Hát akkor irkáljunk… Mert az most olyan menőnek tűnik!

Nem tudom, kinek mennyiben van igaza – és nem is igazán akarom tudni! Magam is újságíró és riporter volnék, és bár szeretem ezt csinálni, és állítólag nem is vagyok rossz benne – pont ezért nem áll a hátam mögött sem nagynevű, sem aprócska média… Mert ezeken a helyeken ez megy. Sárdobálás, szívatás, pénztelenség, bizonytalanság. Mindenki fél és félti a posztját. Fél a kollégától, a felettestől, a hatalomtól, a befektetőtől, a nézettségi mutatóktól… és így nem lehet dolgozni, alkotni! De ez nem ma kezdődött, és nem is titok. Aki médiával foglalkozik, annak ezt tudnia kell. És vagy vállalnia, vagy továbbállnia.

Azt gondolom, hogy egy ilyen párbeszéd azonban semmiképp nem zajlódhat le a nyilvánosság előtt! Nem azért, mert szégyen, nem azért, mert titok. Aki végiggondolja, az úgy is tudja, hogy baj van, mert könyörgöm: mondjon nekem valaki egyetlen intézményt, ahol szeretett hazánkban nincs baj! Miért pont itt ne lenne… Hogy a hallgatónak joga van tudni, mi folyik a doboz másik oldalán? Ez egy remek szófordulat, ha az ember hírt akar csinálni olyanból, ami egyébként nem kellene, hogy az legyen. Egyszerűen azért, mert ezt belső ügynek hívják! A hallgató pedig hallgatni szeretne… lehetőleg a kedvenc csatornáját – és a Best of Rock FM vitathatatlanul sok embernek volt a kedvenc csatornája, bármi is történt adáson kívül. A zenészek pedig nyilvánosságot szeretnének, és ez a rádió sok olyan bandának biztosított lehetőséget, akiknek számait sehol máshol nem játszottak! Persze a konkurens csatornák – bár bőszen hangoztathatják, hogy „ma neked, holnap nekem”, de azért mégiscsak: aki nem a BOR-t hallgatja, az lehet, hogy mostantól őket fogja. Aki nem hozzájuk fektet be, az talán majd hozzájuk… sőt, ők hírt is csinálhatnak ebből a kis párbeszédből – hát, ők legalább jól járnak! Mindenki más meg…

Mert mit is vár az indító? Hogyha – tételezzük fel – jogos követelésének így ad hangot, akkor a vezetőség hanyatt-homlok rohan a pénztárcáját keresni és fizetni? És bűnbocsánatot kérve új lehetőséget adni?

Mit vár a válaszadó? Hogy a – tegyük fel jogos – észrevételei után azt mondja majd az indító, hogy „Ó, tényleg, ezt elfelejtettem – bocsánat!”? Mekkora ennek az esélye, még ha perdöntő bizonyíték is van a másik fél kezében?

Vagyis a problémájukra megoldást egyikük sem fog ettől kapni!

Egy dolog azonban mégiscsak történik: vannak néhány ezren, akik ezt a rádiót hallgatták és szerették. És hónapok óta reménykednek a folytatásban. Vannak emberek, akik dolgoznak is ezen, próbálják életben tartani a rádió hírnevét, fogalmát akkor is, ha épp ez szinte lehetetlennek tűnik!

Nos, ezzel a kis kéretlen párbeszéddel ők lettel egy kicsit arcul köpve. Nem csak az orruk alá lett dörgölve, hogy „na ez is csak olyan rothadó belül, mint a többi”, hanem megkérdőjelezték az egész hitelességét, a reményt a folytatásra, és azok munkáját, akik még mindig a rádió érdekében dolgoznak.

Egy ilyen párbeszéd soha nem oldott még meg semmit, de annak az esélyét, hogy valaki befektessen, vagy önkéntesen dolgozzon egy nemes célért, vagy csak egyszerűen várja tovább, hogy újjászülessen – ezeknek az esélyét bizony lecsökkenti!

Megéri?

A videón a kezdet - és itt a folytatás:
http://willy81.wordpress.com/2014/01/08/best-of-rock-fm/

De jó ez nekünk? Már mi is lehetünk tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász… Kellett ez nekünk? És mit adtunk cserébe?

Ősidőktől belénk kódolt ösztöneinket, Istentől, evolúciótól, vagy higgy bármiben: de őseink korától belénk égetett feladatainkat. Nekünk nem a mamutot kellett üldözni, mert az az Erő, a védelem dolga, a Férfié. Mi gyűjtögettünk, nem azért, mert gyengék voltunk, hanem mert más volt a feladatunk: őriztük a tüzet, az otthon melegét, összetartottuk a családot! S ez nem kevés! Nekünk másban volt az erőnk. És nem csak erőnk volt, hanem érzéseink. Mi nem a fizikai erőt, mi az érzelmeket testesítettük meg!

Most bármit megtehetünk… bár egyenlők így sem lettünk! Felrepülünk az űrbe, építjük a házat, fegyvert ragadunk – de mindig, mindenütt hozzá fogják tenni, hogy nőként, amiben mindig lesz valami lekicsinylő… Ez lenne az egyenlő?

Eközben széthulltak a családok, a generációk megtagadják egymást… mindenki egy embertelen, érzelemmentes, közönyös világtól retteg – és sajnos nem is alaptalanul. Nem csoda, hiszen amíg minden erőnkkel a ránk erőltetett egyenlősdire koncentrálunk, addig a saját feladatainkat nem lesz, aki elvégezze! Illetve dehogynem: a természet mindig kompenzál! Ha hiányt érez, megpróbálja feltölteni. Ha nincs, ami megfelelő hozzá, akkor azzal, amit talál. Az érzelmes férfi… Őserő helyett nőként funkcionálva nem találja helyét! Már képtelen lenne szembeszállni mamuttal, vagy bármi vésszel – de megfőzi az ebédet, és elsírja magát a romantikus film végén!

Nem, nem az a baj, ha segít, és nem az a baj, ha érzelmes! Az a baj, hogy mindez rákényszerítve van, megfosztva közben mindattól, amit ő képviselne: az erőtől a biztonságig. Ahogy nem az a baj, ha egy nő űrpilótának készül, hanem hogy már abba születik: neki bizonyítania kell, hogy egyenlő!

Ráadásként divat lett – immár mindkét nemben – szinglinek, társtalannak, magányosnak lenni… Amiből mozgalmat is csinálunk akár, de valójában én még nem sok olyannal találkoztam, akit mindez valóban boldogsággal töltene el. Lássuk be, Férfiről álmodozva még mindig azt várjuk, hogy legyen benne annyi őserő, hogy mi biztonságban érezve magunkat feltárhassuk előttük leggyengédebb érzéseinket!

Nem is lehet feladatunk, sem a szerepcsere, sem a magány! Hiszen még anatómiailag is úgy vagyunk kitalálva, hogy egy férfi és egy nő összepasszoljon, és ez legyen a születendő élet alapja! A szaporodásé, a fajfenntartó ösztöné, amely a világmindenség összes élőlényében jelen van, még a növények is erre törekszenek! Mi, emberek, az „evolúció csúcsán” ezt eldobjuk. Szembemegyünk a természettel, elnyomjuk ösztöneinket, és siránkozunk, hogy embertelen a világ!

Talán emberként: férfinak férfiként, nőnek nőként kéne benne élni… hogy megteremtsük magunkban újra az egyensúlyt – s akkor majd a világban is megteremtődik a Rend! Nem férfinak a nővel kell egyenlővé válni, hanem az általuk alkotott embernek: az ember, akit apa nemzett és anya szült, az legyen mind egyenlő - ne a férfi és a nő!

No, lássuk, ki lesz a párja? – gondoltam, de ezt az A Kör című musicalben nem is olyan egyszerű eldönteni! Mert mindjárt az elején megjelenik valakinek a fia, aki még meg sem született... Majd jön egy ifjú pár, akik épp szakítanak! És bár a lányzó érezhetően azért dobja a hősszerelmes ifjút, mert derogál neki, hogy csak egy utcazenész – ami azért nem épp mély érzelmekről tanúskodik a hölgy szívében – az Utolsó érintés című (immár) duettben Rómeó és Júlia is megirigyelte volna őket… Én meg kapkodom a fejem, hogy most akkor ki kivel is van? Mire felocsúdnék, az ifjú – kit faképnél hagytak, megaláztak – elindul, hogy legalább az álmainak adjon egy esélyt, kicsit azt sejtetve, hogy így talán majd visszakapja kedvesét. Ehhez képest az úton ő lesz a Hűtlen! De hogy kihez, és miért???

És ha már ennél a párosnál tartunk, álljunk meg egy szóra! Pintér Tibor valami nagyon jót tehetett előző életében, aminek jutalmául a tegnapi előadáson pont úgy festett, mintha most érkezett volna a Szomszédok forgatásáról – pedig annak már huhúúú, de sok éve! Mázlista gének… Partnere sem panaszkodhat a genetikára, Tunyogi Bernadett, ha édesapja hangját fel nem is éri még, de tehetségéből szerencsésen jutott neki is. Ám csontos, vékony arcával, érettebb dalokhoz jobban passzoló, érett hangjával legfeljebb akkor tudnám Pintér Tibi társául elképzelni, ha az édesanyját kéne játszania (ám ahhoz meg még túl fiatal). Így sem külsőre, sem a dalokkal, és sajnos a színészi játékukkal sem tudták elhitetni velem, hogy ők egyébként Shakespeare karaktereinek mai reinkarnáció lennének!

Persze, lehet, hogy csak én voltam rossz passzban, ami egy 200 Ft-ért kötelező ruhatárra való utasítást követően zseb nélkül maradva, az egész előadás alatt kezemben szorongatott telefon és zsebkendő társaságában (próbáljon valaki így tapsolni!) nem is lenne csoda. De azért azt reméltem, hogy ifjúságom kedvenc dalai segítenek átlendíteni a RAM okozta rossz hangulaton, és majd az előadás felold!

Nos, ez tényleg megtörtént… Igaz, erre addig kellett várnom, amíg a másik főhős – Tóth Attila személyében – fel nem bukkant! Rá még visszatérünk, de addig azonban történt egys’más a színpadon, vagy legalábbis úgy tettek, mintha!

Például főhősünk – az egyszerűség kedvéért nevezzük szép magyarosan csak Elmonak – elköszön a barátaitól, akik épp az előző rendszer egy nagy bölcsességét mutatják be: ha minden a dolgozó népé, akkor nem bűn a lopás, hiszen csak hazavitte a sajátját. Hogy a piti kis tolvajok között mit keresett eddig A Jófiú? Nem tudni! Ahogy azt sem, hogy a bandába miért kellett beerőltetni egy „kisz kínai lánt, aki folyamatoszan szejpit” – kivéve, ha énekel! És lehet, hogy a szép szőke ifjú a jóság megtestesítője, ámde az eszébe se jut, hogy a barátjától kapott kabátból visszaadja a – jó, szajréértékesítésből származó, de mégiscsak saját – pénzét, amit az a kabátjában felejtett…

Az indulását követően azonban kissé erőltetett beszélgetésbe kezd egy sültbolondnak beállított idegennel, Frédivel. Aki – mi sem természetesebb – egy motoros banda kiemelt jogokkal rendelkező tagja. Most vagy én néztem túl sok amerikai filmet, vagy a rendező keveset – de erre a karakterre, ilyen közegben nem emlékszem. Igaz, a honi motoros bandákban nem ismerem annyira a hierarchiát…

Góré azonban itt is van, mert mit ér a banda vezető nélkül?!? Szezár (igen, Szezár! Nem Cézár, nem Császár, és nem is Szezám, hogy táruljon!) hivatott ezúttal erre a szerepre, és ő lenne talán a rosszfiú, bár ez pont úgy nem derül ki a darabból, mint az, hogy Elmo a jóság képviselője. Védi a húgát, hiszen árván maradtak, nincs más, akire számíthatnának! Szomorú történet, de szerencsére az ifjú bandavezér immár tíz éve hű társa (újfent nagyon életszerű: még az óvodában találhattak egymásra!) felnyitja a szemét: a hugica immár nagylány! Itt az ideje, hogy önállóan döntsön, és hogy kurvásabban nézzen ki! Legalábbis a darab szerint – bár azt meg kell hagyni: Szalsza (Szezar kedvese) és Jolán (ő meg Frédi asszonyállatja) duettje az est egyik kiemelkedő pillanata volt, miközben nagylányt faragtak a kis Íriszből.

Ha már a nagy pillanatoknál tartunk: az előadás sikere vitathatatlan! A közönség sokszor a műsor alatt is felállva tombolt… Próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a siker titka, és ha ez nem is sikerült, azt hiszem, három dolognak mindenképp köszönhető!

Elsőként szavakkal leírhatatlan, mekkorát alkottak a stáb fénytechnikusai! Ha egy lemezről ment volna az egész, és csak a fényeket látni a színpadon, azt hiszem, akkor is megérte volna megnézni a produkciót! Sajnos a hangról ugyanez nem mondható el: kicsit hátsó-középen ülve csak az volt a szerencsém, hogy a dalszövegeket többnyire magam is fújom – szöveget ének közben érteni… reménytelen volt! Ráadásul a technika ördöge is jelen lehetett, Elmo portjánál biztosan, mert időnként komplett szavak, szótagok maradtak ki. Ellenben szinte hallani véltük az ügyeletes sikolyát, amikor Angóra (nem a nyuszi, hanem a macska: a Júlia-beütésű sznob tünemény) elhanyatlott a földön, és a portja vele koppant! (De legalább nem arra figyeltem, hogy a meg nem született gyermek most mászik-e be az anyjába… Egyébként nem, és végül nem is ő lesz a mama!)

A másik minden elismerésre érdemes alkotást a díszletesek követték el. Tökéletesen passzolt korhoz, dalhoz, technikához – pont annyi, pont akkor, amikor azt a szem, a szöveg igényelte. Tökéletes összhangban a fényekkel! Gyakorlatilag nekik köszönhető, hogy a történet azért mégiscsak haladt időnként.

A harmadik pillére az előadásnak jó széles vállal van megáldva – így könnyedén, mindenféle extra sallangtól mentesen vitte vállán az előadást! Igen, ő Tóth Attila, azaz Szezár volt. Hát igen, kérem tisztelettel… a rock az egy külön műfaj! Nem elég jó színésznek, jó énekesnek lenni! A rockhoz kell valami plusz, ami Tóth Attilában maximálisan jelen volt, van, és remélem, lesz is, még nagyon sokáig! Néhány dalnak – például a Változó időknek – teljesen új (vagy inkább: végre) értelmet adott, sosem volt sok, nem azt mutatta, mi mindenre lenne még képes, hanem csak egyszerűen hozta a figurát! Rendben, annyi könnyítést kapott, hogy gyakorlatilag önmagát kellett adja: a motorbolond, a kisebbet megvédő, igazságos, ámde tiszteletet megkövetelő karaktert mintha neki találták volna ki! És ő remekül találta el az arányokat, emberből, hangból egyaránt!

Gyakorlatilag az előadás többi részére csak azért nem mondom, hogy felejthető, mert még eszembe jutna ismét megnézni! Félreértés ne essék: az EDDA Művek dalai nekem is az ifjúságomat jelentik. Az első lemezek számtalanszor nyújtottak kapaszkodót nehéz napokon, amelyekből jutott bőségesen. Nem túlzás azt mondanom, hogy sokszor az életemet jelentette egy-egy daluk, de mindenképp kijelenthetem: az enyémek voltak, rólam szóltak. Az imámmá váltak. Talán az nehezíti meg a helyzetemet, hogy a Változó időket (ami a sorban, ha jól emlékszem, a hetedik korong volt) kicsit „sajátosan” tolmácsolta Pataky Attila, és körülbelül onnan datálható, hogy elvesztette – legalábbis előttem – a hitelességét! És amiket ezt követően tapasztaltam, azok cseppet sem javítottak a helyzeten, sőt!

Az előadásra visszatérve azonban ki merem jelenteni: nem voltam semmilyen irányban elfogult. Sajnos. Bár tudtam volna úgy rajongani, mint régen, amikor még Biblia helyett is az EDDA Művek 1. feliratú kazettát kaptam elő, mert abban mindig választ és vigaszt találtam! Akkor most én is azokat erősíteném, akik rajongással telve tombolnak a nézőtéren, akár itt, az előadáson, akár a koncerteken! Nem azért, mert jó, hanem mert olyan többletjelentéssel bír ez a négy betű, amit sehol a világon nem értenek meg mások: egy kor, egy ifjúság, egy lehetőség, egy út… Egy Élet!

A történetnek se füle, se farka. Van benne némi gyurcsányozás, bár nincs nevesítve. Kis „sünözés”… ami sajnos nem a hetvenes éveket, hanem inkább 2006-ot idézte – és mindezt lecsapták egy „semmi politika” labdával, de hát ez van: mint mondottam, a hitelesség már huszonegynéhány lemezzel korábban elveszett! És vannak jellegtelen, ámde ennek ellenére is szerethető karakterek. (Különösen, ha nem énekelnek…) Vagyis: majdnem azt mondom, hogy borzalmas volt – de mégis… van benne valami, valami abból a pluszból, amit már emlegettem… valami varázslat, hipnózis, vagy időutazás. Valami remény, hogy talán jön majd megint valaki, aki képes lesz olyat adni sok-sok fiatalnak, ami hiteles lesz – és talán az is marad – mindegyiküknek, mint ma a Biblia. És talán ezen az előadáson is akadt egy… igaz, nem az előadás végéig a nézőtéren helyet foglaló Pataky, hanem a színpadról mindenkit elvarázsoló Tóth Attila személyében. 

Azon az ominózus november elsején mi is a Rocktogonba készültünk… de végül közbejött valami, így szerencsére nem voltam jelen a tragédiánál. Idén megérkeztünk… Ezúttal a Tűzmadár koncertezett, és talán nem is tudták, hogy – nomen est omen – ezen az estén mi ott egy másik Főnixre is emlékezünk, mert ez az éjszaka – november elseje – már örökre a Főnix éjszakája marad.

Tunyogi Péter – mindenki Tunyója – ekkor kapott meghívást az Égi Zenekarba, és bár korábban is invitálták már, ezúttal sajnos el is fogadta azt. Immár öt esztendeje, hogy csak néhány barátja – Bencsik Samuval az élen – láthatja jellegzetes mosolyát, mert hogy odafenn is mosolyog, az biztos, és sajnos a társaságra sem lehet panasza.

Nekünk a fájdalom, a hiányérzet és az emlékek maradtak. No meg a dalok, a hang, amelyek erőt adnak, amikor nem úgy alakul az életünk, ahogy szeretnénk, vagy épp velünk mosolyognak egy-egy jó buli után. Szerencsére hosszú a lista, nem is tudnék közülük választani. Nem is kell, mert bármilyen is a hangulatom, mindig megtalálom a megfelelőt!

És igen, bármennyire is szomorú ez az egész az itt maradóknak: amíg Tunyó emléke él, amíg a dalai itt élnek velünk és bennünk, addig ő is itt marad közöttünk! Ismerve a dalokat, és sok-sok embert, akinek Ő is, és ezek a dalok is nagyon sokat jelentenek: Tunyó örökre itt marad velünk! Nem csak a Főnix éjszakáján… És hogy elszakadjak a Tűzmadár pénteki koncertjétől beteszek inkább egy lemezt, és a hangok szárnyain szédülve kezdek boszorkányrepülésbe, csak így, öregesen, végig gondolva mindazt, amit a tegnap itt hagyott.
 

Ilyenek vagyunk! A híres szabolcsi alma után már csak a kukacos alma országa… pontosabban a kukackeresőké! Mert lehet egy egész konténernyi, édes, piros, zamatos gyümölcs előttünk – mi nem azt nézzük, hogy pite vagy akár pálinka legyen belőle, vagy nyersen együk avagy kompótnak – hanem hogy találunk-e benne kukacot!

És találunk! Mert hacsak nem permeteztük (mérgeztük) agyon, akkor a nagy számok törvénye alapján tuttira lesz a halomnyi egészséges között egy-két kukacos is! Hát nosza, dobjuk az egészet az emésztőbe, és szidjuk a gazdákat, a rendszert, az uniósokat… mindegy, csak valakit szidhassunk, és a világ minden kincséért se élvezzük a kukacmentes részét!

Ha csak az almával tennénk ezt – hát, legfeljebb leszokunk az almaevésről, meg oda lesz a termelői hírnév. De mi, magyarok mindenben a kukacot keressük!

Itt van például ez a fesztivál… A Szeptemberfeszt keretében, MetalWar néven… Három napig, ingyenesen, hazai és külföldi zenekarokat felvonultatva, kicsiknek is lehetőséget biztosítva, a nagyokkal hatalmas bulikat csapva! Budapestnek még nem volt ilyen fesztiválja, pedig igény volt rá, és jöttek is az ország minden részéről. Akadtak külföldiek is, de tény: nem jártam utána, hogy ezért jöttek, vagy csak épp itt voltak… de nem is ez számít!

„A ti fesztiválotok” – hirdették a szervezők, és lehet, hogy sok dolgot lehetne majd jövőre jobban csinálniuk, de mi, a közönség élveztük a bulit! Ami végre tényleg a miénk volt, nem úgy, mint a neves rendezvény, ami már lassan csak a külföldieknek lesz elérhető! És örültünk neki? Hát persze, ott, amíg tartott biztosan, hiszen láttam az arcokat! Ott ki-ki élvezte kedvenceit, vagy kedvenc stílusának itt megismert képviselőit.

Kivéve azokat, akik a kukacot keresték… És a már emlegetett nagy számok törvénye alapján találtak is: igen, voltak csúszások. Igen, a technikus figyelhetett volna jobban, hogy a szólógitárosokat is élvezhessük… De kb. ennyi, ami felróható nekik, legalábbis közönség oldalról.

Zenekari szemmel nézve már más a helyzet… Mert azt megtudom érteni, hogy ha utolsó pillanatban le kell mondani egy zenekart, akkor ők – és közönségük – bánatukban csak a kukacot látják! De azért szerencsére nem voltak sokan… Csupán két zenekarról beszélünk (további kettő betegség illetve baleset miatt hiányzott), ami rengeteg, ha belegondolok, hogy milyen érzés lehetett nekik, mégis elenyésző, ha figyelembe vesszük: a három nap alatt 41, azaz negyvenegy zenekar lépett fel egyetlen színpadon! Ezt csak hatalmas precizitás mellett lehet kivitelezni, ami nem bírja el, hogy az ELMŰ lekapcsolja egy időre az áramot, és azt sem, hogy hiába volt mindenkivel megbeszélve, meddig lehetnek a színpadon: mindenki akkora sztár lett hirtelen, hogy megengedték maguknak az extra időt!

Ez volt az első… de remélem, lesz folytatás! És igen, biztos, hogy a szervezők felhasználják majd hozzá az idei év tapasztalatait, és jövőre egy-két dolgot másképp csinálnak! De ha kukackeresés helyett fogyasztanánk inkább az édes gyümölcsöt, vagy esetleg beszállna valaki az almaszedők közé – akkor nem éreznék, hogy az alma kiment a divatból és csak a kukacok maradtak!

A szervezőknek és segítőiknek ezúton is elismerésemet kifejezve jó pihenést kívánok, mielőtt nekiállnak a MetalWar Fest II.-nek! Könnyebb dolguk azzal se lesz, de higgyék el: azért még sokan megyünk az almáért! A kukacoskodóknak meg… Talán nem rock- hanem lovas fesztiválra kéne járni – ott biztos találnak kukacokat!

…megvár! Istenem, hányszor mondta nagyanyám… persze, igaza volt – de bevallom, a könyökömön jött ki! Egészen addig, mígnem magam is anya lettem, és gyerekeim önálló közlekedésbe kezdtek! Hát persze, hogy én is ezzel gyötörtem őket! Ne rohanj, megvár! Jön másik! Vigyázz, az átkelésnél! És bár minden percnyi késésükért ősz hajszálakkal fizettem, titkon abba reménykedtem, tudják a dolguk, ahogy én is tudtam anno. És különben is, ilyen tragédiák csak máshol, másokkal fordulhatnak elő, velünk, és barátainkkal, ismerőseinkkel nem! Mert hát vigyáz mindenki…

No igen! Csakhogy néha nem eléggé!

Nem tudom, ki volt a hibás… és talán nem is érdekel. Két ifjú, épp csak a nagykorúságot elérő fiatalember az életét adta, hogy megtanítson minket: nem lehet eléggé figyelni!

Mindketten zenéltek, ügyesek, tehetségesek voltak. Talán már megismerték a szerelem ízét, talán már megkóstolták az életet, de még minden előttük volt! Ez lett volna bejegyezve sorsuk könyvébe?!? Az nem lehet…

Már akkor borzongott a hátam, amikor a hírt olvastam… rossz érzés volt, mert arra az iskolánk, az egyesület… sok az ismerős! És valóban: nem volt véletlen a rossz előérzet, egy sporttárs fia az egyik áldozat. Mit mondjak neki, ha találkozom vele? Hogy részvétem? Hazugság! Minden sejtem tiltakozik az ellen, hogy ebből részt vegyek! Tudni sem akarom! Nézzek a szemébe, én, aki még várhatja a gyerekeit, és mondjam, hogy sajnálom? Képtelen vagyok rá… Hiszen nincs arra szó, amit érzek így is, de elképzelni sem tudom, hogy mit érezhet ő…

Vagy mit érezhet a fiú édesanyja, akinek mindez a szeme láttára történt? Mi késztet valakit odafenn erre a groteszk játékra, hogy nem elég, hogy temetnie kell azt, akit testéből nevelt, de még azt is végig kell nézze, hogy belerohan a halálba?

Nem, belegondolni sem szeretnék! Nemhogy részt venni benne…

Még az is iszonyat, amit a busz vezetője, vagy pláne a taxis, aki elütötte érezhet… hiszen állítólag szabályosan haladt. Most mégis két élettel kell elszámolnia… Megtett vajon mindent, hogy ezt megakadályozza?

Annyi szörnyű kérdés jut hirtelen eszembe… de nincs rájuk válasz! És hiába is lenne: a két fiú már nem jön vissza egyik felelettől sem!

Én meg csendben ülök itthon… és lesem az órát. Késnek megint! De remélem, azért, mert nem szaladtak a busz után – és késve, de megérkeznek! És soha nem kell megtudjam, milyen, ha már hiába várom őket…

Hát eljött a pillanat! Egy teljes éven át izgultam, hogy nehogy megint lemaradjak… A bakancslistámon előkelő helyen szerepelt: látni a Falat! Szinte reménytelen, hogy leírjam azt az élményt, amit átélhettem, és mert valószínűleg minden hírportálon megtalálható már, hogy mennyire tökéletes produkció szemtanúi lehettünk, így inkább csak azt próbálom meg összeszedni, amit én éreztem. Na jó, annak is csak egy részét…

Már az indítás hátborzongató volt! A zenével egyszerre berobbanó tűzijáték alatt még csak a számat tátottam el, mint kisgyermek, az első karácsonyfa láttán. A következő percek azonban eloszlatták azt a képzetem, hogy ez majd egy jó kis koncert lesz, sok bejátszással a filmből! Hát – baromira nem! Kapásból az elején letisztázta velünk Roger barátunk, hogy egyrészt az 1979-ben született rockopera ma is aktuális a világ legtöbb részén, ahol háború dúl – mint ahogy azt is, hogy a falak többségét mi magunk alkotjuk. Persze, mi mást tehetnénk: folyamatosan bombáznak minket fentről a téglák – mindegy, milyen szimbólummal díszítik, csak egy a lényeg: ebben a színjátékban csupán az áldozat szerepe kiadó számunkra! A filmbeli repülő egyébként még bombákat dobált, a háború áldozataira emlékezve – de most ugye: béke van! Legalábbis sokan azt hisszük…

Egy pillanatra megáll az előadás – a napokban hetvenedik születésnapját ünneplő Roger Waters magyarul szól hozzánk! Magyarul kéri, hogy tapsoljuk meg a magyarországi SOS Gyerekfaluból érkező kórust… Szenved vele irgalmatlanul, de megcsinálja – a külföldiek mumusaként ismert "ő" hang is meg van, miközben nekem ugyanaz a szó motoszkál a fejemben: tökéletesség! Ez jut eszembe róla, mint mindenről, ami ehhez az esthez kötődik… És az, hogy igen, így is lehet: mindenféle lózung nélkül az életet tisztelni, az embert szeretni, elfogadni, és elutasítani mindent, ami – bármely "Szent Szimbólum" jegyében született is – életellenes! Nem dumál kecsesen integetve a világbékéről, hanem alkot valami tökéletest, amire mindenki kíváncsi – és nyitogatni próbálja közben az emberek szemét! A neves filantróp emelt már szót a Gázai övezet gyilkosságai miatt épp úgy, mint az iraki háború áldozataiért… Itt, Magyarországon – magyar nyelven – az állam igazságtalanságaiért, az államterrorizmus áldozataiért emelt szót. Nem jobbról, nem balról – az egész világról! "Ti ezen a nyelven beszéltek minden nap?" – kérdi döbbenten mondandója végén és mi csak kuncogunk: hiszen a humor a legjobb feszültségoldó…

A fájdalmas igazságok közepette felocsúdni sincs időnk, hiszen folyamatos impulzusok érik szemünkön és fülünkön keresztül az agyunkat. De ez a fajta agymosás jóleső, mint a reggeli zuhany: frissít és ébreszt! Nem azt sulykolja, amit fent diktálnak, hanem gondolkodásra serkent! Az ismerősen csengő dallamok közben sorra megelevenednek, az egész Stadion egy nagy színpaddá vált, óriás lufi-bábokkal tarkítva, faltól falig vetítővászonnal felszerelt sorrundos moziként is funkcionálva. És minden precízen kidolgozva, tökéletesen kivitelezve. Minden rezdülés megkomponálva, a legkisebb részlet is tökéletesen beleillesztve a Nagy Egészbe. Már-már félelmetesen csodálatos!

A fal meg közben csak épül, lassan eltakarja az egész színpadot! Mindannyian téglák vagyunk benne, ami itt, a besúgok országában – ahol az ötvenes években az ÁVO-t, napjainkban a NAV-ot hívja mindenki, aki sérelmez valamit – furcsa kettős értelmet nyer… Nem tudod, melyik beépített ember dob fel téged, miközben sorra nyeli le az ember azokat a sérelmeket, melyekből téglaként falat emelve próbálja megvédeni önmagát. Nehéz család, szakbarbár pedagógus, csalfa barát – mind-mind egy-egy tégla a falban, amikből építkezünk vastag falat emelve, amely elszigetel és bezár, örök magányra ítélve sokszor önmagunkat.

Az eredeti – Alan Parker által készített – filmből nem is látunk szinte semmit, csupán a rajzfilmbetétek szimbólumai köszönnek vissza, természetesen felfrissítve. A két virágot például, melyek növényi létüket meghazudtolva kezdenek vad szeretkezésbe. Tökéletesen összepasszolnak, anatómiailag is, hevületileg is… Az ösztön, a belénk kódolt fajfenntartás és szaporodás utáni vágy – igazán nemes gondolat, egy olyan műben abszolút helytálló, amely az életet védi mindenek felett. Csakhogy az aktus végére az egyik virág húsevő ragadozóvá válik, és bekebelezi a másikat! Istenem, mennyire mai – gondoltam, és sorra jelentek meg az arcok, akiket a megvadult virágok megidéztek számomra. De mire eldönthettem volna, melyik ismerősömre emlékeztetnek leginkább: már mindkét virágot csőrébe ragadta valaki odafentről és tovarepült velük… Igen, kedveseim, acsarkodjatok csak, ha nincs jobb dolgotok, amíg rátok nem csap le valaki fentről!

Segít ebben a média is… A Mother alatt elhangzó kérdésre – "Mother should I trust the government?" azaz "Anya, bízzak a kormányba?" – a falon magyarul érkezett a válasz: "Kurvára nem!". Természetesen mire hazaértem, ezt az intermezzot minden média tálalta. Csak azt felejtették el hozzátenni: ez nem csak az a aktuális hazai, hanem MINDEN kormányra vonatkozott, amely az emberi lét ellen cselekszik!

Egyetlen hibája az estnek a szünet volt, legalábbis, a kezdetén úgy éreztem, hogy szinte fáj, hogy vége! De megint Roger nyert: kellett az a húsz perc, hogy leülepedjen, hogy megemésszem, hogy tudatosítsam magamban a dolgokat és igen, volt, akinek sürgősen innia kellett egy sört a folytatáshoz. Én mozdulni sem bírtam, csak néztem a faltól-falig vetítőn (kb. 150 méter!) a civil áldozatoknak emléket állító fényképalbumot. Férfiak, nők, gyerekek… Vajon ki döntötte el, hogy épp oda vitte őket a gólya, ahol megszülettek, s ezért rosszkor voltak rossz helyen? Megint egy kérdés, amire sose kapunk választ, és hiába is lenne felelet: ők már meghaltak, Értelmetlenül, kegyetlenül, és ezt mi, emberek okoztuk! Mindenki hibás, aki nem emel szót, aki hagyja, hogy agyát idióta ideológiákkal mérgezve elhitessék, a másik ember kevésbé fontos, mint ő!

Kavarogtak bennem a gondolatok, amelyek néha megkönnyebbülést hoztak, néha felkavartak. Nem nagyon tudnék még egy olyan alkotást mondani, ami képes ilyesmire, ráadásul ahogy elnéztem: egyszerre több tízezer emberen! És azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, akinek – ha addig még nem – a Bring the Boys Back Home alatt eltörött a mécses… És csak arra tudtam gondolni: Istenem, add, hogy a fiaimat soha ne kelljen így várjam haza!

A torz társadalom azonban mindig kitermeli azokat az egyéneket, akik kényszerképzetüktől hajszolva azt gondolják, ők többre érdemesek és uralkodhatnak mások felett. "Milliók, egy miatt" – harsogja az Ember tragédiája, és nem értem, hogy ha ilyen művek rágják a szánkba, hogy ez így nem helyes, akkor miért nézzük ma is tétlenül?

Jó dolog a fal, ha tető kerül rá, és családoknak biztosítja az otthon melegét. De ha embereket választ el, ha elszigetel, ha magunk építjük önmagunk köré – akkor bezár, börtönné válik, megfoszt a szabadságtól. Le kell bontani… Nem történt másképp ezen az estén sem: a The Trial végére hatalmas dübörgés – és persze: a közönség üdvrivalgása közepette – leomlott a fal! És bár a zenészek ezek után a romokra vonulva örömzenélésbe kezdtek, mégis hiányoltam valami extázist a végéről! Aztán rájöttem: nincs még mit igazán ünnepelni, mert nem A Fal lett lebontva, csak egy fallal lett kevesebb!

Ha már a magyar irodalom egy gyöngyszemét ideidéztem, még egy gondolatot hagy csempésszek belőle: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Embernek lenni mindég, minden körülményben.". Hiszem, hogy az a sokezernyi ember, akik részesei voltak az élménynek, jobb emberként távozott…

Epilógus

Köszönettel tartozom két kedves barátomnak, akik hozzásegítettek, hogy ott lehessek, és életem két fontos férfijának, aki elkísértek, és ott voltak velem. Érkezéskor egyikük bosszús volt, mert a jegyvásárlásnál egy rácsot nem kalkuláltak, amiről azt hitték, majd rontja az összképet… Nos, én tisztábban láttam tőle! Egy rácson át néztem, ahogy egy rács mögött őrizzük a szabadság illúzióját is. De talán egyszer nem csak a fal fog leomlani, hanem a rácsok is ledőlnek!

A darabban fellelhető egyetlen István király

Nem értem! Mindenki csak a politikát látta az Alföldi-féle István, a királyban. Én bárhogy figyeltem, "nem jött át", sőt! Maximálisan egyetértettem Gizellával, még ha kicsit túlzásba is vitte, de magam is fenemód unom a politikát!

Hogy napjainkra lenne átültetve? Lehet – de nekem ehhez kevés egy Trabant meg néhány TEK-es robot. Az egyetlen, amitől kicsit tényleg mainak érzem, hogy ma is van egy "ilyen" meg egy "olyan" tábor, amely gondolkodás nélkül felnégyelné a másikat, és a józanabb világnézetű emberek szívesen látnák mindkét tábor jeles képviselőit – ha nem is korona alakú, de – rács mögött!

Pont ezért engem zavart a jelmez(telenség), különös tekintettel István emésztési zavarokat felidéző színnel megáldott nyakkendője… Hogy Koppány feleségeinek rózsaszín burkolatáról ne is beszéljek – elképzelni sem tudom, hogyan köthető akár a szín, akár az anyag a három gráciához.

Ami kicsapta nálam a biztosítékot, az a szereplőválasztás… Eredetileg csak azon akadtam ki, hogy honnan jött Stohl választása Koppány szerepére. Feltehetően ez tényleg egy politikai és média-fricskának indult, mert én az objektív kisebbség táborát erősítve elismerem: Buci tud énekelni és nem is rossz színész. De egy Koppányhoz ez kevés! Ehhez képest azt kell mondjam, hogy bár a darab megtekintése után sem tudom, hogy ő mit is keresett ott – mégis ő volt talán a legjobb választás…

Feke Palinak anno szurkoltam a Társulatban, és volt sok olyan dal, ami kifejezetten jól állt neki (korábban István szerepe is!), de ez a testes maffiózó, aki megjelent a színen minden volt, csak fenséges nem! Őszintén szólva fetrengtünk a röhögéstől, mert jeleneteinek nagy részéről az jutott eszembe, amikor valaki egy kiadós ebédet követően desszertnek egy rota vírust fogyaszt el. Midőn azt vártuk, hogy mikor rohan ki a mellékhelységbe, hogy végre könnyíthessen magán, azon gondolkodtunk, hogy az előtte heverő homokos-iszapos gödröt vajon ki és mivel töltötte meg… Valamint hogy a gázsi tényleg olyan alacsony volt-e, hogy nem futotta belőle még zsebkendőre sem – mert az éneklését igencsak nehezítette valami oda nem illő dolog.

Az éneklés egyébként senkinek nem ment könnyen – tovább erősítve azt a fura érzést, hogy a Stohl-Koppány volt a Legjobb, és azért lássuk be, hogy ez nem akart épp dicséret lenni!

Sajnos az időnként hamis, és mindig jellegtelen hangok lehúzták úgy a hangulatot, hogy legfeljebb vásári komédiaként tudtam elkönyvelni az egészet – és így ez sajnos megalapozza azokat a vádakat, hogy ez bizony nem feldolgozás volt, hanem megcsúfolás…

Ilyen körülmények között nehéz volt értékelni, hogy a dramaturg időnként kenterbe verte az eredetit, és több helyen segített értelmezni a történet egészét. Kifejezetten jó volt, hogy a szöveg értelmének megfelelően lett hangsúlyozva az ének, már csak a hangokat és a dinamikát kellett volna eltalálni.

A koreográfia sajnos szintén nem volt épp a legszerencsésebb. Novák Tata munkáját – aki a Királydombon koreografálta kedvenc rockoperánkat – eleve nehéz lenne überelni, de az, amit táncként produkáltak, az mellőzött minden értéket. Sem tradíció, sem modernség… bár lássuk be: ha egy csapat izmos test egyszerre mozdul a ritmusra, annak minden körülmények között van valami varázslatos hangulata!

Ha már hangulat: mindenki azzal vádolta Alföldit, hogy erkölcstelen és perverz dolgokat művelt a színpadon. Nos, meg kell mondjam: az a minimális erotika, amely például Gizella és a Vitéz duettjénél jelentkezett, csak segített végre beleilleszteni a számot a történetbe, mert az eredetiből ez bizony kilógott. Sőt, Koppány feleségein egyáltalán nem érződött az a kéjes vágy, amit egy ösztöneire hagyatkozó pogány kultúrában elvárnánk. (Bár az egyik hölgy… hogy is mondjam: három fiú mellett néztem az előadást, de nincs az az ösztön, aminek hatására elfogadták volna közeledését!)

A fehér ló többszörös szimbólum a magyar történelemben, és a sámánok bizony előszeretettel áldoztak fel jószágot varázslataik sikerének érdekében – így támadási felületnek nem tekinteném, de tetszeni sem tetszett. Nekem túlzás volt… És hiteltelen! Akárcsak maga a sámán, aki inkább egy digó drogbáróra emlékeztetett, mint vallási vezetőre. Még ha a joint, amit elszívott – és amivel megint csak a támadók tollát hegyezte – valamennyire jogosan is volt jelen, hiszen a transzba eséshez szükséges hallucinogének valóban részesei voltak az akkori szertartásoknak.

Mondanám, hogy az eredeti darab két szereplőjének megjelenése a színen "jó poén volt", és valóban annak is tartom. Csakhogy ezzel a poénnal tovább erősítették bennem a vásári komédia érzetét. Nem adott hozzá a darabhoz, ellenben további támadási felületet biztosított (és nem is hiába) azoknak, akik meg akarták magyarázni, hogy ez eleve pocsék, mert Alföldi.

Nos, jónak nem nevezném én sem, bár korántsem a rendező személye, vagy politikai helyzetet miatt, hanem azért, mert egyszerűen a változások többsége nem hozzáadott a darabhoz, hanem elvett belőle, és nem leporolta, hanem bemocskolta!

Aki tényleg megdolgozott a gázsiért az a táncosok voltak, és a dramaturg! De egy államalapító király, aki most esett ki a Maffia sorozatból és folyton a mosdóba készül, egy ellenzéki vezér, aki kemény kéz helyett hisztizve fakad ki a harctól és persze: egy rockopera rock nélkül – lássuk be: nincs az a táncos vagy dramaturg, aki ezek mellett megmenti az előadást! Bár… most hogy magam elé idéztem a két vezér alakját – lehet, hogy mégis csak mai ez a darab? Már csak azt kell eldönteni, hogy ki hisztizik, és ki lesz hamarosan nyakig a sz…ban!

Hajdanán talán Isaura története volt az első brazil szappanopera, amit láttam… Ma ugyan ezt divat letagadni, de kedd esténként nem nagyon volt más alternatíva – néztük, amit adtak! Így a Gyökerek néhány epizódjához is volt szerencsém, bár bevallom, egyik ifjú történetéből sem emlékszem sokra. Csupán annyi maradt meg bennem, hogy Kunta Kintét addig verte a gazdája, míg el nem vette utolsó vagyonát: a nevét – így lett a szerencsétlen ifjúból az ostor hatására Toby. Az érdekes tekintetű szépség pedig vad vágyat ébresztett gazdájában – de ahogy egy filmen az már lenni szokott: nem hagyta magát, ezért ő is megismerte párszor az intéző ostorát.

Ami azonban magával ragadt mindkét történetben, az a modern rabszolgatartó társadalom ábrázolása, a rabszolgák élete, kultúrája… A túlélési ösztön vezérelte összetartozás vagy épp ugyanezért elkövetett kisebb árulások közegében bimbódzó közösségi megmozdulások eredményeként kialakult blues, fado, a cajondob, esetleg a capoeira , vagy akár a woodoo és még néhány hasonló fogalom új értelmezést nyertek számomra.

Amilyen szörnyű volt látni, hogy emberi mivoltuktól megfosztva, megalázások és embertelen munkatempók mellett kellett leéljék életüket, annyira csodálatos volt, hogy ennek ellenére éltek, családi közösségek alakultak ki, közösséget és kultúrát teremtettek – és tökéletesen igazolták, hogy az élet élni akar, és azt az elvemet, hogy ha van pokol, és annak van tüzes bugyra, az emberi test és lélek ahhoz is képes alkalmazkodni!

Hogy miért írom le mindezt most, harminc évvel később??? Mert az uraságok gondoskodtak a rabszolgák tárolásáról, és etetéséről. Még valamennyire az egészségüket is felügyelték, hiszen ha számukra emberek (vagy akár állatok) nem is, de vagyontárgyak voltak, értéket képviseltek. Mostanában azonban azt tapasztalom, hogy lassan a napi 12–16 óra munka mellett is csak arra képes a legtöbb ember, hogy ne maradjon fedél nélkül – bár lépten-nyomon utcán élő embereket látok, tehát egyre kevesebbnek sikerül. A jólét pedig abból áll, hogy lehetőleg minden nap egyenek annyit, amennyivel nem éheznek. A főnök – már ha van munka – bármit megtehet velük, hiszen visszaszólni senki nem mer: ha nincs munka, nem jut ennyi sem! Szabadságról nem is álmodik a többség, utazást csak a TV-ben lát, ha van. Könyvre, kultúrára se pénze, se ideje – de már úgy tűnik, igénye se maradt sokaknak. Miközben modern intézők ostorozzák őket, bárcsak képletesen, de olykor kívánva (különösen, mikor gyerekeik szenvedik meg a nincstelenséget), hogy inkább a valódit használnák – miközben nézik, amint az uraság az általuk termelt javakból dorbézol, néha egy–egy koncot dobva kedvenc intézőjének. A párválasztás, a szaporodás ösztönből fakad, hát családot alapítanak és sajátos kultúrát termelnek. Igaz, ez már nem a blues, vagy a – szintén rabszolgáknak köszönhető – szamba, hanem a különböző faktorú tehetségkutatók modern kultúrája… esetleg a közösségi portáloké, ha internethez jutnak még – de erre futja erejükből. És bár kevés van majd' mindenkinél, a többség talán ma is adakozna a szépséges rabszolgalány szabadítására! Mert a lelket torzíthatják, de nem vehetik el…

Valaki esetleg engem is felszabadíthatna, mert lassan már nekem is csak a nevem marad – és úgy tűnik, olyan idők jönnek, amikor akár ezt is elvehetik tőlem. Mert az uraságék már mindent szabályoznak – a koncért hálás intézők pedig csaholva lesik, mivel tudnának előrukkolni az újabb falatért. Hiszen bár intézőségig vitték – de azért: ők is csak rabszolgák!

Futótűzként terjed az elmúlt két napban a hír: a rendőrség nem engedélyezte az ozorai fesztivál megtartását!

Normál országban ez akár elégedettséggel tölthetne el, hiszen nem csak a fesztiválnak, hanem a fesztivál körül kialakuló kábítószer-ellenes akcióknak is hagyománya van már, így jogos lenne, ha a hatóság azt mondaná: elég, nincs többet! Már ha igazak a hírek az ottani fogyasztási szokásokról (úgy vélem, sajnos igen), és ha valóban ez jelentősen eltér a többi fesztiválétól (amiről azonban sajnos nem vagyok meggyőződve!), mert azokat ugye megtarthatták... Azt azonban nem tudhatom – és ez a szép ebben az országban – hogy tényleg megalapozott döntés volt, avagy csak valakinek útjában állt a rendezvény, mert hangos, mert más fesztivállal ütközik, vagy csak nem szimpatikus a szervezője! Mert ez egy ilyen ország – de a legszomorúbb, hogy ezt a felemás dolgot az élet minden területén elmondhatom, nem csak fesztivál-kérdésekben...

A problémám ott kezdődik, hogy mindez az utolsó pillanatban, több ezer jegy eladását követően derült ki... Ott, ahol egy utcai reklámtáblához is helyfoglalási engedély kell, ahol az ÁNTSZ előírja a személyzeti WC-t, ahol a tűzoltóktól előre kell engedély, ha üzletet nyitok – egy nagyszabású fesztivál szervezése közben nincs erre mód?!?

Úgy tűnik, mert másképp ez nem történhetett volna meg... A fesztiválra hazai és külföldi fiatalok érkeztek bebocsátásra várva, ámde potyára. Vajon mit gondolhattak azok a szülők, akik elengedték gyerekeiket, és a hírekből úgy informálódtak, hogy mégse lesz? Azok a külföldiek, akik bulizni jöttek, de zárt kapukat találtak? De menjünk tovább: mit tegyenek a fellépők, akik már ennek megfelelően alakították ki napjaikat? Mit csináljanak azok a technikai szakemberek, akik visszamondtak más megbízásokat, hogy itt dolgozzanak majd? És mit csináljanak a vendéglátó egységek, akik már bevásárolták a sört, a húst, vagy épp a többi árus, akik a helypénzt már kifizették, az árukészletet feltöltötték, esetleg le is szállították, feleslegesen?

Szaladgáltak még a kérdések a fejembe, és igen, fel voltam háborodva, legalább annyira, mint azon, hogy egyesek ezt az országot választják, ha épp kiélni szeretnék drogos vágyaikat... Menjenek haza, és ott szívják, szúrják, vagy amit akarnak!

Nincs igazság – gondoltam, de még a történetnek sincs vége! Mert miközben ezeken a dolgokon morfondíroztam, megérkezett a rendkívüli híradás: a hatóság másodfokon engedélyezte a rendezvény megtartását! Hurrá! Örülünk! Vagy nem?

Az elmúlt két napban minden érintett próbálta menteni a menthetőt, alternatívát találni az elmaradt bulikra. Most kiderült, mégis lesz... Én pedig azon gondolkodom, hogy ki csinál belőlünk hülyét? A hatóság, aki nem tud eligazodni a törvény lehetőségein, vagy esetleg ez volt az évszázad reklámja? Csak tippelem, hogy inkább az előbbi, de tartok tőle, hogy ez sem fog soha kiderülni... Mert ez egy ilyen ország!

Kedves Gyulai Bence!

Bevallom, előbb ledöbbentem, majd - és úgy tűnik nem vagyok ezzel egyedül - felháborodtam soraidon, melyet a Velvet oldalán "5 ok, amiért az élő zene mindig szar" címmel tettél közzé.

De olvasva az emberek reakcióit, most már hálával tartozom neked!

Hálával, mert megerősítést kaptam: igen, van remény, kell az élőzene, kell a nagy elődök tisztelete, jó az az út, amelyen járok, és amelyen az általam képviselt zenekart viszem!

Hiszen bármennyire is elkeserít, amit úton-útfélen tapasztalok, hogy TV-ben felbukkanó celebek egy száll CD-vel a hátuk mögött súlyos százezrekért lépnek fel, hogy a zenész - ha zenélni akar - akkor maga fizet akár, hogy játszhasson, mert ki van téve a közönség agymosásának, a szervezők szeszélyeinek, a nagyok nyugdíjtalanságának... - és még hosszan sorolhatnám a zenészek életét megkeserítő dolgokat - most örömtáncot járok! Mert soha ennyi ember - legyen az szakmabeli avagy "csak" közönség - nem jelentette ki ennyire egyértelműen, hogy kell a koncert, kell az élő zene! Ebben az országban már maga az egyetértés is szép érdem, így bár nem tudhatom, mi volt soraiddal a célod: nálam kettős sikert arattál! Reményt adtál az élő zene létjogosultságára és az országunkban történő egyetértésre egyaránt - de ráadásként még vidám perceket is okoztál, hiszen Horvát Attila (gyengébbek kedvéért: az egyik legnagyobb hazai dalszöveg író) annyira frappánsan válaszolt neked, hogy nem csak boldog lettem, hanem vidám is!

Mi mást mondhatnék neked: köszönöm!

Viszonzásul szeretettel várlak a Bermuda RockbanD bármelyik koncertjén! Majd viszek neked fájdalomcsillapítót, hogy ha tényleg " fájdalmasan unalmas" lenne a "hangszeren játszó személyt vagy személyeket nézni", akkor csillapíthassuk a rossz érzést benned!

Azt azért nem vitatom, valóban van olyan koncert, ami nem érdemli meg a ráfordított időt sem, nem hogy bármennyi jegyár kifizetését - de az ilyen írásokkal azokat az embereket is elijeszted, akiknek egy ledolgozott hét után az egyetlen kikapcsolódásuk, hogy egy élőkoncert hangulata varázsolja őket oda, ahova másképp nem juthatnak el! És ha számukra ez fájdalmasan unalmas, akkor - pénzükkel szavazva - legközelebb nem oda, vagy nem arra a zenekarra voksolnak!

Véleményed tiszteletbe tartva én csak annyit mondhatok: így nem csak a becsületesen dolgozó zenészeket járatod le, de az újságírókról alkotott "nem kívánatos hiénák" képét is továbberősíted! De hajrá... és szerezz nekem még sok vidám percet!

Üdvözlettel:

Kiss Ágnes
zenekari manager és újságíró

Hét csodálatos nap képekben és néhány történettel fűszerezve...

Első nap

Indulás, végre! Nem épp a terv szerint, de még viszonylag időben… Reszkess, Erdély – jövök, hogy magamba zárjalak!

Általában senkinek a művészetére nem mondom, hogy szar… sőt, többnyire kerülöm, hogy kritikát mondjak bármiről, ami valakinek a belsőjéből fakadó, csak szubjektíven értékelhető produktum!

Most sem szeretnék másképp tenni… mégis kitört rajtam az írhatnék! Azt már megszoktam, hogy ha kinyitom a vízcsapot, akkor folyik belőle némi Pákó vagy Győzike, mint „zenei életünk sztárjai” – de igyekeztem a jelenséget a helyén kezelni. Nálam ez egy szép nagy virtuális kuka, amiről tudomást sem veszek, de tiszteletbe tartom, hogy van, akinek ez bejön. Mert tetszik neki, vagy mert őket nézve végre kicsit felértékelheti magát… Én pedig senki örömét nem rontanám el, ha lehet, így tudomásul veszem, hogy vannak olyan produkciók, amelyek nem valós produktumok, csupán úgy tesznek – de szükség van rájuk. Ártalmatlan, szükségszerű rossz…

Amit viszont most akarnak ledugni a torkomon, az nagyon is veszélyes. Mert hogy egy tehetségkutató versenyen nem az esélyes, hanem a szimpatikus nyer – az megszokott. Egyrészt mert nem egyformán ítélkezünk, másrészt az a tehetség, amit kutatni kell, az szerintem nem létezik… Más kérdés, hogy ma Magyarországon (na jó: szerintem sehol a világon!) nem elég, ha valaki tehetséges, akár kutatják, akár nem! Érvényesülni csak könyökölve lehet, és harcolva, és mint tudjuk, a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz! Igaz, ha ez megvan, akkor a tehetség már elhanyagolható…

Na de térjünk vissza a veszélyekhez, merthogy a legfontosabb tényezőt még nem említettem: miközben minden ország izgatottan készül, hogy minél inkább lenyűgözze Európa közönségét, és ezzel hírnevet csináljon országának – mi egy olyan produkcióval készülünk a nagy megmérettetésre, amivel még egy zsűrit sem tudunk megnyerni 100%-osan, nemhogy egy földrésznyi lakosságot!

Bevallom, a versenyről lemaradtam, nem követtem élő-egyenesben, csupán a végkifejlet jutott el hozzám. És az emberek reakciói, amelyek meglehetősen megosztóak voltak ugyan, de többségében mégis inkább elutasították a győztest. Ennek ellenére most ő folyik a csapból is, ha épp nem valamelyik dala (abból a kettőből, ami átmegy a léc alatt), akkor az őt bíráló hírek csepegnek úton-útfélen, közösségi portálokon.

Kezdtem kíváncsi lenni a fickóra! A ZöldPardon színpadán tett kiruccanásához – megnézve némi videót: koncertnek nem nevezném – nem kell különösebb kommentár, bár igen szórakoztató stílusban írt valaki róla, így legalább ennyi élvezetet nyújtott.

Aztán sorra klikkelgettem a YouTube linkekre, és hallgattam a dalait… Ha jól láttam, jellemzően saját szerzemények, ami csak tovább erősítené bennem, hogy nem vagyok jogosult bírálni senki művészetét… Csakhogy ez az ember, egy ilyen produkció fogja képviselni Magyarországot egy nemzetközi megmérettetésen. Ez alapján fognak véleményt mondani, megítélni, ezzel alakul az országimázs!

Nos, mit mondhatnék erre…?!? A politikai hírek után tényleg már nem lehet ártani… A megítélésünk rosszabb már aligha lehetne, így nem marad más, minthogy kérek egy jeget, dupla viszkivel – oszt Csókolom, Kedvesem!

Sokszor úgy éreztem: elvette a gyerekkoromat! Haragudtam rá… anyaként azt kell mondjam, nem is alaptalanul. Bántott, megalázott, és megfosztott mindattól, amitől gyereknek, embernek érezhettem volna magam…

Csakhogy megtanított mindarra, amivel az életben boldogulhatok. Megtanultam mellette, hogy mindig fel kell állni, hogy siránkozásra nincs idő: tovább kell menni és tenni a dolgomat!

Megtanultam mellette, hogy első és legfontosabb a család! A gyerekeim és a társam, akit apjuknak választottam. Semmi nem állhat eléjük!

Megtapasztaltam, hogy sokféle megoldás lehet egy dologra, csak egy nem: hogy az alkohol mögé dugjam el a problémát! És hogy mennyire megalázó lenne, ha gyerekeim ittasan, öntudatlanul látnának. De még egy buli kedvéért sem teremthetek olyan pillanatot, amely azt üzeni nekik: most épp nem számíthatnak rám, mert nem vagyok önmagam!

Talán nem az az anya volt, akiről a legtöbben álmodoznak… talán nem is hasonlított ahhoz, akire általában anyaként gondolunk.

Mégis életet adott, és az életemnek értelmet! A gyerekeimnek pedig családot. Általa vagyok az, aki vagyok – ami talán nem a legjobb, de azért reggelente még nem hoz zavarba a tükör, és a legfontosabb: a gyerekeimnek a szemébe tudok nézni! Soha nem fogom tudni neki meghálálni az útravalómat, bármily nehéz is lett tőle a tarisznyám. És soha nem fogok rájönni, hogyan adhatom ezt én tovább a gyerekeimnek…

Remélem, az a szeretet, amit én nem kaphattam meg, ezért nekik igyekszem duplán adni – az elegendő lesz hozzá…

Kilenc éve lesz, hogy elment… mégis sokkal inkább itt van velem mostanában, mint élete során bármikor! És nem, még mindig nem bocsátottam meg magamnak, amiért az utolsó anyák napján – sértettségből – nem vittem neki virágot.

Talán nem kellene mindezt leírjam, de azt gondolom, még mindig sokan vannak, akik vélt vagy valós sérelmeik miatt nem fogják köszönteni édesanyjukat… Üzenem nekik, hogy addig tegyék, amíg tehetik! Mert nem tudhatják, melyik az utolsó pillanat!

Igazi mini-fesztiválra invitál mindenkit a Vörös Yukba május 18-án a Bermuda RockbanD. Lássuk, kik szerepelnek az étlapjukon!

A sort a SuperSteam nyitja, de cseppet sem az előétel kategóriában, sőt! Mindjárt desszerttel is szolgálhatnak: legújabb lemezüket hozzák magukkal, amelyet a türelmetlenek már április 30-tól letölthetnek innen.

A következő fogást a Methonemia biztosítja, ahol az éles szemű Bermuda RockbanD rajongók ismerős arcot vélhetnek felfedezni – és nem is véletlenül: a vastag öthúrost Túroczi Peti fogja pengetni, és akik Limp Biskit, vagy System of a Down kedvelők, azok bizonyára örömmel fogyasztják majd.

Megáll – vagy inkább metál? – az ész, ha meghalljátok a Chrome zenekart, akiket már nem kell bemutatni, hisz többször játszott már együtt a két csapat, és Földes Gergő gitárfutamaihoz sem kell különösebb kommentárt fűzni. Ezúttal az est fénypontjaként ráadásul két új szám is terítékre kerül majd – fogyasszátok egészséggel!

És igen, a főfogás: a Bermuda RockbanD lesz, akik a Pokolgépes turné és a nyári vidéki kalandok között csak itt, csak most látható és hallható Budapesten. Na jó, azért egy nyári bográcsos-rockzenés buli szerepel a tervek között, de az bizony még messze van! Szóval: nem érdemes elmulasztani a lehetőséget!

És még nincs vége a kínálatnak: hogy igazi közös bulival záruljon az este, arról a Badass zenekar gondoskodik. Saját számokkal és feldolgozásokkal biztosítják, hogy a sört fogó kezünk folyamatos mozgásban legyen! Hogy egy róluk szóló blogot idézzek: „Igazi segg rázós Rákkenrollt játszanak,úgy hogy mi is megpengettük tánc tudásunkat.”

Azt hiszem, ezek külön-külön is ínyenc fogások, így együtt azonban garantált, hogy mindenki jól érezheti magát ezen a mini fesztiválon a Vörös Yuk tökéletes akusztikai adottságokkal rendelkező színpadán. És ezért a remekbe szabott estéért csupán 600 forintot kell leszurkolni a bejáratnál.
Mit lehetne ehhez hozzátenni? Hozd el a haverodat is!

Na nem mintha eddig nem tudtuk volna, hiszen nem kell matematikusnak lenni, ha valaki ki akarja számolni adóforintjaink útját. Persze, mindenkinek megvan erről a vérmérsékletének és pártszimpátiájának megfelelő elképzelése a számok ismerete nélkül is, méghozzá viszonylag ritkán az, hogy "megéri adózni, hisz’ lám, milyen jól élünk belőle, így közösen"!

Persze volt, aki vette a fáradtságot – vagy mostanában inkább a bátorságot – és megpróbált utánajárni egy-egy folyamatnak, de az esetek nagy részében azért kellően le volt minden papírozva ahhoz, hogy ne lehessen senkin fogást találni. Hiába, ez a hülye Üvegzseb-program, amelynek keretében nyilvánossá kellett tenni a közpénzek felhasználást – ez megkövetelte, hogy ügyesen takarjanak. Csak néha csúszott hiba a gépezetbe, ha valaki jobban megkapirgált valami konkrét ügyet.

Nos, mostantól ennek vége! A sok buta és felesleges adatkérés miatt úgy gondolták nagyra-becsült politikusaink, hogy nem lehet ekkora adminisztratív terhet róni az intézményekre, inkább egy lezser mozdulattal cserepeire törték az üvegzsebet, és bebetonozták inkább a törvénybe, hogy mostantól ki-ki úgy nyúlhassa le a közpénzeket, ahogy lelkiismerete engedi.

Persze, nem ért váratlanul… egyrészt újságíróként tapasztaltam, hogy a nyilvános adatokhoz hozzáférni mostanában egyre bonyolultabb és feleslegesebb, mert a megkapott adatoknak a valósághoz nem sok köze van. Másrészt reggel olyan hírekkel volt tele minden média – egy FIDESZ-es képviselő leplezett le egy visszaélést a nemzeti dohányárudákkal kapcsolatosan – ami tökéletesen alkalmas volt a jó hangos csámcsogásra. Mert ugye: magát a tényt, hogy visszaélések voltak, azt eddig is tudtuk. De hogy a saját házuk tájáról jelentse ki ezt valaki – na az már hír! Arra mindenki odafigyelt egy kicsit. Így remekül elvonta a figyelmet arról, hogy ez a mai törvény, amely véget vet az adatok hozzáférésének, simán és csont nélkül átmenjen.

És természetesen megszavazták! Naná, hiszen erre hatalmazta fel őket az ország kétharmada… A többiek meg ne más zsebébe kutakodjanak! Ha pedig a sajátjuk üres lenne, az kinek-kinek a maga baja.

No menjünk, csámcsogjunk tovább… a feleségét verő FIDESZ-es polgármester mai epizódja még hátra van, csak hogy ne kelljen ilyen felesleges dolgokkal foglalkozni.

Hazafelé tartva a sarkunkon nagy betűkkel hirdetik: ITT NEMZETI DOHÁNYÁRUDA NYÍLIK! Egy pillanatra azt hittem, egy hálás nyertes, de aztán eszembe jutott: a Széchenyi kártyánál is kötelező táblával is fennhangon reklámozni, hogy szeretett kormányunk volt olyan jó fej, és ő adta a pénzt…

Igen, ez aktuális, sőt: már a csapból is a nyertesek névsora folyik – vagy valamelyik pártgyűlés jelenléti íve, nem tudom, nem látom a különbséget. De őszintén: ha van valami jó kis lehetőség a környékeden, te meghirdeted boldog-boldogtalannak, ahogy illik, vagy megpróbálsz szólni a haveroknak? Kövezzetek meg: én ez utóbbit választom! És figyelem is a dolgokat, kit kivel lehet egy kicsit összehozni, hogy mindenki jól járjon…

Épp ezért nem akadtam ki azon, hogy – hmmm, hogy kell ezt valahogy szépen megfogalmazni, hogy a Cenz urának is tessen…? – jellemzően jobboldali beállítottságú nyertesek kerültek ki a Nagy Szívás játékból. Igen, ez így etikátlan… Igen, tényleg ők a „nagyok és okosak”, így nekik kéne jó példával előjárni… A jelenlegi helyzetben azért ezen csak csendesen mosolygok. Na ja, tehetem: én nem dohányzom! A balosok meg megszívták!

De valaki mondja meg végre nekem: mitől lesz ez az agyament össznépi társasjáték (lásd még: Kinevet a végén, Kocog és Kidob, stb.) NEMZETI????

Tizennyolc éven át dohányoztam, és bár javarészt a „pécsiszofi” volt a fő eledelem (különösen a rendszerváltás előtt), de végül a piros tőkést (Marlboro) pusztítottam dobozszám. Lehet, hogy mostantól ezt nem tehetném, mert csak magyar gyártású cigaretta lesz forgalomban??? Ettől lesz „nemzeti”?

Vagy itt élő olasz barátaimnak mostantól én kell megvegyem a szívnivalót, mert külföldieket nem szolgálnak ki??? Ezt jelenti?

Annak még talán lenne is némi realitása, hogy csak magyar (nemzetiségű? állampolgárságú?) ember üzemeltethesse mostantól a Trafikok e későkori evolúciós csökevényét – de a nyertesek névsorát elnézve nem ez volt a vezérelv, hacsak Kínát nem csatoltuk hozzá szeretett hazánkhoz! Ahogy dübörög itt minden – akár ez is előfordulhatott…

Esetleg mostantól a halált okozó felhívás és a boncolt tüdő látványát a szigorúan piros-fehér-zöld dobozok alkalmazásával kompenzálják?
Netán mostantól minden magyarnak kötelező lesz dohányozni? Nem elég, ha „csak úgy” szívunk?!?

Azt hiszem, passzolok… Primitív agyam képtelen megtippelni is, mi köze a nemzetnek a dohányárudához????

Mert arra gondolni sem merek, hogy egy demokratikus országban a nemzet felett álló párt szeretne egy komplett ágazatot központosítani… Vagy hogy csak azért van az egész, hogy egyesek megteremtsék a barátoknak azt a bizonyos jó kis lehetőséget…
Nem, ez biztos, hogy nem igaz!

És különben is: nem is érdekel az egész, hisz tizenhárom éve nem dohányzom már!

Mégis egyfolytában csak szívok. De azt nemzetileg!

– Tibi bá! Kér pálinkát? – hangzott el a kissé nehezen artikulált kérdés pár évvel ezelőtt. Tibi bá nem kért, bár a döbbenet okozta helyzetben lehet, hogy ráfért volna… A kérdés ugyanis éjjel 1 órakor, egy 13 éves lány szájából hangzott el, a házunk előtti padok mellett elhaladva.

Akkor még megdöbbentem rajta, ma már lassan a fejünket sem kapjuk fel, ha tíz óra után kiskorú ismerősre bukkanunk az utcán – bár a részegségükhöz bevallom, nem tudok, és nem is akarok hozzászokni.

Most meg egy 18 éves lányról olvasok épp, aki immár két éve alkoholista. Mivel már minden lehetséges pénzt elivott, most testével keresi meg a napi pálinkaadagját.

Számolgatok: akár ő is lehetne, a lány a padok mellől… És lelkiismeret-furdalásom van, mert anno nem tettem semmit! Az ő szüleit pont nem ismertem. Az iskolában ugyan mindenkit, de épp vakáció volt… Gyámhatóság – nincs velük sok jó tapasztalatom, de éjjel egykor nincs félfogadás. Mentő? Rendőrség? Talán utóbbiakat lehetett volna értesíteni, de nem hiszem, hogy az bárkin segített volna. Vagy nincs rá kapacitásuk – vagy pont én juttatnám az első fogdában megtanulható tapasztalatokhoz.

Lássuk be: ha félreteszem aggályaimat, hogy „semmi közöm hozzá”, hogy a kellemetlen helyzetet esetleg megtorolják rajtam, és venném a fáradtságot, hogy tegyek valamit – akkor sincs igazán esélyem. Mégis én érzem magam hülyén… mert nem tettem semmit!

De jó lenne, ha nem mennénk el közönyösen a hasonló helyzetek mellett! Mert szerintem nem tartozik a normális jelenségek közé. Még akkor sem, ha ez egyre hétköznapibb dolog…

Bár mit várjak egy olyan társadalomtól, ahol a 2. osztályos gyereknek dolgozatot kell írnia a cukorrépáról, bár lilának véli a tehenet… Ahol a 15 éves suhancoknak Odysseus számukra felfoghatatlan és kiolvashatatlan kalandjaival veszik végleg kedvét a kultúrától…

És ahol mindenhez – legyen az akár egy targonca vezetése – tanfolyamok és vizsgák és alkalmasságok vizsgálata szükséges, kivéve ahhoz, hogy gyereket szüljünk és neveljünk. Ezt szabadon teheti bárki, bármikor, alkalmassági vizsgálat nélkül, mindenféle következményektől mentesen. Márpedig ha egy 12-13 éves gyermek éjjel az utcán issza a pálinkáját, vagy épp 16-18 évesen már alkoholfüggő, ott azért lenne mit számon kérni a szülőkön! Még akkor is, ha udvariasan megkínál minket…

Nem bírom az orvosokat! Bocsánat, többnyire nem az egyénekkel van bajom, hanem magával a társadalmukkal és az egészségügy rendszerével! Ahol a ketteskétől már levették a vért, mialatt azt a csodás májáttétet gyönyörködte a konzílium… És még hosszan sorolhatnám, hogy mi bajom van velük, de ezt mostanában elég sokan megtették helyettem, földön fekvőbe pedig nem illik rúgni – a régi kódexek szerint.

Talán ezért nem tudom megunni Patch Adams történetét, aki szembefordulva rendszerrel, felettessel, szokással: az embert keresi mindenben, az embernek kíván segíteni, ráadásul elsősorban azzal, hogy megpróbálja boldoggá tenni. Egy mosoly, egy lehetetlen kívánság, egy vers…

Nem tudnám megmondani, hányszor láttam már a filmet – ezen a héten kétszer, ez biztos – és mindig megkönnyezem. Na jó: bőgök rajta egy jót! – ez helytállóbb. Talán mert jó lenne egy ilyen orvos a közelben, talán mert jó lenne, ha én is képes lennék nekimenni évszázadok óta megkövült ostobaságoknak. Talán csak jó lenne, ha embernek néznének… Orvosok, rendszerek, vagy legalább a kalauz a vonaton!

Sosem fogom megfejteni, mi az, ami a legjobban megfogott ebben a történetben… A gyógyító nevetés? A segítő szándék? Az ember, aki küzdött az elveiért? Vagy amelyik megvalósította az álmát? Ahogy rádöbbent a film, hogy soha nem késő tanulni, vagy akár új életet kezdeni? Esetleg arra, hogy hogyan lehet valakit jeges hidegségből kizökkenteni?

Lám, sokadik megtekintés után is csak a kérdések száma nőtt… És minden alkalommal újabb és újabb dolgokat fedezek fel benne… Nem, nem egyszerűen a jelenetek részleteit, hanem kemény „magvas” gondolatokat! Ma például az egyetlen általam utált jelenet – egy kedves szereplő értelmetlen halála – világított rá, hogy mennyire nem kéne azon görcsölni, hogy mi lesz velünk a jövőben, hiszen nem tudhatjuk, mit osztottak ránk… Elég egy tébolyult elme, vagy csak rosszkor lenni, rossz helyen… És az egész értelmét veszti!

Hát élvezzük ki az élet minden pillanatát! És keressük mindenben az embert, és az élet szépségét! A csúfabbik arcát úgyis odatolja, ha hívjuk, ha nem – de ne engedjük, hogy eltakarja mindazt, amiért élni érdemes!

A rendszert talán nem változtatjuk meg… De a saját életünkre még van esély! Mindig van esély… És az sem baj, ha néha eltörik a mécses – de olyankor jól jön, ha van kéznél egy „Tapasz”, egy Patch, amelyik segít megragasztani! Segít, hogy egy mosoly kerüljön az arcodra. Ha pedig nincs kéznél, akkor talán mi magunk kellene azzá váljunk. Csakhogy minél több Patch Adams legyen a világon…

Csokoládé… Mi lehetne ártatlanabb dolog a világon? Azt mondják, a szomorú embernek vigaszt nyújt, a boldogat még boldogabbá teszi! Nos – épp rám fért egy kis boldogság…

Egy doboz csoki – és a DVD. Ennyi elég is lenne hozzá?

Via, a főszereplő akár a példaképem is lehetne! Együtt él a természettel, az ösztönei a legfőbb támasza. Nyitott és okos, de határozott. Elvei vannak… Szabad!

Igen, azt hiszem valami ilyesmi szerettem volna lenni! Hogy ez mennyire sikerült? Abba most ne menjük bele – végtére is én nem Via vagyok, és elsősorban önmagam próbálok lenni.

Azonban hiába az elvek és az ösztönök: az életben nem létezhet jó a rossz nélkül, sötét a világos nélkül, fény az árnyék nélkül. Via életében is van az a pont, amikor meginog, amikor összeroppan kicsit. Ha neki lehet, akkor talán tőlem sem akkora főbenjáró bűn…

Szerencsére mindkettőnk mellett akadnak emberek, akik átsegítenek ezeken a pillanatokon. És az élet megy tovább… Jól van ez így!

Ám, ha túl gyakoriak ezek a megingások, az sohasem jelent jót, még egy filmen sem. Via életében is van az a szint, amikor elvek ide, ösztönök oda – feladja! Elege volt, elfáradt…

A történet „happy endes” – a társak, barátok, de még az ellenségek is melléállnak, és ő marad, teszi tovább a dolgát! Persze filmen mindez olyan könnyű…

Csakhogy én itt élek, és itt érzem, hogy elég volt! Olyan reménytelen, olyan sötét és keserű minden! De mit tehetnék mást: küzdök én is tovább!

És kérek még egy Csokoládét…

Születésemtől fogva azt gondoltam, ez a legegyszerűbb dolog. Sőt: nem is igazán gondolkodtam ezen, hiszen természetes állapotom volt. Magyar nemzetiségű, magyar állampolgár voltam, bár ennek csak néhány idétlen adatlapon kellett hangot adjak.

De magyarul éreztem, gondolkodtam, ez az anyanyelvem, szerintem nem is lehetne másképp! És soha nem is lett ez megkérdőjelezve – egészen mostanáig.

Mert valahogy most mindig belefutok egy-egy olyan kijelentésbe, amellyel nem feltétlen értek egyet, mégis a magyarság kizárólagosságaként aposztrofálják. Afféle „aki magyar, velünk tart” felhívások, csakhogy én többnyire nem érzek késztetést, hogy eleget tegyek ezeknek a felhívásoknak!

Most akkor én nem lennék magyar? Vagy csak nem vagyok elég jó magyar? Egyáltalán: mit jelent ma „magyarnak lenni”?

Számomra – mint már említettem – alapvetően egy természetes állapotot. Amit azért igyekszem most kicsit jobban megfogalmazni, hiszen másképp nem tudom meghatározni a magyarság lényegét önmagam számára.

Nyelvében él a nemzet – mondta a legnagyobb magyarnak kikiáltott Széchenyi. És magyarságtudatom első meghatározása onnan indítható, hogy tanulás helyett az anyatejjel szívtam magamba e csodás, ám de cseppet sem egyszerű nyelvet. Őrzöm is, tisztességgel. Kerülöm a felesleges idegenszavakat, gyermekeimen számon kérem, ha itthon túl sok „szlenget” használnak. Naponta csodálom meg, mily szép és kifejező nyelvünk, és mert a lelket az anyanyelv tudja csak igazán stimulálni: elsősorban magyar versekkel, zenékkel teszem ezt.

Ezáltal egyben fontos dolognak tartom, hogy ismerjem a magyar kultúrát, történelmet, hagyományokat. Az irodalmat mindenképp, hiszen az segít eligazodni, hogy a történelmet – amit ugye: mindig a győztesek írnak – ne tények közléseként, hanem összefüggéseiben láthassam. Mert a történelem ismerete fontos, hogy okulhassunk a múlt hibáiból, hogy a megszerzett tapasztalatokat leszűrhessük és továbbadhassuk utódainknak. Épp ezért az a fajta magyarságtudat, illetve történelem-verzió, amely a „történelem előtti időkre” vezet és mindent onnan eredeztet – egy szép mesevilág lesz csupán számomra. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy csak képzelet, de mert letűnt korokról szól, nem lehet mai életünk meghatározója.

Tetszenek az ősi magyar motívumokkal ékesített ruhák és használati tárgyak, akad is belőlük. De azért veszem őket, mert egyszerűen szépek! És nem azért, hogy hivalkodóan toljam mások elé, jelezve ezzel, hogy én aztán biza’ magyar vagyok! Talán ösztönös, hogy tetszik, talán tényleg csak szép. Talán tényleg a bennem továbbélő ősök késztetnek rá…

Ma azt mondta nekem valaki, hogy ő már őseitől fogva magyar. Tulajdonképp ez volt az a kijelentés, amely ezeket a gondolatokat szülte – hiszen ismét felvetődött bennem: ha én nem így érzek, már nem is vagyok magyar?

Őseink üzenetit és tapasztalatait nagy tiszteletben tartom, azt gondolom: hogy amit mi ösztönnek hívunk, az mind ebből a forrásból ered. És nekem azt súgták az ösztöneim, hogy egy anyának a gyerekei mellett a helye, ahogy ez évszázadokon át hagyomány volt nálunk – hát sok gyerekem lett, és bár volt szakmám, de váltottam egy itthon végezhetőre… Én vártam őket itthon, nem egy lábos a hűtőben. És tanítás után, nem lefekvés előtt…

És azt is súgták az ösztöneim, hogy a külföldi gyógyszergyáraknak nem feltétlen érdeke, hogy én jól érezzem magam, ahogy a távol-keletieknek is csak egy idegen lény vagyok. Ösztöneim sugallatára a népi gyógyászat felé vettem az irányt, és nem is csalódtam: minden betegségből felépültem általa, s gyermekeim sem ismerik még az antibiotikum fogalmát. „Ahova az Isten betegséget teremt, oda gyógyszert is” – nos: eszembe sem jut távoli országok csodanövényeit használni, de nem is nagyon engedem, hogy szép hazánk áldott gyógyfüvei kifogyjanak a polcomról!.

Ha már szép hazám… Tudom, a világnak számtalan csodás helye van – de bevallom, nem nagyon vágyódom, hogy sokszázezer forintért ezeket nézzem, mikor még mindig akad csoda itthon is, melyet még nem fedeztem fel, vagy épp nem mutattam meg gyermekeimnek! (Nos igen, amikor Erdélyben járva nagyszüleik, dédszüleik életének színterét mutatom nekik, akkor Trianon döntése csak egy jogi procedúrává minősül. Nem követelem vissza Erdélyt, mert most is az enyém, az őseim földje, a gyökereim. Táblát cserélhettek, de tőlem és a gyerekeimtől nem vehetik el!)

És igen, a forint, ami ezt az egészet keresztbe húzza! A hatalom és a vagyon, amiket „odafenn” úgy osztanak, hogy idelenn a magyarság-tudat már ne összetartó-, hanem megosztó erő legyen!

Kezdve azzal, hogy hiába tudom, a magyar termékek vásárlásával hazai vállalkozásokat támogatok, és nem a multik zsebét tömöm: ha ötszáz forintból kell vásároljak, akkor nem tudom azt nézni, hol gyártották a kenyeret, tejet – azt kell nézzem, hogy beleférjen, mert a gyerekeknek szüksége van rá! És ha napi nyolc (tíz, tizenkét) óra munka mellett is ez felmerülő probléma, akkor – legyen az születéstől, vagy ősöktől datálva, de – szép lassan eltűnik az igény, hogy magyarnak érezzük magunkat, és beérjük azzal, ha embernek, a társadalom, és legfőképp a család hasznos tagjának érezhetjük magunkat. Ha van munkánk egyáltalán, amiből el tudjuk tartani őket, és azért kapunk annyi pénzt, hogy legalább a fennmaradásukat biztosítsuk – ez mára egy sokkal fontosabb, és nehezebb cél lett, mint hogy arra ügyeljünk, mit is jelent magyarnak lenni…

És ez sajnos egyre több embernek jelenti a hétköznapok valóságát, miközben naponta szembesülünk magyarságukkal kérkedő, másságot el nem tűrő nézetekkel, és olyan politikusok vezetik év(tized)ek óta az országot, akik mellett embernek maradni – nem egyszerű feladat! De hiába próbálnánk külföldön szerencsét, ott nem csak idegenek lennénk egy életen át, de lassan már azt is elérik, hogy a magyar jelző egyben megvetést jelentsen!

Én azért nem adom fel! Bár itthon, a szülőföldemen élek, ahogy élek – próbálom átadni utódaimnak mindazt, mit felcsipegettem életem során. Gyermekeim között akad sportoló is, aki a jól csengő külföldi lehetőségek helyett is inkább büszkén ölti magára a válogatott melegítőt – és egy pillanatra azt érzem olyankor: valamit jól csináltam!

És hiába kaptam meg hivatalos helyen is, hogy ha nem tetszik, álljak odébb – én már valószínűleg itt halok meg. Remélem, még emlékszem majd rá, hogy magyarként születtem és ezzel a tudattal hunyom le szemem… de minden erőmmel azon leszek, hogy emberként! Mert:
"Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben:
Ember lenni mindég, minden körülményben."

Utóirat: Mindezek csak egy szomorú magyar ember gondolatai… Nem várom el, hogy egyetérts! Tiszteletbe tartom, ha másképp látod a világot – csupán annyit kérek cserébe: én is hadd döntsem el szabadon, milyennek látom a világot!

A köldökzsinór egy anatómiai szerv, amelyen át az anya testéből táplálékot szerez a magzat. Csodálatos folyamat - de születéskor elvágják, mintha nem is létezett volna. Ettől lenne valaki anya? Ez a kötelék?

Az, ami két lelket össze tud kötni egy életre - az nem egy látható valami, és nem is elvágható. Szeretetnek hívják, de annak is egy speciális esete, ami nem tud megszűnni, bármi történik is. A pszichomumusok feltétel nélküli szeretetként emlegetik, pont úgy,  mint azt a reflexet, ami a lélegzést biztosítja. Amíg élünk - működik, és amíg működik: életben tart.

Szeretni és szeretve lenni - ez a legnagyobb dolog, ami történhet valakivel, és ami értelmet ad az életnek!

Citius - Altius - Fortius (Gyorsabban Magasabbra Erősebben) - ez az olimpia jelszava immár cirka 120 éve, mióta a NOB megalakult. Lássuk be, ennek a jelmondatnak tökéletesen megfelel a tollaslabda, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen sebességgel, milyen magasra és mekkora erővel ütöm el a szárnyas labdát - így egyáltalán nem akarom megkérdőjelezni a sportág olimpiai létjogosultságát. Akkor sem, ha a tollaslabdáról nekem sok dolog jut eszembe - gyerekkor, család, kirándulás, grund, csupa szép dolog - épp csak a sport nem. Nem is értem, miért, hiszen tényleg minden izomzatomat igénybe veszi, gyerekeimmel gyakorta próbáljuk folyamatos repkedésre késztetni a labdát. Még ha a labda szóról alapvetően egy kerek gombócforma jelenik is meg előttem, nem a tollas csodajószág - de valószínűleg az asszociációs képességeimmel van a baj, és ezért lesz inkább játék számomra, mint sport. De elfogadom, legyen! Sőt, legyen ott az olimpián!

Azt azonban nem értem, hogy az ókori versenyeken is méltán szereplő, az újkori olimpiák történetében pedig ráadásul magyar sikertörténetként jegyzett birkózás miért esik ki ebből a körből... A nemzetek küzdelmének egyik meghatározó jelensége volt, amikor nincs eszköz, nincs blabla, test a test ellen küzd – és nyer a jobbik. Tényleg nem csak azért zavar, mert ezzel potenciális érmektől fosztanák meg kicsiny országunkat - Londonból például három érmet hoztak birkózóink! – hanem azért, mert talán ez a sportág áll a legközelebb ahhoz, amit az ókor nagyjai elterveztek, amiről maga az olimpia szól (vagy inkább kéne szóljon!): a felkészülésről, a bátor kiállásról, a tiszta küzdelemről, a megmérettetésről!

És most néhány erre felhatalmazott ember azt mondja, hogy a tollas marad, a birkózás pedig a tatami helyett repülő szőnyegre kerül... Valami azt súgja, nem egészen az olimpia szellemiségéhez közelálló érdekek hatására döntöttek így - és attól tartok, nincs is rá magyarázat, hogy mi késztette a döntéshozókat erre az ítéletre. Jó. Van! Ami a háborúnak is alapvető kelléke: pénz, pénz és pénz! De az Olimpia - bármennyire is szeretném, ha a nemzetek közötti vitákat sporttal és nem háborúval rendeznék le egymás között - nem háború! És nem a pénzről kéne szóljon...

Hasonló gondolataim voltak, mikor legutóbb változtattak az Olimpia sportágainak összetételén, és a sokak által befutónak tartott karate helyett a golf nyerte el a bizottság kegyeit és szavazati többségét. Nem értettem, hogy miért, hiszen amíg a golf csak a kiváltságosak sportja - addig a karate a társadalom minden rétegében kortól, nemtől függetlenül űzhető, és világszerte nagy népszerűségnek örvendő sportág. Apelláta azonban nem volt - Rióból már a kicsiny labdák lyukba kergetésén kell majd izguljunk, ha tetszik, ha nem. Azt hiszem, ennél azért sokkal izgalmasabb lesz az idei ősz, amikor kiderül, hogy sikerül-e esetleg majd a birkózok fellebbezése, és hogy a karate helyett ezúttal a sportmászást vagy a wakeboardot tartják inkább méltónak, hogy beírja magát az újkori Olimpiák történetébe...

Bevallom, személyes érdekem azt kívánja, tévedjek, és ezúttal tényleg a karate sportolói kapjanak lehetőséget, hogy bebizonyítsák: az olimpia szellemisége tőlük sem áll távol. Bár ha ezalatt a mostani, pénzcentrikus hatalmi játékot értjük, ahol nem számít az ember, a küzdelem, csak a pénz és az érdek – akkor igazuk van: a karate nem erről szól!

Gyorsabban, magasabbra, erősebben – ahol a küzdelem számít, nem az érdek, ahol a részvétel a fontos, a teljesítmény, és nem a dicsőség, de végképp nem dicstelen, doppinggal fenntartott kétes eredmények, és nem a hatalmi erőnlétek fitogtatása.

Bűnös vagyok… Vagy pufajkás komcsi, vagy mittudoménmi – de be kell vallanom: az előző rendszerben egyszerűen nem érdekelt a politika! Fiatal voltam, és elég korán önálló, így a túlélés érdekelt, a munka, és mert úgy éreztem, az én véleményem úgy sem érdekel senkit, így nem is szántam energiát annak kialakítására.

Aztán jött a rendszerváltás… És mondták, hogy mostantól szabad leszek, és szabadon létezhetek, beszélhetek, élhetek! Nagyon jól hangzott, bár nekem ez első körben munkanélküliséget eredményezett annak ellenére, hogy akkoriban sem egy privatizálásra váró gyár mondvacsinált posztját töltöttem be, hanem ápolónőként egy kórház intenzív osztályán kínlódtam, mert olyan kevesen voltunk, hogy alig lehetett beosztást csinálni. De hát létszámleépítés volt…

Mivel nem vonzott a munkaügyi központok utcákon átívelő sora, hogy beálljak némi alamizsnáért, ezért inkább teremtettem magamnak munkát: ha már a dolgozó nép országát a kapitalista birodalomra cseréltük fel – hát vállalkozó lettem! Tőke semmi, lehetőség még kevesebb – de megoldottam! Lett munka, megélhetés, nem túl jól, de legalább nem maradt időm panaszkodásra! Igen hamar sikerült megtanuljam mi a különbség az állam által megteremtett létbiztonság és az önállóság okozta bizonytalanság között, de jó lecke volt, nem bántam!

A politika továbbra sem érdekelt, az „élni és élni hagyni” elvével a „segíts magadon, aztán valahogy majd csak lesz” praktikumot igyekeztem ötvözni. A fülem azért működött… Bár teljesen süketen is jól hallhattam volna, ahogy a sorra alakuló pártok egymást leüvöltve próbálták elmondani nekünk, milyennek is képzelik a szép új világot! Nekem már akkor gyanús volt, hogy konkrétumot nem igazán hallok, csak hangzatos lózungokat – mert hát könnyű azt mondani, hogy kolbászból lesz a kerítés is, épp csak arról nem beszélt senki, hogy miből vesz kolbászt, és hogy mit kerít majd el vele! Hogy a ki lesz kint és ki lesz bent örökérvényű kérdését már ne is feszegessem… Nekem erre sem időm, sem kedvem nem volt, és valahogy egyik irányból sem éreztem, hogy valós szándék rejlene a szavak mögött. Kicsit úgy voltam a pártokkal, mint a papokkal: hirdetik az igét – miközben az egy cselekvést kifejező szó! Tenni meg senki semmit…

Kormányok változtak, pártok jöttek-mentek, összeolvadtak, feloszlottak – a lényeg cseppet sem változott! Egészen addig, amíg egyszer csak jött egy párt(vezető?), amely ugyan csak azért nyert, mert hirtelenjében mindenkivel szövetségre lépett (persze később feketeözvegyet játszott a hitvesekkel), majd amikor szolgálati idejüket kitöltve nem sikerült a nyeregbemaradás: durcás kisfiúként változtatták meg a politika lényegét, értelmét, és szóhasználatát!

Hirtelen mindenki politizálni kezdett, hiszen amikor például az Erzsébet hídon megszűnt a közlekedés, mert egyesek azt mondták, hogy be vagyunk csapva, az sokakat érintett, és még több ember érdeklődését keltette fel. Nem csoda, hiszen éveken át abban éltek az emberek, hogy épp a szocializmust építik, erre nemcsak megdől, hanem a megváltó demokrácia alapjait, a választás tisztaságát is megkérdőjelezik számukra. Majd olyan hangzatos szlogenek jelentek meg, amelyek már nem a közösséghez, a társadalomhoz szóltak, hanem az egyénhez. Végül jött Mariska néni és társai, akik elmondták nekünk, hogy ők bizony rosszabbul élnek, mint négy éve. Hogy drága a gyógyszer, hogy a tandíj rossz, hogy – és itt hosszú felsorolás következhetne azokból a problémákból, amelyek jó része mindanyunk húsába vág. Hát persze, hogy felfigyelt mindenki, és immár a kismamák is azt vitatták meg a borsóleves és a délutáni gyerekaltatás között a téren, hogy hát ez a kormány… Borzasztó, mennie kell, és itt már csak egy párt segíthet!

Egy pillanatig sem állítom, hogy nem voltak ezek jogos igények, vagy épp elvárások – csak az fordult meg a fejemben, hogy az átlagosan jó, ha érettségi mellett esetleg valamilyen szakképzettséggel rendelkező emberek hogyan tudnak egy pillanat alatt átlátni olyan összefüggéseket, amelyeket erre szakosodott professzorok is nehezen oldanak meg. Pedig a magam részéről én is a józan paraszti ész mellett teszek voksot, és azt mondom, nem kell a dolgokat úgy túlkomplikálni, mégis – bár közgazdasági végzettséggel is rendelkezem – nem merészkednék odáig, hogy megítéljem: mi az, ami hosszútávon a lehető legtöbb embernek, és ezáltal összességében az országnak javát szolgálja.

A marketing-stratégia azonban bejött. Olyannyira, hogy sikerült visszatérni, ezúttal – szó szerint – elsöprő többséggel odajutni a tejesfazékhoz! (Aki kicsit is nyitott szemmel járt az elmúlt húsz évben, az ekkora már sejtette, hogy valós kormányzási szándék még az Audi A6-os autójukban ülve sem akad, hiszen még arra is ott a hivatali sofőr.)

Igaz, mostanra az ország szinte minden lakójának meggyőződése lett, hogy bármikor ledoktorálhatna politológiából, bármit is jelentsen ez a szó – a „felelős vagy a sorsodért” szép és nemes gondolat pedig kicsit elferdítve az emberek többségének újabban azt jelentette, hogy politizálj! Vagyis: hőbörögj, lázadj, függetlenül attól, hogy tudod-e, miről beszélsz. Na persze nem ám akármikor, csak ha erre lehetőséged van! Például ha olyan dologról van szó, amelyet valaki más akar kommunikálni. Mert aki nincs velük, az ellenük van – tehát az az ellenség szava, ami ellen határozottan tiltakozni kell!, bármit is mond!

A saját kommunikáció – változatlan hangerő és stílus mellett – azonban hirtelen ellentétes értelmet nyert. Amiről eddig azt mondták, hogy megszorítás, azt most fejlesztésnek hívják, azonos tartalom mellett. Amit eddig tandíjnak hívtak, és már-már undorítóan igazságtalan volt, azt most önköltség néven magától értetődő szükségletünk. Hosszan lehetne sorolni a fogalmak átnevezését, de aki lát, az tudja, aki nem, annak úgy is hiába tenném… Nem célom a meggyőzés!

Ellentétben a kormánnyal, aki mindenáron meg akar engem győzni, hogy nekem ez így jó! Hát lássuk: én vagyok a középréteg, hiszen nekem még van hobbim, álmaim, még ha kell, tanulok, olvasok, fejlődöm. Családom van, élsportoló gyerekem. Van internetem, néha eljutok egy színházba és bár az elmúlt két évben nem jött össze, de még tervezem, hogy lesz nyaralásom. A legtöbb ember számára mindez már csak álom, ha egyáltalán van hol ehhez lehajtania a fejét. És bár sokan titkolják, szégyellik, de egyre többen vannak, akiknek az alapvető megélhetésre, a kenyérre, a gyógyszerre sem telik, nemhogy tandíjra a gyereknek, vagy új cipőre. Megjegyzem: nekem, a középrétegnek is komoly kihívást okoz, ha valamelyik gyereknek nő a lába, vagy silányabb minősége miatt szétmegy a cipője, és bizony egyre gyakrabban előfordul, hogy délfelé járva sem tudom még, hogy mit teszek ebédként az asztalra! És mi vagyunk azok, akik a többséghez képest jól élnek… Tényleg jó nekem! Legfeljebb én vagyok szűklátókörű és nem értékelem kellően a helyzetet. Még jó, hogy van kormányzati kommunikáció, ami felvilágosít…

Persze, értem én, hogy majd csak most, 2013-ban jön az emelkedés éve, és jövőre akár már gyarapodhatunk is, és eddig csupán megalapoztuk a leendő kolbász-kerítés körvonalait, de most majd ihajla és csuhajla is lesz hozzá! Hiszen 2012 az elrugaszkodás éve volt, és lássuk be: nekem sikerült! Ha mást nem, a valóságtól mindenképp elrugaszkodtam… Akárcsak a kormány!

De készséggel elhinném, hogy most már minden szép és jó, csak az a baj, hogy ezt hiába hallja a fülem: a szemem egy picit másképp látja a dolgokat. Mert az utcákon napról napra egyre több hajléktalant látok, akkor is, amikor épp nagyon hideg van. Az ingyenes ételosztóknál kígyóznak a sorok, de már nem csak a hajléktalanok állnak be az alamizsnáért, jobb napokat látott, megalázott tekintetek néznek vágyakozva a forró fazekak felé. Az iskolákban egyre kevesebb az a program, amit szülői finanszírozásból valósíthatnak meg – de egyre több az a gyerek, aki csak ott, vagy ott sem tud megfelelően táplálkozni. A kórházakba a betegek viszik be a gyógyszert, sokszor az ágyneműt is. A valutaárfolyamok az egekben, csak az üzemanyag ára képes letekinteni rájuk. A zálogházak sorra mennek csődbe, mert az emberek nem tudják kiváltani az ott elhelyezett tárgyakat – amelyeket ők fél áron sem tudnak értékesíteni. De mennek csődbe sorra a többi cégek is – fokozva ezzel a távolságot a beígért 1 millió új munkahelytől. Karácsonykor sikerült több olyan áruházban megfordulnom, amely kongott az ürességtől (persze a felkapottak tömve voltak, de a korábbi években ezek is zsúfolásig telítődtek az ünnepek előtt!). És olyan barátok, ismerősök, akik évek óta jól menő vállalkozóként voltak környezetemben számon tartva – most filléres gondokkal küzdenek.

Ha az aktív keresők száma nem is emelkedett, azok mindenképp többen lettek, akik nem tudnak szembenézni a problémákkal, vagy azzal, hogy képtelenek fenntartani családjukat, otthonukat, és ezért – jó esetben – alkoholizmusba, vagy akár öngyilkosságba menekültek. Ez is egy eredmény – de nekem azért ez nem a jólét paramétere!

Hogy létünk biztonságáért már nem az állam, hanem mi magunk vagyunk felelősek – ez számomra természetes, pedig egy másik rendszerben nőttem fel. Fontos, hogy magunk hozhassuk döntéseinket, amikért mi magunk vállaljuk a felelősséget. Csakhogy az állam, aki korábban betöltötte ezt a szerepet helyettünk, mostanság mintha átesett volna a ló másik oldalára: nem csak nem gondoskodik, hanem lépten-nyomon meggátolja, hogy a saját lábunkra állhassunk!

Sokan azt mondják, nem is volt rendszerváltás… Talán igazuk van, de valami azért csak volt: ha rendszert nem is, de dimenziót váltottunk!

Nem szeretem Alföldit. Pontosabban: őt magát igen. Tehetségét, képességét nem vitatom. Bár nekem elsősorban Carter doki hangját testesíti meg, amit nagyon szerettem – de mint rendező: nem jött be! Túl művészi volt az én ízlésemnek, vagy inkább élettempómnak. Én nem értelmezni, újragondolni akarok a színházban, hanem kikapcsolódni. Esetleg kiadni magamból azokat az érzéseket, amelyek a hétköznapok során bennem ragadtak és csak arra várnak, hogy valaki egy zenével, egy verssel, egy színdarab szereplőjével azonosulva kiszabadítsa belőlem. Erre Alföldi nem alkalmas… Nekem!

Az azonban vitathatatlan, hogy az ország elsőszámú színi intézményét – legalábbis: nézetem szerint a Nemzeti Színház ezt a posztot kell betöltse – jól vezette. Azazhogy persze, lehet vitatni, meg szidni, meg pocskondiázni… Amit nem lehet: jegyet venni az előadásokra, mert folyamatosan teltházas. Vagy azt mondani, hogy nem elég változatosak, esetleg nem elég színvonalasak a darabok. Vagy azt mondani – mondjuk Törőcsik Mari vagy Sinkó László mellett –, hogy gyenge a társulat… Oké, rendben, van olyan személy, akinek jelenléte – jogellenesen, de mégis: etikailag – megkérdőjelezhető, az azonban semmiképp sem, hogy a tények azt igazolják: ez egy sikeres színház!

Vidnyánszky azonban más „tészta”. Évek óta figyelem, és szeretem. Láttam minden számottevő rendezését, legyen az a beregszászi, vagy a debreceni társulattal, vagy épp Hobo valamelyik estje. Utóbbiakat álmomból felébresztve is idézem, ha kell, hiszen többször is láttam. Jártam az országot miatta, néztem határon túl is munkáját. Mi több: volt alkalmam személyesen megismerni őt is, és családját is: emberileg is nagyon tiszteletreméltó! Társulata mindkét általa vezetett intézményben a kedvenc színészeim! Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy kire bíznám az ország első számú színházát, gondolkodási idő sem kéne: egyértelműen őt választanám!

Csakhogy: nem ez történt…

Nem csupán nem engem kérdeztek – hiszen miért is tennének ilyet – és nem is az történt, hogy Alföldi egyszerűen elfáradt és kellene a helyére valaki más. Nem!

Politikai döntés született, méghozzá két lépésben. Elsőként azt döntötték el „odafenn”, hogy Alföldinek mennie kell. Próbáltak ehhez okot is gyártani, ebben azonban nem arattak osztatlan sikert – hát kivárták a szerződés végét, mint a kisebbik rossz megoldás. Majd jött a második döntés: legyen inkább Vidnyánszky a direktor!

Hogy ez politikai döntés eredménye, az nem csak hogy nem kérdés, de nem is újdonság: mióta ki tudom mondani a színház szót ez azóta így szokás. Fent eldöntötték, kinevezték, lent pedig tudomásul vettük. Szerencsés esetben a kinevezettnek volt némi köze a szakmához, peches körülmények között az alárendeltek igyekeztek megoldani, hogy a működőképesség azért megmaradjon. Hogy miért kell ehhez egy pályázatnak nevezett színjáték? Jó kérdés… De színházról lévén szó: nézzük el ezt a kis apróságot még akkor is, ha ezzel épp minket próbálnak palira venni! Egyébként meg egy szavunk sem lehet, hiszen aki látta a pályázatokat, az tudhatja: ezúttal legalább érdemben összevethető munkákról beszélhetünk, ellentétben az Új Színház igazgatói posztjának döntésekor benyújtottal szemben.

Mégis: valahogy nem tudok örülni! Még akkor sem, ha tudom, a színház jó kezekben lesz! Mert lehet, hogy ma Alföldit állították félre, lehet, hogy ma egy jó embert és egyben jó szakembert neveztek ki a helyére, de én mégis azt érzem: forog a gyomrom az egésztől! És aggodalommal tölt el a holnap, mert van még pár intézmény, és a módszer az úgy tűnik: állandó!

Vidnyánszkynak talán nem kellett volna elfogadnia ilyen áron a kinevezést – mondják most sokan. Igen, talán igazuk lehet! De kevés alkalmasabb embert ismerek, és számára ez nem csak egy remek feladat, egy szakmai kihívás – inkább egy beteljesülés. Nem divat bevallani, de az ember ilyenkor nem mond nemet… Alföldi pedig talán jobban jár, ha végre leszáll róla a politika és nem csámcsog tovább senki rajta.

Én azonban mindkét felet sajnálom, mert nem az a közös bennük, hogy mindketten a Nemzeti Színház igazgatói lehettek, hanem az, hogy mindkettőjüket méltatlan helyzetbe kergették a szakma és a közönség előtt!

Valahogy mégsem múlik ez a gyomorbántalom… pedig: „Derű és nyugalom, parányi házban... Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”