az oroszok – gondoltuk. Majd most, hogy rendszert váltottunk… Majd ha új kormány lesz… Lett is minden szépen sorban, de valahogy egyik se váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Visszaszavaztuk a régieket, a helyzet azonban csak továbbromlott. Megszavaztunk egy esélyt a fiataloknak – nekik bizonyára jobb is lett, az országról azonban ez továbbra sem volt mondható. Váltogattuk is őket, de a nyomor csak egyre nőtt.

És most itt állunk a csőd szélén, egy olyan kormánnyal, amely egyetlen kollégiumi szobából képes volt kitermelni az ország közméltóságának legfontosabbjait. Eközben egyetlen év alatt az élet minden területén sikerült lerombolni a biztonság utolsó szikráit is.  Mindegy, hogy alkotmányos jogainkról, emberi értékeinkről van szó, vagy éppen az egészségügyről, a biztonságunkról, az oktatásról vagy akár a média szabályozásáról. Kifogyhatatlan a sor, minden terület megkapta a maga kegyelemdöfését. A délben beadott és éjjelre elfogadott törvényi sorozatgyártás segítségével elérték, hogy orvosaink sorra hagyják el az országot, a fiatalok feladják továbbtanulási terveiket… a gyerekek már most utálják, amit majd tanulniuk kell, és senki nem érezheti magát biztonságban. Sem anyagilag, sem emberileg.

A remény hal meg utoljára – szokták mondani. Csakhogy új név jelenleg nincs a palettán, a régieknek nincs esélyük sem változásra, sem változtatásra. Talán az összefogás segítene – de lassan már nincs is miért összefogni. És nincs kinek, hiszen szinte mindenki a túlélésért küzd…

A remény tehát nyugodjék békében: élt 22 évet. Örüljünk, ha az ország túléli. Ha túléljük, és még tudunk majd örülni…

Pokoli fáradt voltam. Az elmúlt hetekben naponta végeztem annyi munkát, amely más rendes embernek egy hétre is elegendő lett volna… És közben még a vizsgákkal is meg kellett küzdenem! Volt, hogy egész héten összesen aludtam nyolc órát. Szombaton ért véget a nagy hajtás, már csak apró befejező feladatok vannak hátra. Ennek örömére be is iktattunk estére egy karaoke estet a barátokkal. Egy jó este velük, és közben énekelni – feledteti a kemény heteket.

Aztán persze másképp alakult… Utálom azt a szót, hogy „lelki társ”, de tökéletesen kifejezi azt, amikor valakivel néha hetekig-hónapokig csak az interneten látjuk, hogy a másik „megvan”, de mégis mindig akkor jön-megy egy pár sor, egy kép, egy videó, amikor arra épp szüksége van valamelyikünknek. Épp ezért megörültem, amikor egy ilyen húzós időszak után hirtelen felbukkant a neve a böngészőmbe.

De amit írt…

Azt hittem valami eszement vírus játszik velem csúf tréfát. Vagy valami idétlen reklám, mint az az elalvásgátló, amit sofőröknek ajánlanak úgy, mintha közeli ismerőseink lennének…

Még most sem hiszem, és fel sem foghatom, de a barátom arról írt, hogy egyetlen gyermeke meghalt. Úgy tűnt, csak alszik – de már nem ébred fel többé.

Forgott velem a világ… egészséges, okos fiú, épp túl az érettségi felén. Pár nappal a húszadik születésnapja előtt… Lehetetlen!

Ez már önmagában is olyan lesújtó volt számomra, amelyet szavakkal képtelenség leírni. Ám elkövettem azt a hibát, hogy egyetlen pillanatra belegondoltam, mit érezhet ilyenkor egy anya. Hiszen nem csak kiskorától ismerem, de az én fiam is vele egyidős! A miértek ezre zúdult rám, miközben tudtam, hogy hiába is lenne, itt már egyetlen válasz sem segít. Rettegés fogott el. Ez akár velem is megtörténhet?

Amikor eljött az indulás ideje, még mindig ugyanabban a pózban ültem, mint aki megbénult. Órákig nem tudtam kimondani egy értelmes mondatot, nemhogy énekelni menjek… Hirtelen úgy éreztem, én már talán soha többé nem fogok énekelni! Üresség töltött el. Engem, aki általában csordultig vagyok érzelemmel… Hiszen az érzéseket keresem a dalokban, a versekben, a filmekben, azokat fényképezem, azokat írom – de most csak a félelem volt bennem, és a döbbenet.

Aztán lassan az ujjaim működésbe léptek, és írni már tudtam, de hang még mindig nem nagyon jött ki belőlem. Mintha valami elszakadt volna bennem…

Az éjszaka sem sokat javított a helyzeten, de a családom életét nem akartam megkeseríteni. Ők is megdöbbentek a hírtől, de könnyebben viselték. Persze: ők nem anyák… De épp ésszel kibírni, hogy egy anya elveszíti gyermekét – ez a leggonoszabb feladat az életben.

Másnap barátok jártak nálunk, próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Minek rontsam a kedvüket… Estére pedig koncertre hívtak, nem annyira a zene, mint inkább a zenészek miatt: rég nem látott, kedves ismerősök játszottak, ha nem is abban a felállásban, ahogy megszerettük őket, de jó zenész nem játszik rossz zenét – hát menjünk! Legalább kicsit eltereli a figyelmem…

Nehéz volt oldódni, de jó volt őket újra látni, ez segített. Már majdnem jól éreztem magam, mikor felkonferálták a következő számot: a nagymama emlékére készült, de ugye mindenki vesztett már el valakit… Hát, igen! Mindenki. Na, ez az, ami nem kellett volna… Hirtelen ugyanolyan égetőn fájt minden, mint előző este. Zombiként hallgattam tovább a számot, amely azt hiszem szép volt, de valahogy olyan távolról jöttek a hangok… Észre se vettem, hogy vége lett. Szerettem volna elfutni, vagy felszívódni, vagy nem is tudom mit. Csak úgy lebegni a semmiben, az ürességben, ami belőlem áradt.

Aztán egyszer csak felcsendült egy dal. Egy dal, amelyhez annyi érzelem társult számomra, amelyet nagyon szeretek. Kedvenceim egyike, rengetegszer énekeltem már, de itt a legkevésbé sem számítottam rá. Pedig a fiúktól sokszor volt szerencsém hallani, de a másik felállásban.

Mint szikkadt föld a csendes esőt, úgy ittam be minden hangot, mígnem olyan felszabadítóan kezdtem énekelni magam is, ahogy már nagyon régen nem. Hirtelen újra elöntöttek az érzések, az érzelmek. Kicsit túl is csordultak talán, hiszen legszívesebben egyszerre kaptam volna ölbe az összes zenészt, hogy magamhoz szorítsam őket, szeretetem és hálám jeléül. Persze nem tettem, csak éreztem, hogy már csak egy kiadós bőgés kellene lehetőleg nem nyilvánosan persze – és ha változtatni nem is tudok a tényeken, de visszazökkenek a hétköznapok megszokott világába.

Csak egyetlen dal volt, pár percnyi szívből jövő éneklés. Mégis erőt tudott adni ahhoz, hogy helyrebillentse bennem az egyensúlyt. Hát nem csodálatos dolog a zene, az ének ereje? „Mindenik embernek a lelkében dal van…” – mennyire igaz. Én tegnap a dalomat vesztettem el, és ezek a fiúk ott a színpadon nem is sejtik, hogy mit adtak ma este nekem…

Amikor ismét felcsendült egy szám, amely szívembe markolt, és újra felidézte a szomorú tényt, már „csak” azt a fájdalmat éreztem, ami ilyenkor természetes. Mert egy barátot elveszíteni, egy ifjú lelket elengedni, tudni, hogy nincs az a baráti jó szó, amivel enyhíthetném fájdalmát… - természetes, ha nem tudja az ember feldolgozni. Talán egy dalt neki is küldhetnék:

Ez egy rövid utazás, álmodozás
Jó, hogy itt voltam veled jó, hogy itt voltál.
Hiába keresnék új arcokat
Hiába szeretnék magamnak új hangokat.
Ha minden szó és minden hang, most csak nekünk örül
Kár, hogy egy sötét éjjel egy fekete felhőn végleg eltűnünk. 
Ha velem vagy elhiszem minden az éjjelé,
Már nincsen semmi baj,
úszunk a fény felé.
Ez egy rövid utazás, álmodozás
Jó, hogy itt voltam veled jó, hogy itt voltál.

 

 |   | Szólj hozzá!

Csak nézek ki a fejemből… valami furcsa görcs szorítja a gyomrom és mintha lebénultam volna. Próbálok kimondani egy egész mondatot – de csak azt hajtogatom: nem hiszem el! Azt hiszem, ez az a döbbenet, ami nem fokozható. És ez az a fájdalom, amit soha nem szeretnék megtapasztalni! Mert még így is kibírhatatlan, hogy csak más keresztje… Üvöltenék egyet, de megszólalni sem tudok, üres lett minden!
Akkora űrt hagytál magad után, hogy még így messziről is bénít az ereje. Érthetetlen, és felfoghatatlan, ami történt. Pár napja még az érettségin szorítottunk érted... Igaz, megadatott neked, hogy ezt a rövid időt megtöltsd tartalommal. Szerető családba, igazi otthonba érkeztél. Számtalan kalandod volt, és színes életed. Lehetőséged, elsősorban arra, hogy önmagad lehess, hogy felfedezd a világot… Nem tudom, hogy ez volt az ára, vagy eleve csak ennyi időt kaptál, és azt próbálták széppé tenni neked, kik a sorsod írásában segédkeztek. Csak azt tudom, hogy nincs ez rendjén… „Szülőnek nem való gyermekét temetni!” Legfőképp nem akkor, ha erős, egészséges, épp az életet kezdené… Egyetlen vigaszunk csak az lehet, hogy nem hetek, hónapok fájdalmát kellett átéld, csak jobb létre szenderültél. És egyetlen értelmet csak az adhat neki, ha mi, az itt maradók megtanuljuk jobban értékelni a pillanatot – mert nem tudjuk, mennyi adatik belőle…
Szép álmokat vagy jó utat – te már tudod, melyik a helyesebb. Talán már azt is, miért volt ily sietős. Talán majd nekünk is lesz hivatalos magyarázat – de megérteni sohasem fogjuk. És még jó ideig felfogni sem… csak csendben háborog a lelkünk…
Nyugodj legalább te békében! Legyen a szeretetünk veled, és a sok szép emlék, amit itt hagytál, adjon erőt azoknak, akiknek most a legjobban fáj...

 |   | 4 komment

Abszolút abortuszellenes vagyok! De vannak olyan helyzetek, amikor ez az elveim ellen való dolog egyszerre három életet ment meg - és ez fontosabb kell, hogy legyen, mint bárkinek az elvei. Akár az enyém, akár az egyházé, akár a kormányé!

Ha megtörténik a baj és nincs más választás, mint a terhesség megszakítása, akkor jó lenne, ha ez a lehető legemberségesebb módon zajlana le, a legkevesebb fájdalommal és szövődménnyel – például az ijesztő küret helyett egy tablettával. És erre végre lehetőség is volna, ha a politika nem szólna bele ebbe is… Teszi ezt ráadásul a vallásra hivatkozva, amit még talán méltányolnék, bár ez is csak egy elv, amelyet az emberi élet tisztelete felül kéne, hogy bíráljon. De hogy arra hivatkozzanak, hogy mindezt a nő érdekében, a nő védelmében teszik – ez már meghaladja a toleranciaszintemet!

A tablettát világszerte a legtöbb helyen jóváhagyták, de nem véletlen, hogy általában kórházi körülmények közötti alkalmazását írják elő a szakemberek. Utóhatása - aki már veszített el babát, az tudja - cseppet sem kellemesebb, mint a műtéti beavatkozás, csak épp kevésbé megalázó körülmények között történik, és ami még ennél is fontosabb: kevésbé veszélyezteti azt, hogy a megfelelő időben majd szülhessen a nő…

Milyen élete lenne annak az anyának és gyermekének, aki betegség alatt fogant? Vagy aki egy italába csempészett partidrog hatása mellett maradt terhes, és azt se tudja, ki tette ezt vele? Vagy ahol már érzik, hogy itt a kapcsolat vége, és épp válni készülnek? És még hosszan sorolhatnám azokat az élethelyzeteket a peches 1% bejövetelétől a hirtelen lakás nélkül maradtakig, amelyekben a gyermekvállalás minden, csak épp nem szerencsés sorsfordulat – még ha meggyőződésem is, hogy sok nehéz helyzetben épp a gyermek ad erőt a talpraálláshoz!

Senkinek ne legyenek illúziói – néhány felelőtlen fruskát leszámítva, akik fel sem fogják helyzetüket, ez mindenkinek nagyon nehéz döntés. De a legfontosabb: az én testemről, az én lelkemről van szó! Szeretném, ha az ÉN döntésem lenne! Mert bárhogyan is döntök, nekem kell viselni a következményeit!

süti beállítások módosítása